Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 103. szám
8 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1912. december 25. Tóth Béla három levele. Irta: Kempelen Farkas. A magyar irodalom halhatatlanja, Tóth Béla egyszer nagyon megharagudott Esztergomra, illetőleg a vármegye vezetőségére és ennek a neheztelésnek én adtam meg az árát. A mai gyorsan múló időkben tizenegy év is nagy sor; tizenegy év előttről datálódik az a három levél, amelyet az áldott lelkű, de neheztelésre könnyen hajló Efendi intézett hozzám, az Esztergom és Vidéke akkori szerkesztőjéhez. Az első levél válasz volt az enyémre, melyben irói közreműködését kértem az Esztergom és Vidéke részére. így szól a levél: „Kedves Öcsém, kell e mondanom, hogy szerencsét kívánok vállalkozásodhoz, s hogy szives örömest szolgálok neked. De az a fő, hogy csakugyan szolgálatot tegyek, ne pedig ártsak. Mert a dolog úgy van, hogy bennem az esztergomi katho- likus közönségistentelen liberálist lát ;s elszörnyed már a nevem olvastán is. Ha én a te lapodba irok, bizonyos, hogy a papság tüstént ellenséget fog sejteni benned. Alkalmasint még akkor is, ha azt a thétuát írnám meg, a metyre aligha lehetne megharagudni: t. i. hogy Esztergomból az egyházi zene centrumának kellene lennie, ha egyébért nem, hát a nagyszerű orgona miatt. ítéld meg a dolgot magad. Különben is te ismered jobban az állapotokat. Ha nem osztozol aggodalmamban, parancsolj velem. A kis cikket azonnal lekopogom a gépen. Szeretettel ölel rokonod Béla.“ Örömmel vártam az ígért cikket, miután megnyugtattam őt a mi papjaink toleranciájára nézve. De hajh, közbe jött valami; egy szomorú, már mint reám szomorú esemény, amelyre bizonnyal jól emlékeznek még Esztergomban. Nagy izgalom volt az, amikor Esztergom környékén bősz fenevadakat, elszabadult tigriseket látott a megriadt fantázia. Valahogy úgy történt a dolog, hogy párkányi mészáros kutyák széttéptek néhány birkát, de másnap már tigrisekről, egy hét múlva pedig egész kiszabadult menazsériáról beszéltek fogvacogva úton-útfélen. Hamarosan több ember is akadt, aki élő szemeivel látta a csíkos bestiát, sőt egy vadász rá is hibázott a puskájával. A vége az lett, hogy egész vadásztársaságok vonultak ki itt is, a szomszédos vármegyékben is hősi lázban dobogó szívvel, hogy megmentsék a fenyegetett közbiztonságot a vérszomjas ragadozóktól. Vármegyénk akkori alispánja, Andrássy János is adott ki valamiféle megnyugtató rendeletet a közönség részére. Szóval nagy volt az izgalom, a szenzáció, ami természetesen belekerült a fővárosi lapokba is. A Pesti Hirlap örökbecsű Esti Levelei közül az egyik alaposan megleckéztette a fenyegetett vármegyék vezetőségét, amiért nem teszik meg a kellő óvóivtézkedéseket a kóbor fenevadak elpusztítására. Másnap sürgősen kéret Andrássy, hogy keresném fel valami fontos dologban a megyeházán. Elmondja, hogy a megye reputációja érdekében le kell közölnöm azt a kis hivatalos kommünikét, a melyben meg volt irva, hogy Tóth Béla bizonnyal téves információk alapján irta meg Esti Levelét, mert Esztergom megye vezetősége a legszélesebb körű intézkedéseket foganatosította a tigrisek ellen stb. stb. Az akkori lapkiadó társaságunk tagjai is kértek rá, hát leadtam a kis nyilatkozatot azon mód, ahogy kaptam, mert semmiféle sértő dolgot nem találtam a mentegetődzésben. De ha én nem találtam annál inkább talált Tóth Béla. Két nappal lapom megjelése után a következő levelet kaptam tőle : „Kedves rokonom és barátom, lapod számára már megírtam az egyházi zenéről szóló cikkből egy jókora darabot; de aztán elszaggaitam. Mert időközben megkaptam lapod ama számát, mely engemet invectivákka] illet; hogy én amaz elszabadult vadállatok dolgában az esztergom-me- gyei hatóságokat méltatlanúl bántottam stb. Először is nem irtain én az esztergom-megyei hatóságokról egy kukkot sem. Az sem tudom: van-e közük a dologhoz; hiszen a fenevadak Barsban, vagy hol pusztítanak. Másodszor: amely lap énró- lam ilyen hangon ir, abban a lapban az én cikkeim nem jelenhetnek meg. Nem jelenhetnek pedig azért, mert én is jóizlésű ember volnék, vagy mi. Ha majd más lapot fogsz szerkeszteni, igen szívesen szolgálok neked mindennel, ami tőlem telik. Ehhez a laphoz azonban nekem nem lehet semmi közöm. Azt hiszem értesz, s tudod, hogy vagyok aki voltam és aki leszek, szerető rokonod, kit akár a lapban való rectificatio, akár levélbeli en- gesztelés csak még jobban szomori- tana. 1901. XII. 3. — Tóth Béla.