Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 24. szám
2 ÉSZT L RGOM és VIDÉKE. 1913. március 23. mondja : „Amint apám halomása után megkaptuk a századlék levelet, elmentem a községházába. Jegyző ur, fel kírem szípen, nem írtem ki égiszén ezt a levelet. Mely vagyon után kívánják ezt a századlékot. — Az egy nyolcad telek után, mondja a jegyző. — Már megkövetem a jegyző urat, van erre Írva még más is. — Van ám, szól a jegyző, mert ime — mutatja a többieknek gyütt levelet, — ez a kettő egyet tészen. — Nem lehet a’ jegyző ur, az iskolába is úgy tanútuk, hogy két egy tészen kettőt, de kettő nem tészen egyet. — Úgy látom én, feleli a jegyző, okosabb vagy te, mint én, mírt gyüttél hát ide, takaroggyál ki! És csengetett. — Kisbiró, kiáltja, dobja ki ezt az embert! — Erre megvoltam büszhődve, hevenyében feleltem: vak volnék, világosságot keresek, ide gyüttem, hogy világosságot keressek. Ha nem volnék butu szamár, úgy értenék hozzá, mint a paraszti dologhoz; nem gyüttem volna ide. De mert világosságot keresek, engem kidobással fenyeget, ez nekem szivdolog. Most már igy fet- reng a dolog, nem tudunk rá építeni se kicsit, se nagyot.“ Aztán biztatja az ügyvédet, hogy erősen fogja a dolgot, mert az ellenfél „gazdag ember s úgy nevet ki minket, mint kondás a malacot.“ Ebben az elkeseredett panaszban is vannak szók, melyek minden valószínűség szerint a panaszkodónak önkényes alkotásai, ilyenek : századlék, büszhődve, szivdolog. Az eddig elsoroltam esetek azonban csak alkalmi példák az urias- kodó beszédmódra. Úgy értem a dolgot, hogy csak alkalmilag kerülnek elő, amikor t. i. a nép fia vagy lánya magafitogtatásból utánozza az urak beszédét. Ám vannak ezek mellett, még pedig elég nagy számmal, állandó jellegű példák is, olyanok t. i. melyekben a finomkodó beszédmód egyeseknél állandó szokáskép jelentkezik. Majd minden faluban akadnak emberek, főleg a hivatalbéli és a mesteremberi sorban lévők között, a kiknek valóságos természetévé vált az ilyetén urimódi beszéd. A nép latin szóval persóniás vagy personiá- tus embereknek nevezi az ilyen tudálékos, tekintélytartó, nagyképü alakokat, kik a legegyszerűbb dolgot is olyan kifordított bundájú beszédben szokták előadni, hogy szinte megáll az ember esze, s el nem tudja gondolni, honnét veszik, kitől tanulják ezt a rémséges tudományt. Az ilyenek azután állandó rémei a szolga- birói és járásbirói hivataloknak, odahaza meg a papnak, jegyzőnek, tanítónak. Ha ismerik t. olvasóim Gárdonyi Gézának „Bor“ c. színművét, akkor némi fogalmuk már lehet ezen vadmagyar specialitásokról, mert abban a parasztból lett kovács és állatorvos ilyetén persóniás figura. Kü- lömben Göre Gábor biró úrban is jóadag van a personiátus természetből. Ámde ezek csak utánzóit népi alakok. Olvassák el itt most néhány igazi tőrűlmetszett persóniás embernek hitelesenleirt kacskaringósbeszédmódját : — A szobi árvák atyja egy gyámoltja ügyében ekként figyelmeztette a községi jegyzőt: „Az holott hozzá, hogy édes jegyző uram, ezen árva gyermek még csak nyolc esztendős lévén, nem tudja a léteit oda szoro- sitani, hogy a maga emberségéből megéljen, kellene tehát egy olyan észjárást kitüntetni, mely a felvilágosultsági egyensúlyt ne kompromittálhatná.'“ — Ne erről beszéljünk most, viszonzá a jegyző, hanem azt mondja meg nekem, hol vakult meg az a kese ló, amely miatt most kegyelmed bajba keveredett “ — „Legcélszerűbben én nálam. — „Ést most hol van ?“ - Jelenleg még a múlt héten a Somogyi uram szárazmalmában kedveltette magát." Széles körben ismeretes volt az a falusi persóniás polgártárs, aki úgy ki tudta cifrázni a szentenciákat, hogy a papján kívül nem igen akadt halandó, aki az első hallásra beszédét meg tudta volna érteni. Mikor az öreganyja meghalt, nem volt rendes halottkém a faluban s a szomszéd helységben lakó körorvos is épen távol volt. Ezt az állapotot aztán a következőképpen panaszolta el papjának : — „Jól tudom én azt, hogy pórnépség és földművelő nemzetvagyunk, civilizálatlan gyermekei szülötte földünknek, de azért a méltánylatnak hozzánk is származékosnak kellene lennie. Mert pedig ennek ellenében főorvos sebész ur, aki vidéki medi- cinálék által okozott halálos sérelmekben a bizonylati okozatok miatt és végett hozzánk önállású egyéniséget a holttetemek kipuhatolására nem utalványozott és önnönmaga sem szándékozván körorvosi hatályosságának lépteit felénk gyorsositani; én mint katonaviselt egyén tudván, hogy a rend- és szubordináció még a jelen honvédszakmányban is érvényes: alázattal kérem főtisztelendő atyasá- godat, ne tiltsa fáradságát akár a községi elöljáró, akár a nagyságos főkörorvos sebészdoktor ur által, mint halált kémlő kinevezettekkel jelen szomorú esemény fundámentomanak szomorú alaposságát írási jelekkel eszközöltetni.