Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 3. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 3. szám. Csütörtök, január 9, POUTmiés TRRSRDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. A választói jog kiterjesztése. Hogy ne vessük el túlságosan a sulykot, mondjuk: húsz esztendeje annak, hogy mióta a közélet zsibbasztására a választói jog kiterjesztésének kérdése ránehezedik. Ez a kérdés egy évtized óta vihargyűjtő és nagy elmék mélységes aggodalmának tárgya. Alapjában mindenki amellett van, hogy aki a hazának jóvoltához ésszel, munkáskézzel adózik: annak joga is legyen. Azt a nagy elvet, hogy a választói jog általános és titkos legyen, egységes nyelvű nagy nemzetek már gyakorlatilag megvalósították. Azt hisszük, hogy az általános választói jog klasszikus hazája Franciaország és ott is egyre nagyobb, egyre hatalmasabb a népek kívánsága, * t t t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. * t t t t hogy a korlátlan jogkiterjesztés következtében előreálló nemzeti elmálás szűnjön meg. Vagyis, hogy érthetőbben és képlet nélkül fejezzük ki magunkat: hogy az általános szavazati jog re- formáltassék s jog csak annak adassák, aki azzal élni tud. Ezt csinálja a művelt Franciaország, mely a népjogokért a világ minden nemzete között a legtöbb vért ontott. Azért tiszteletreméltó minden hazafinak aggodalma, hogy minálunk a proletáriátus ajkán megrögzött utcai jelszó micsoda gyászos eredményekkel járhat. Senki közöttünk, még gondolatában sem akarna jogcsonkitó lenni és kész örömmel vezetjük be az alkotmány bástyáiba a jogától megfosztott nép millióit, de mint a paradicsom bo- szuálló angyala, kirántjuk pallosunkat, ha a nemzet biztonsága a nagy jog kiterjesztésében veszélyeztetnék. Pedig akit nem vakított el a politikai jelszó bűbája, még ha értelmes tagja is annak a társadalmi rétegnek, mely jogát olyan tiszteletreméltó erővel, elszántsággal kiküzdeni akarja, — még az is, ha van benne hazafias szív, töprengve áll meg követelése előtt, mely vészes és '•emzetmálasztó. Olyan árért, hogy nemzeti mivoltunkat elveszítsünk, ki Enne botor akármilyen fenséges jogelveket hangoztatni ? Hol van az a lelkiismeretlen ember, aki nemzetét meggyilkolná, mert európai eszmeáramlatnak divatos rabja ? Nem hisszük, hogy nemzetünk erre a haza- kirire képes. És azért a nemzetfenntartó magyarság józanságában bízunk, hogy mint felfödik előtte a csábos jelszó ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. nemzeti veszedelmét, mindenkitől el fog fordulni, aki nemzetét válságba akarja kergetni, De a menyasszony túlságos szép. Közállapotaink oiy kószáltak, annyi belső bajunk van, és gondoktól annyira roskadozunk, hogy megváltást valami nagy politikai fordulattól várunk. S ezek a várakozók egyesülve a jogkiterjesztés elméleti hőseivel és politikai szájhőseivel, — elég nagy tábor arra, hogy az amúgy is szép menyasszonyt még szebbnek, még kívánatosabbnak tartsa. De mi a magyarok fülébe ezeket kiáltjuk: Nézzétek délvidéki szerb testvéreinket, akikről eddignem halottátok, hogy külön nemzeti életet élnének, akikről az a jóleső optimisztikus vélekedésünk volt, hogy beolvadtak a mi nemzeti életünkbe. És csak a háború szele zúgott, „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Idegenben. Ha — úgy álmaimban — anyámmal beszélek, Érzem közelségét, szerető lelkének ; Ezerszer megcsókol, hajam simogatja, „ Édes kicsi lányom “ —csak azt mondogatja. És beszélek néki, — elpanaszlok mindent, Hogy mi minden történt a mióta elment ; Hogy: a régi házunk most másnak tanyája, A széles világ lett kislánya hazája! Hogy : kint a világban kevés a jó ember, Hogy: olyan az élet. mint haragos tenger; Nem találok sehol egy meleg szigetre, Nincs nekem otthonom, nincs aki szeretne! És tovább beszélek, tovább panaszkodom, Vállára borulok, zokogva csókolom; Ő meg a hajamat sírva simogatja, „Szegény, szegény asszony“ halkan mondogatja. Grigássy yánosné. Gsobánczi rege. Irta : Eötvös Károly. Dicsőséges emlékű fejedelmünk, Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz nevű csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Cso- bánczi várát. Harmincz férfi és har- mincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán. Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze. Az ostromló sereg azután hanyat-homlok elfutott. Ilyen harcot keveset látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ík esztendőben Mátyás napja után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján. Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az esetet a feledésnek sötét mélységéből. No hiszen dühös lett ezért a német. Bosszúval fogadta, hogy visz- szatér és kő kövön nem marad a várból. Úgy is lett. Amig dicső fejedelmünk itthon volt; addig hozzá nem férhetett. De a mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el- kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő múlva. Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen. Tűzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot a várőrség tanyáit. Azután aknákat fúrt a falak alá; az aknákat megtöltötte puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét csákánnyal és feszitővasakkal felturatta, a várba fölvezető utat négy helyen keresztül árkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló erdőt fel- felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztított mindent. Még a kápolna sírboltjában nyugvó holtesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tüzbe hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek eresztette. A várkaputól balra volt a Gyu- laffy-lányok virágos kertie. Bársony kezek, gyöngéd szivek ültették s ápoí- ták virágait. Durva osztrák katona ezt a kertet is eltaposta. Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke szántja, sírbolt őrzi; erdő, berek, pázsit borítja. Emléke a történet mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben. Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén. Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda oda nyargal az őszi szél és süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára ? Hol van büszke tornya ? Hol van szélforgója ? Hol van csikorgója ? Hol vannak lakói ? Hol van most a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával ? Kérdezi, kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom, bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyílása felelhetne, de csak zugás, mormogás minden felette. Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-me- nyecskék piros arca, hollófürtje égő szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek ? István ur felesége, a sudár Rozgonyi Dóra, ajkinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét ? László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvériét, a nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifjú férjével elment volna apósához Erdély országba. Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a kiért két ger~ sei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett egyiké se ! Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel szélre, ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek, hogy holtestét
