Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 4. szám

1913. január 12.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

3

Hazai iparunk fejlődése terén nagy haladást mutat a gyáripar. Nálunk is, mint mindenütt hasonló körülmények közt e fejlődés a kisipar rovására történt s nem egy ágát teljesen megfojtotta. Ha csak gazdasági eltolódásról volna szó, sajnálatos volna akkor is e tünemény, de azt mondhatnék, amit vesztettünk a vámon, megnyerjük a réven: bár a kisiparos megszűnt önálló lenni, de a maga és családja megélhetését biztosítja a gyár. Azonban nem tekintve, hogy a gyár útját állja az egyéni tehetség munkálkodásának, ránk nézve a kisiparosok nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi tőkét is képviselnek. Hagyományaik,céhrendszerükből átöröklött tisztes- ségi s kerületbeli szabályaik alkották alapját erkölcsi tőkéjüknek, mely önállóságukkal párosulva bizonyos önérzetet fejlesztett ki bennük. S e tőkének ideális tartalma volt, mely az anyagi jólét mellett mindig a szellemi javak ápolásában nyilvánult meg. Tisztességük, lelkiismeretességük a vallásosságon alapult, hazafiságuk becsületérzésből fakadt meggyőződésben nyert kifejezést, melynek szükségszerű föltétele volt, önállóságuk. Hogy ez igy volt a múltban, s hol a múlt hagyományai élnek köztük, igy van a jelenben is, bizonyítja, hogy politikai jogaik gyakorlásakor megvesztegetessel, megfélemlítéssel szemben nagy átlagban mindig megállották a helyüket. Bármiként vélekedjék is valaki az ellenzékieskedésről, azt el kell ismerni, hogy több idaliz- mus van benne, mint a kormánypártiságban, mert ha valaki érdekből akar cselekedni, akkor ne egye az ellenzék keserű kenyerét. S ezt az önállóságot, szilárdságot, férfias meggyőződést föltételező ideálizmus található fel a mi kisiparosainkban.

S ezt az erkölcsi tőkét ve- szedelmezteti a gyáriparral együtt haladó anyagias fölfogás, mely sem Istennel, sem hazával nem törődve teljes erejével veti magát az anyagiakra. A viszonyok változása, drágaság ezt némileg megokolttá is teszi, de nem magyarázza meg a másikat, mert hogy több fizetést kapok- e, vagy nem, ahhoz a vallásnak, a hazának nincs köze, egyik sem szolgál akadályául a fizetés-változásnak, sőt amaz erkölcsi, ez pedig állami törvényeivel azok rendezését sürgeti s keresztülvitelüket megköny- nyiti. Nincs is más célja a gazdasági kérdésekkel összekevert, de hozzájuk épen nem tartozó vallástalan s nemzetközi jelszavaknak, mint, hogy az úgynevezett negyedik rend erkölcsi

tőkéjét elpazarolja, Istenétől s hazájától megfosztott embernek nevezett állattá tegye. Hogy mekkora erkölcsi s nemzeti veszedelem rejlik ebben, annak, aki lát s tud tanulni a nemzetek történetéből, nem kell bővebben fejtegetnünk.

S a veszedelem annál nagyobb, mert a tünet nem marad meg azon körben, amelyben keletkezett, hanem a példa ragadós erejével terjed a még önálló kisiparosaink, valamint azoknak segédei s inasai között is. Minden az ideális javakra súlyt helyező embernek köte- lességszerüleg kell tehát a veszedelem meggátlására törekednie. Változott viszonyok megváltoztatják a korok szociális eszközeit s működési körét. S jaj annak a kornak, jaj az erkölcsi testületnek, mely nem érti meg a szociális működésre hivó szót s mely nem tud beleilleszkedni a ma viszonyaiba. Fölháborodás, megkövesült ma- radiság, aggkori vakság nem hogy nem javítja meg a sajnos jelenségeket, hanem még jobban elrontja. A mérget ellenméreggel kell gyógyítani, mely rendes körülmények közt drasztikus hatásánál fogva veszedelmes lenne, de adott helyzetben életet ment.

