Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 1. szám

Mutatványszám szives rendelés céljából! Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 1. szám. HirlankönyvUri fíövadéknapi® I L, 2 fr g, sz. Szerda, január 1 PQUTim és TflRSfíDfíLMILflR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI és hirdetési dijak stb. küldendők. “T * * * ♦ ♦ FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: dr. gróh József dr kőrösy László laptulajdonos és kiadó LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. I ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K NEGYEDÉVRE 3 K $ FÉL ÉVRE . 6 K EGY HÓRA . 1 K i EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. T NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. J HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT ♦ KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Esztergom város és megye közönségéhez. Az „Esztergom és Vidéke“ szives boldogújesztendő kívá­nással köszönti Esztergom város és megye közönségét. A régi rómaiak az év első napján fügével és mézzel ked­veskedtek volt barátaiknak és ismerőseiknek azzal az óhajjal, hogy a következő új időszak minden keserüségfő> mentes legyen rájuk nézve. Az ősi jel­képeket mellőzve, mi is azt kí­vánjuk lapunk olvasóinak és barátainak, hogy a mai nappal kezdődő új esztendőben az édes­ség ize kisérje minden jóravaló tettüket és törekvésüket. Úgy hisszük, mi teljes joggal alkalmazhatjuk lapunkra a nagy magyar költő szavait, hogy az „Esztergom és Vidéke“ e város és megye közönségének „új ismerőse, régi jóbarátja“ Régi jóbarátja, mert hiszen hosszú idő óta támogatója, bírája és irányitója előrehaladásának. Új ismerőse, mert új kiadó s új szerkesztők fogják ezentúl elő­állítani, akik azonban eleve át vannak hatva e város és megye ügyei iránt való tiszta, önzetlen jóakarattól. Ismételjük: eleve át vagyunk hatva e város és megye ügyei iránt való tiszta. önzetlen jő: rsT rattól! Ez a mi útravalónk, ez jelszavunk, ez hozzászólásaink rugója, ez bírálataink mér-éklője! Nem akarjuk sem a közön­séget nagyzó Ígéretekkel, sem önmagunkat hiú reményekkel kecsegtetni. Egyetlen óhajunk és törekvésünk : jó tartalmat szép formában nyújtani olvasó­inknak. És csupán annyit re­ményiünk, hogy e törekvésünk lelkiismeretes megvalósításával sikerülni fog olvasóink számát tetemesen megszaporitanunk. A becsületes magyar nyíltság fogja vezetni toliunkat s a jó ízlés irányítani közléseinket. Nem függünk senkitől, nem is félünk senkitől; hivatalok, pártok s érdekcsoportok fölött állunk ; tehát elfogulatlan bírá­lói lehetünk, akarunk is lenni minden közéleti jelenségnek, eseménynek és szereplésnek. Amint tudunk érdemeket di­csérni, sőt lelkesen magasztalni, úgy lesz bátorságunk az ostort is suhogtatni ott, ahol akár vá­rosi, akár megyei közügyben vétkes könnyelműséget, beszá­mítható hibát és jogsértő vissza­élést tapasztalunk. Azt szeretnők, ha lapunk a helyi és megyei komoly közvé­leménynek válhatnék gáncstalan szószólójává. Azt óhajtanok, hogy mindenki, aki lapunkat kezébe veszi és elolvassa, avval a tapasztalattal tegye le, hogy jó vidéki lapot olvasott. Ennél­fogva gondunk lesz reá, hogy lehetőleg eredeti és tartalmas cikkeket adjunk közönségünk­nek. Gondunk lesz reá, hogy cikkeinkben meg legyen az iro­dalmi szinvonal, a könnyedség élénkség és változatosság. S az irodalmi szinvonal emelésére rajta leszünk, hogy tárcarova­tunkban az eredeti versek és elbeszélések mellett helyet kap­janak a művészetek és tudo­mányok köréből vett szórakoz­tatóan tanulságos ismertetések is. Célunk megvalósítása ter­mészetesen nemcsak magunkon áll, hanem a közönség támo­gatásán is. E támogatásnak kettősnek: szelleminek és anyaginak kell lennie. „Esztogom és Vidéke“ tárcája, A