Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 25. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 25. szám. Vasárnap, március 30. . # w v, nw POLITIKAI és TÁR5fíDF)LMlLfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ * KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI . ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: DR GRÓH' JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K * 1 EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Gyógyulás? Reviczky Gyulának, a fiatalon elhunyt kiváló költőnek van egy igen fullánkos szatírája, amelynek cime: „Politikus nemzet“. Nem szorul magyarázatra, hogy e diszitő jelző kinek van szánva. Tiszta dolog, hogy saját nemzetére célzott vele — nem érdemtelenül ! — a nekibúsult néhai poéta. S hogy nemcsak célzott, hanem talált is, azt elfogulatlanul mindnyájunknak el kell ismernünk. Mi tűrés-tagadás benne : egészen hű tükröt tár elénk Reviczky, mikor teketória nélkül szemünkbe vágja: „Mi képes a magyart úgy föltüzelni, Hogy falnak kész rohanni valamennyi ? Mi mérgez meg családot, társadalmat ? Mi vet szünetlen gáncsot a magyarnak, Hogy azt mondják honára : Ázsia?. .. Kimondjam-e, hogy a — politika.11 Valóban nemzetünknek öröklött, ősi betegsége a politika! Tegyük hozzá : a hibás, beteges, túlhajtott politika. Ez emészti fel nálunk a legkiválóbb szellemi erőket; ez akasztja meg társadalmi s művelődési előbbremenetelünket; ez zavarja állandóan országos békénket ; ez veszélyezteti nemzeti becsületünket; ez az útvesztője minden nemes törekvésünknek; ez fertőz meg jóformán mindenkit és mindent Magyarországon ! A politizálás maga nem hiba, nem beteges tünet. Minden nemzet politizál. Kell is, hogy politizáljon! A mi századok óta lekötött állami helyzetünk meg egyenesen életszükségletté teszi nekünk a politizálást. E nélkül talán már el is pusztultunk volna. A hiba ott kezdődik és abban van nálunk, hogy politizálásunk mértéktelen, céltudatosság nélkül való és szerfelett ingadozó, vagyis a legnagyobb szélsőségekbe csapó. A mi politizálásunk Vörösmarty szavaiként — „egyszer fázik, másszor lánggal ég“, azaz : egy kissé fellángolunk s azután összehúzódva hosszan di- dergünk. A mi politikánk tehát afféle forró-hideg láz : rövid íorróságra — hosszú hideg dermedés ! Négyszáz év óta nemzeti önállóságunkért esett majdnem minden nagyobb küzdelmünk szinte megdönthetetlen következetességgel bizonyítja ránk ezt a szomorú diagnózist. A Bocskay-, Bethlen-, Thököly- és Rákóczy- féle felkelések története mind azt igazolja, hogy nemzetünk mostoha helyzetében is rövid egy-két év alatt bámulatos felbuzdulásra s erőkifejtésre volt képes. Amint azonban nemláttaföllángolásának eredményét hamarosan, harci kedve hirtelenül lelohadt, ereje megcsökkent, s évtizedes, tehetetlen dermedtségbe merült, így vált közmondássá apáink ajkán az a nagyon igaz szólás, hogy — „magyar tűz : szalmaláng !