Dr. Boros Alán.

*■ -*+■ -«♦.

A polgármester levele az Esztergom és Vidékéhez.

Esztergom, 1913. jan. 6.

Tekintetes Szerkesztőség !

Elvből szoktam minden polémiát a város ügyeiben mellőzni ; ha most mégis arra kérem a Tek. Szerkesztőséget, hogy becses lapja folyó évi első két számában „Vaszary bíboros és Esztergom városa“ cim alatt megjelent két cikkre vonatkozó, alább következő soraimat felvenni és közzétenni szíveskedjék, azon erkölcsi kötelességérzettel teszem ezt, hogy városom nevének és közönségének olyan elitélését, melyért a felelősség első sorban engem terhel, illetékes válasz nélkül nem hagyhatom.

A két cikk tartalma oda konklu- dál, hogy a város elbucsuzása a visszavonuló bíboros hercegprímástól elannyira hűvös volt, hogy a hálátlanság vádját érdemli meg; holott ha valaki a megvádolt bucsuzó-fel- irat lényegébe, annak gondolatmenete mélyéig behatol, feltalálhatja benne mindazt, mit a mély tisztelet, hála és ragaszkodás terjengősség, 'dagályosság, értéktelen szóvirág s az alkalomra nem tartozó részletezés nélkül kifejezni kívánhatott.

Magam, ki a búcsúzó felirathoz közvetlen vonatkozásban állok, nem bírálhatnám azt meg elfogultság vádja nélkül; de biztosúhatom a cikkíró

urat, hogy városi társadalmunk oly kiváló alakjai, kiket illetékes tekintélyekül véleményem szerint a cikkíró úr is elismerne, üdvözöltek a kérdéses bucsufelirat alkalmából, mert úgy találták, hogy az az alkalomnak és körülményeknek megfelelő tapintattal fejezte ki feladatát, a város háláját és szeretetét jótevője iránt, mely érzelmeit illusztris díszpolgára emlékével minden időkön át híven megfogja őrizni.

Persze lehetett volna statisztikát is írni a hálára kötelező jótéteményekről, lehetett volna küldöttséggel is járulni a nyugalomba vonuló bíboroshoz, de hát azt is tudtuk, még pedig hitelesen, hogy békére vágyó lelke a háborittatlan nyugalmat óhajtja s ennek zavartalan visszavonultsága legjobban megfelel.

Nincs több mondani valóm a meg nem érdemelt kritikához, nem lesz ez után sem; és azzal nyugtatom meg magamat, hogy az Ízlés és tapintat többféle ; lehet ezek felett is vitatkozni, csak ne igényeljen valaki a maga Ítéletének abszolút felsőséget.

Kiváló tisztelettel

Vimmer Imre polgármester.

Válasz:

A cikkíró a legnagyobb elismeréssel és nagyrabecsüléssel van a polgármester úr személye és köz- tisztviselői működése iránt. Ez okból igen sajnálja, hogy a történeti igazságot s a nagyközönség felvilágosítását minden személyeskedés, vád és gyanúsítás nélkül szolgáló cikkei ép ott váltottak ki kellemetlen érzéseket, ahova irányítva nem voltak.

A cikkíró tudniillik nemcsakhogy nem célzott egyetlen szóval sem a polgármester úrra, de még csak nem is gondolt reá cikkeinek megírása közben. Nem érti tehát a nyílt levélben kissé erősen megnyilatkozó érzékenykedést. Hogy a búcsúzó irat hűvösségére, illetőleg melegségére nézve a polgármester úrétól eltérő véleményben volt, ezért szemrehányást nem érdemel, nem is fogadhat el, mert jogos meggyőződéséről tett tanúvallomást s ezt a jó Ízlés határai között tette. A polgármester úrnak levélbeli magyarázata után a búcsúzó irat hűvösségére vonatkozó véleményét (nem vádját, mert hisz senkit se vádolt érte 1) arra az elismerésre módosítja, hogy a hűvösnek ítélte hang a szerző részéről nem tudatos szándék megnyilvánulása volt. De persze ez az elismerés magán a hűvösség tényén nem sokat változtat! „Abszolút felsőséget“ a cikkíró legkevésbbé se tulajdonit ítéletének ; ám azt a cikkeiben alaposan megokolt ítéletét a nyílt levél után is fenntartja, hogy Esztergom városának Vaszary bíboros iránt eddig tanúsított hálája messze esik az elismerésnek attól a mértékétől, melyet a prímások közt szinte páratlanul álló tömérdek jótéteményével kiérdemelt. Ezt a fő állítást a polgár- mester úr nem cáfolta meg levelében.