közlés joga fenntartva ! Jellemző apróságok hazánk né­peiről a múlt század elejéről. Közli: Priscus. A következő érdekes apróságo­kat egy százesztendős forrásban ta­láltuk. Az írójuk Csaplovics Simon, ki a múlt század első felében jófor­mán egymaga művelte nálunk az akkor még gyermekkorát élő nép­rajzi tudományt Noha Csaplovics jellemző megjegyzései ötletszerüek és töredékesek, mindamellett több­nyire fején találják a szeget és jó­ízű humorral vannak fűszerezve. Észrevételeinek nagyobb része ma is ráillik hazánk lakóira. Biztosak vagyunk benne, hogy azok, kik nem sajnálják az időt elolvasásuktól, több­ször fogják gondolni vagy mondani olvasásuk közben : Igaza van ! Ki­hagyva belőlük a mai ízlésnek meg nem felelőket, átadjuk a szót magá­nak Csaplovics uramnak : „Azon sokféle, egymástól sok te­kintetben külömböző nemzeteket, melyek hazánkban szép egyesség- ben élnek, úgy lehet tekinteni, mint egy számos háznépet (família), mind­egyik köztük adózik a nemzeti kony­hára az ő szorgalmatosságának gyü­mölcsével. A magyar ád kenyeret, húst, bort; az orosz és oláh sót (a mármarosi sóbányákból) ; a rác sza­lonnát (mert Tótországból [Szlavó­niából] legtöbb hízott sertés jön); a sváb krumplival kedveskedik; az olasz rizskásával ; a tót tejjel, túró­val és konyhaedényekkel; a cigány pedig a nemzeti ebédnél muzsikát csinál. Egyébaránt él a tót többnyire tejjel, liszttel, krumplival, pálinkával ; a magyar buzakenyérrel, hússal, bor­ral; a sváb krumplival, serrel; az orosz, oláh és rác kukoricával, pa- szullyal, pálinkával; a cigány dög­gel. Négy nemzet négy nemes bort termeszt; a magyar tokajit, az oláh ménesit, a sváb sopronit, rusztit, szt. györgyit, a rác karlovicit. Ha éhség támad az országban, az mindig csak a keleti és déli szé­lén történik. Tudva vagyon, mely nemzetüek az oda való lakósok. iYlás részeiben az országnak az éh­ség majdnem hallatlan dolog, mert az emberek magukon segíteni tudnak. Altaljában észre lehet venni, hogy minálunk az ember mindent, amit csak lehet, marhával dolgoztat, bár nagy veszteséggel legyen is a munka összekötve, mint például az élet nyomtatása. Ahol száraz malmok is divatban vannak, ott már nem ma­rad egyeb hátra, mint hogy a marha az embernek kenyeret süssön is ; a többi úgyis már az ő dolga. Küllőmben szeret dolgozni a tót kezével ; a magyar inkább marhájá­val ; a sváb lábával, kezével, szájá­val ; az orósz és oláh — mit mond­jak ? — sem ezzel, sem azzal. Legkészebb szolgálatra a német, utána jön a tót, utoljára a magyar; az oláh alig érti, mi az. Az igazi gyökeres magyarnak nem jól esik a kenyere, ha az nem olyan nagy, mint egy kis hegy; kedves neki az asszony, ha vastag és kövér, de kocsija igen kicsiny. A tót kenyere valóságos migniaturája a magyar cipónak ; menyecskéje so­vány, de nagy a szekere. Az orosz, oláh, rác megelégszik pogácsával; felesége (a sok böjtöléstől) száraz, de szekere még kisebb s nyomorul­tabb a magyarénál. A fuvarozó tót közönségesen 2 ökröt, 2 lovat fog be a szekerébe ; a magyar 4 lovat vagy 6 ökröt; a sváb és vizi-horvát 2 lovat; az orosz 2, a rác pedig 6 borjút; az oláh 6—12 nyomorult lovacskát; (a ci­gány nyargal). Öltözetre kell a tótnak szűrposztó ; a magyarnak juhbőr; a svábnak vá­szon. A magyar alig takarja be köl­dökét ingével, az oláh alfelét is ; a tót középszerűséggel tart. iMoralitásra nézve : a magyar leginkább szereti pénz nélkül magá­évá tenni (azaz lopni) a marhát; a tót ennivaló szereket; az orosz va­sat ; az oláh pénzt és fényes gomb­ért meg is öli az embert; a sváb lop, amit kaphat. Ha a tót nem lop, azért nem lop, mert a lopást gonoszságnak tartja ; az orosz mert fél; a magyar, mert nem akar; a sváb, mert nem lophat, azaz nem kaphat semmit sem.

Next

/
Thumbnails
Contents