“ Kiviláglik ebből, mily értelemben öröklött betegségünk nekünk a politika ; tudniillik az a sajátos magyar politika, mely nagy garral és puffogatással indul, hatalmas lángot vet; de észrevehetőbb eredményt nem tud felmutatni, mert hamar kialszik, s csak értéktelen hamu marad a helyén. Nagyot merni dicső dolog. De a mérés mellett ki is tartani még dicsőbb valami ! Ám a mi 400 éves politikánk az utóbbi sajátsággal éppen nem dicsekedhetik ! Csak afféle időközi zajos levegőverdesés, a „Esztajom és Vidéke“ tárcája. Bertalan éjen. Egy feldolgozás alatt lévő kinemaskecs prológusa. Irta: Sárkány Sándor. (Élőzene : Menuet szerű hangok, mintha egy empire-óra játszana, majd óraszerüen négy negyed és tizenkét órát üt.) — lm üt az óra táncra, vigadóra — mosolygva szól a bájos marquis-nő, s a vendégsereg menuet-re áll. (Zene • Menuet.) De alig lengnek egy-két fordulóra (Zene : tömegzúgásban kiséri emelkedő hangon, majd dübörgőén a marsail- les első taktusába végződik.) lassú moraj lopózik a terembe, mely percről-percre hangosabbra nő, majd zúg az utcán élesen : „ Halál! “ — (Zene : szüneté) S elhal a zene, vér fagy az erekbe . . . Mindenki holt fehéren- les, figyel. . . Csak egy a férfi a sok férfi közt, aki erejét most se veszti el. Nem táncolt, mint a többi rangos férfi, Ő csak az irás mesterségét érti. S mig a többi remegve térdre hull Isten kegyelmét kérni: arca vörös, a szeme tűzbe gerjed s beszél: (Zene: az utcai hangokat ismétli) — Csupán a nép adhat kegyelmet! .. . . . Szép Marquis-nő, te gőgös cso[da-asszony, semmi e zaj, ez téged ne aggasztón ! — (Zene : lágy hangokban mereng) — Tavasz és ősz verseng, kisértni [járnak. Uj ébredés váltja a hervadt Franc[mezőt! Szülői ágyból készít bár temetőt, de új élet lesz fia a halálnak ! . . . . . . Szép Marquis-nő, te gőgös cso- [da-asszony, semmi e zaj, ez téged ne aggasszon ! (Zene : szünet) S a poéta, a senki, vert, kopott, már el is tűnt legott. (Zene : tombol, maja a marsailles dallamába szövődve csendesedik) A tömeg zúg : — Nincs irgalom, csupán halál, hadd vesszen minden vérszopó, ki a torkunkon ül. — S a poéta, a senki, vert, kopott, közéjük lemegy egyedül. (Zene : mint fenn) Vad éljen zúg az ablakon keresztül: — Éljen a koldusok nagy csalogánya! — És felhallatszik a sápadt terembe, — ahol még most is férfi, asszony ; [halva, vére: fagyva van — a senki, vert, kopott poéta hangja : — Avant! — (Zene : Marsailles) S a nép vonul előre, el a ház elül. A háznépe fel a padlásra menekül... ... A marquisnő onnan az ablakon nézi, hogy a quillotine körül mi va[gyon, hogy most ott zúg, dühöng az ar: (Zene : tombol) — Gaz áruló, fejére száz halál! — (Zene : mindjobban csendesedik s a végső két sonuíl az első menuet dallamába szövődik, úgy hogy ez végzi be a zenét.) S a senki, vert, kopott poétát, akit még éltetett az imént a tömeg, a quillotine-hoz vezeti a hóhér, őt akarja ölni meg . . . . . . Körülnéz fenn a quillotine előtt, de nem remeg. Bátor mint azelőtt. A szeme a padlásablakra rátapad, kalapját lengeti, majd szájából a szó ekép fakad : — A kis poéta nagy lett volna t’án, de hőn szereti Önt, büszke Madame ! Az orgonás német. Irta : Hollós yóssef Történt egyszer (én nem tudom, de maga a kéményesi főtanitó úr se tudja hogy) : a templomban az orgona nagyhirtelen megállott. Egy-kettőt nyikkant egy-két hangfoszlány szakadt ki még belőle, aztán, mint nagypénteken, mikor mint tudva van, a harangok is Rómába szállnak, elhallgatott. Pedig vasárnapon volt, az öreg mise közben, annak kellős közepén. Billegette, nyomogatta a főtanitó úr azokat a keskeny billentőket, melyek mindegyike hangott ad, ha