“ [NB. egy mondat !] De az sem utolsó, amit a fodrászból lett fényképész mondott, midőn azt kérdezték tőle, meg tudná-e határozni a fotográfus fogalmát: — „Igenis, kérem alássan ! A fotográfus a civilizált emberi társadalom azon tagja, aki az iblany, ezüstléleg és a haméleges szikalag koncetrált önmüködése által kristal- lizallódott napsugarat a homoruan domborult üveg küllég által be nem folyásolt sima tükrére vezetvén: a mozdulatlan önállásba kényszerült egyéniség testi jellemiségét, annak lélektani vágyait figyelmen kívül hagyva, másodfokú természetleges- ségben helyezi a kiváncsi világ látóképessége elé.“ Ebből aztán már csak megérthetik kedves olvasóim, hogy mi voltaképpen a fotográfus 1 A legföltünőbb e különleges vadmagyar beszédmódban az, hogy a persóniás ember ha még olyan hossiú mondatban fejezi is ki magát, sohase sül bele annak kikeritésébe. Viszont azonban az is igaz, hogy ha egyszerűen akar beszélni, abba rendesen belesül. Klasszikus példa erre az a baranyamegyei kálvinista kúrá tor, aki káplánt és segédtanítót ment kérni áz egyházmegyei gyűlésre. Mindössze csak ennyit kellett volna mondania: „Nagytiszteletű egyház- megyei gyűlés ! Alázattal kérjük, kegyeskedjenek hozzánk egy segédlelkészt, meg egy segédtanítót küldeni“ ! Ehelyett azután így szólott : „Nagymegyü egyházi tisztölöm ! Küldjenek nekünk egy legény-papot, meg egy inasmestert“ 1 Azt hihetné az ember, hogy ez a nevetséges cikornyás beszéd-nyavalya csak az ujabbkori művelődés hatása alatt ragadt a józan magyar népre Pedig nem így van. Hiteles történeti adataink vannak reá, hogy régenten is hódolt népünk a finom beszédbeli dőre magafitogtatásnak. A tizennyolcadik század végéről maradt ránk a következő furcsa jelentés: „Itt Kassán nagy gyulladék tegnap előtt támadott. Úgy hallik, hogy gyujtászok támadsága vala. Már is néhány gyujtászok elfogattatván, a rabtárnak belőletébe lakat alá záratták, ahonnan kihozattatván, ötven pálca ütemények adattak az alólatjóknak felületére; jobb lett volna, ha a törvénynekek azokat az ölészek kezébe általadták és az emberes társadal- mokbul elláthatatlanitották volna, ez által enyészetesíttetne el az emberek szivének foglalatjábul a nagy rettegmény és a közönségnek bát- ronsága tökéletesittetnék ; nem volna a helyenségekben annyi gazonság és tolvajonság. “ Bizonyára persóniás természetű lehetett az a református pap is, aki 1704-ben igy iratkozott alá egy folyamodásában: „Alázatos szegény szolgája N. N., a tarka-harkályi re- formáta szent gyülekezetben az Isten beszédi titkait sáfárló Názáretbeli Jézus szolgája'11 Van a műveltség-fitoÄato mesterkélt beszédnek egy magasabb fajtája is, amely nem az alsóbb néposztályból, hanem az úri körökből szedi áldozatait: férfiadból s nőkből egyaránt. Mert hát az úri sor-beliek épugy szeretnek műveltebbnek föltűnni, mint a nép gyermekei. Es mi volna alkalmasabb mód a feltűnésre, mint a beszédbeli képzelt finomság ! Ezt a finomságot pedig legjobban úgy gondolják elérhetőnek, ha minél több idegen szót kevernek a beszédükbe. Akik a tudományba csak egy kissé is belekóstoltak, meg akik a politikához valamelyest értenek (ehhez pedig ugyan ki nem értene Magyarországon !), az ilyenek rendszerint latin szavak közbe vegyítésevei akarjak tekintélyesebbé tenni beszédüket. A nők pedig, hacsak néhány órai leckét vettek is az országunkba bőven özönlő idegen nyelvmesternőktől, német, francia vagy angol szavakkal fölcicomázva szeretnek beszelni. Az úri osztálybeliek beszédje sokszor szinte nevetségesen hemzseg a keresetten alkalmazott idegen szavaktól. A nemes ferbli- kompániának érdemes tagjai közül teszem némelyek egyre májzli-1 ad nak ; a fórliand besszerül, passzol, a második mit rezerv-et mond; a harmadik és negyedik cuhol s az