Nincs is módjában megcáfolni, mert köztudomás szerint a város képviselő testületé az elismerés irányában máig semmiféle ünnepies nyilatkozatot sem tett. Ezt nem pótolhatja a polgármester úrnak azon kétségtelenül fennkölt lélekre valló Ígérete, hogy a város „illusztris díszpolgára emlékét minden időkön át híven meg fogja őrizi.“ Mindaddig, amig a város képviselő testületé ez ígéretnek nem ad nyomatékot valami látható, valami maradandó jellel, — a cikkíró tiszta meggyőződése szerint, mindaddig fennmarad a közös tartozás Vaszary bíborossal szemben.

Tollheggyel.

A protekció.

(Két rendőrkutya beszélget egymással. Mindketten lustán elnyújtózkodnak puha, bársonyos vánkosaikon.)

I. kutya: (ásít) Hau, hau. Rém álmos vagyok. Hát kollega úr nem ?

II. kutya: Nem én. Reggel tízig aludtam.

I. kutya: Pompásan mulattam. Rém szeretem a cigányzenét hallgatni.

II. kutya: Én nem.

I. kíUya: Elhiszem. Arra külön kell születni. Osztán kend csak paraszti sorból való. Meg oszt csak egy csillagos rendőr az őrzője. Nekem pedig maga a kapitány úr.

II. kutya: Hja! Mindenhez szerencse kell.

I. kutya: Bizony, bizony. Meg oszt elegáncia. Kendtek közül egyik se tudna olyan elegánsan sétálni a kapitány úrral, mint én. Nem hiába nyertem kitüntetést is.

II. kutya : Szó ami szó, igazsága van kendnek.

I. kutya: Hát mit szól kollega úr a legújabb újsághoz ?

II. kutya: Haj, nem vagyok én olyan úr, hogy újságokat halljak. Kollega úr sokat hallhat, mert nagy társaságokba jár.

I. kutya: Ölég baj. Minden rendőrkutyának kellene szimatjának lenni.

II. kutya: Oszt mi az az újság?

I. kutya: Mi-e? De hátha meg se fogja érteni.

II. kutya: Ne tartson engem kollega úr olyan szamárnak, ha mindjárt nem is járok előkelő társaságokba.

I. kutya: Hát az az újság, hogy ennek a szegény, pótadótól görhes városnak két rendőrkapitánya lett.

II. kutya: Az-é ?

I. kutya: Az ám !

II. kutya: Oszt hugyan ?

I. kutya: Hm ! Úgy, hogy ezután két gazdánk lesz. Ha jól viseli kend magát, hát az én kapitány uram révén beprotezsálom kendet az új kapitány úrhoz.

II. kutya : Ajnye ! Ez mán jó lesz. Osztán közösben fogunk sétálgatni.

I. kutya: Hát nem bánom.

II. kutya: Oszt mér van így? Tán a kollega úr kapitánya nem győzte?

I. kutya: Nem a fenét! A magas felsőség sózta ránk az új kapitányt. Merthogy ő neki valami igazsága van.

II. kutya : Nem értek én az ilyenekhez. Az az uraknak való.

I. kutya: No de sebaj. Úgyse tart sokáig.

II. kutya : Nem-e ?

I. kutya: Nem ám! Nemsokára elcsapjuk magunk melói az összes rendőröket.

II. kutya: El-e ? Oszt mér?

I. kutya: Mér-e ? Azér, mer mi is el fogjuk tudni vezetni az igazságot,