utolsó blindel. A biliárdasztal hősei rekuziroznak, ferlaújolhak, fáls veszik a golyót, ánszágolják a sláger in di ekkét és bizony sokszor pechjük van vele. Az asszonyaink meg slin- gelnek, hekliznek, mirkelnek, stikkel- nek, stoplisnak, máslit kötnek, snic- lit, kóchot, auflaufot, pofézlít, kiflit, sprickaplit, torkedlit, ászpikot, hecsed- liszószt s a jó ég tudja, még mi mindent nem sütnek, főznek és készítenek a magyar nyelv nagyobb dicsőségére! Mi ez, ha nem egyik finomabb faja a persóniás beszédnek ! Ez is csak olyan nevetséges, mint az alsóbb osztálybeliek művelteskedő cikornyás beszédmodora. Ennek is a célja az üres mutatnivágyás 1 Erre is csakúgy rá lehet alkalmazni, mint az előbbire a régi latin közmondást, hogy „ignotos fallit, notis est derisui“, vagyis a tudatlanokat tévedésbe ejti, de az avatottak előtt nevetség tárgya. Maradjon a magyar nyelv úrnak es parasztnak száján egyaránt olyannak, amilyen az eredeti természete : egyszerűnek és világosnak ; pusztuljon ki belőle a magafitogtatö értelmetlen cikornyásságnak még a magja is! Római levél. Mikor e sorokat a Via Cavour egyik albergójában irom, egész Róma az idegenvárás jegyében áll. Valamennyi hotel, albergó, az osztériákról nem is beszélve, mert ezek, rondák maradnak minden idők végeig- len, — ki van csinosítva és a szép fogú, barna, olasz aranysipkás londinerek, várják, lesik az idegent. Rómában is úgy van, mint minálunk, hogy a legkevesebb a pénz. Ők még a háború költségeit izzadják és terheit érzik, de még mindmáig henye elbizakodottsággal néznek a jövőbe, hogy mit fognak csinálni a tripoliszi új meghódított országrészből. Alig van üzlet, melynek kirakatába ne lennének tripoliszi anzikszkártyák, melyeken Tripolisz tengeri kikötő forgalma mesés arányokat ölt, nem hiányzik a sivatag sarga homokját szántó két- púpú teve sem, ahol a megkötésre alkalmas homokot az olasz állam már szántóföldi mivelés alá fogta; de egyelőre mindez pénzt emészt fel, a Montecuccoli harmas tényezőjét: pénzt, pénzt, pénzt. És ez megérzik egész Róma képén. Nem az a víg örökvaros, aki volt. Az üzletek legalább a nagyhét első napjain még elhagyottan várják az idegent, pedig az európai pénzdepresszió erős kihatással lesz a nagyheti forgalomra. Még szerencse, hogy a papa jobban lett, és így a Sziksz- túsi kápolnában a húsvéti misét, a régi hagyomány szerint, reggel 7 órákkor ő fogja mondani. Erre nagyhét hétfőn a májordómusz már sok előjegyzést fogadott el. Természetes, hogy Szent-Péter templomában a feltamadási cerimó- niát a templom plébánosa, Rampolla bíboros ő eminenciája fogja celebrálni, még pedig a főoltáron, mert a Szent Péter holtteteme feiett emelt oltár már csak a pápáé, más egyházi nagyság ott nem misézhet; és igy valóban könnyen megmondhatnod hogy ezen az oltáron, mióta Canova remekművét, az imádkozó pápát elhelyezte, ezt a kőbe vésett áhítatot, hány misét mondottak Isten dicsőségére. Mindegy ! Mégis az óriási Szent-Péter templom ezer szépségével Szent-Péter kupolája ! Ide özönlik piros Baedekerrel kezében a komoly, szófián angol, a fecsegő francia, a neveletlen magyar és a meghatott kínai. De van is miérti Canovának imádkozó pápája a fenségesnek feledhetetlen alkotása. Hogy márványban a krisztusi alázatosságot, odaadást és felszálló imát igy ki lehessen vésni, — az ember alig tudja elképzelni! — Csak áll és gyönyörködik. Bellini világhírű kandeláberei, és az egész barokk alkotás művészi szépségbe olvad össze. Azok a renessaince pápák nagy művészpártolók voltak. Mi lett volna a renessaince a pápák bőkezűsége nélkül ! Egy kis falu csendes kis temploma talán imádkozásra alkalmasabb hely, de a Szent-Péter templom arra, hogy lelkünket e köznapiságból felemelje, mégis utolérhetetlenül egyedüli. Csak a szentatya ne lett volna olyan puritán és újra visszaállítaná az egyházi zenét. Ügy beillenék ez Michelangelo és Rafael hatalmas kupolájába. No, de azért Rómában lenni az enyhe márciusi levegőnek lágy ölel- getése közt, — nem utolsó dolog a világon; s valóban nem csodálkozom azon, hogy a kinek ebben a pénzeden világban is van rávalója, — Rómába siet. Rómával is úgy van az ember, hogy minél többet látja, — annál jobban vágyódik oda és annál többet is lát meg az örök város örök szépségéből... Vertier László.