“ Mit tegyek már most ezzel a csupa szív emberrel, aki reám is neheztel, olyan szándékot ímputálva nekem, amely igazán legtávolabb állt tőlem ? Mégis csak kell Írnom neki. Hamarosan megkaptam a választ kimagyarázkodásomra; igy hangzott az : „Kedves rokonom és barátom. Engedd meg, kérlek, hogy leveledet ne bontsam fel. Jogom van hozzá, hogy azt a dolgot ne akarjam tárgyalni. Először is Esti leveleim alá nincsen a nevem irva. Ergo személytelen dolgok. S az sem leheteilen, hogy a Lég- rády cég velem máról holnapra megszakítja az összeköttetést, s az Esti leveleket holnapután már más, nem tudom ki írja. Honnan tudja a te lapcd, hogy ez máris nincsen igy ? Engemet a személytelen Esti levelek révén nevem szerint emlegetni személyeskedés. Tiltakozom ellene az irodalmi Ízlés nevében. Ha valakinek írásaim ellen kifogása van, álljon elő, mint személy, s én rendelkezésére vagyok korlátlanul. De személyem kényelmes előci- bálását nem ismerem el jogosnak, még a nemes vármegye részéről sem. Ennyi az, amit még mondanom kellett. Tisztelő és szerető rokonod Tóth Béla.“ Ilyen volt Efendi. Érzékeny lelkű, könnyen megsériődő; hiú volt névtelenségére és nem ösmerte a hiúságot, visszautasította a hódolatnak még azt a módját is, amely szerint a ő leveleiben senki mást nem volt képes látni a közönség, mint az ő nagv egyéniségét. Később, jó idő múlva személyesen magyaráztam ki magam előtte, de még akkor is arra kért, hogy ha igazán szeretem őt, hát semmiféle fenevadról ne tegyek többé előtte említést, még kétlábuakról sem. Megtettem; annál is könyebben, mert már akkor megváltam az újságomtól. A Kisduna titokteljes lakosa, vagy mégse lesz fölösleges a nagy vashid. — Interview a propeller állomáson. — Lapunk megbízhatatlan munkatársa témát keresett. Hová menjen, hová menjen ? Elgondolkozva sétált a Kisduna balpartján, jobbpartján, lemászott a Lőrinc-hidról, felmászott a Kolos-hidra, talált sarat, rögöt, vizet, meszet, téglát, követ, szöges drótot, csak témát, — azt nem tudott találni, mert azt mind elírták előle a vasárnapi lapok. — Hopp ! egy eszme ötlött eszébe, ceruzát vett kezébe és ment, men- degélt egyenesen a csavargőzös állomáshoz. Arca felragyogott, mint a lakkcipő, kezében száz ívnyi kutyanyelv libegett lobogott, a dobogó dobogott, midőn megállóit a csavargőzös állomásnál és a Dunán nyugvó hosszú deszkaházikóba illendően bekopogott. — Ki kopog? Mi kopog? hangzott belülről. Nyíri Olló Barnabás, viszonz’ a kérdezett legnyájasabb hangján. — Vagy úgy? hallatszott a válasz. Bújjon be hát Üraságod ha tud, ámbár jó magam is szűkén vagyok. Tessék kérem helyet foglalni itt a hátamon. Mivel lehetek szolgálatára ebben a szokatlan időben ? Olló bebújt a szűk lyukon és leült a házigazda hátára. Térdére tette a kutyanyelveket, megszopta a ceruza végét. Azután hamisítatlan újságírói szemtelenséggel fordult a meg- nyergelt gazda orra felé. — Ön kedves Motorcsónak, az első e nemben Esztergomban. Itt pihen, aluszik reggeltől-estélig, aztán este ingyen hallgatja Bangó muzsikáját, a Hévviz sebes csobogását, az éjjeli omnibusz zötöyögését. Ön nem fizet helypénzt, kövezetvámot, lakbért, illetéket, jövedelmi adót, késedelmi kamatot, pótadót, állami adót, köri tagsági dijat, nem járat lapot, nem rendelt Révai Lexikont és Jókai Összes Műveit részletfizetésre, nem ád borravalót újévre, nem felülfizető a jótékonycélú mulatságokon, nem vett konvertált osztálysorsjegyet és Munkácsy-reprodukciót, — ön a leg- irigylendőbb esztergomi lakos, ezért én most önt megintervjuholom. Szíveskedjék tehát kérdéseimre őszinte feleleteket adni annál is inkább, mivel lapomban még másfél hasáb üres és azt büntetésből nekem kell kitölteni. — Jo, jo, jó! — Tehát milyen minőségben lakja városunkat? — Motorcsónaki minőségben. Mióta megvett és idehozatott a Propeller Társulat, azóta itt kuksolok ebben a bódéban. Nem mutogatom magam, mert igy akarom elkerülni az esetleg reámhulló és rossz jövőt jósló ferde véleményeket. — Tehát Ön bízik abban, hogy hasznára fog válni a társadalomnak? — Bizony, bízom. De tudom azt is, hogy előítélettel lesznek irányomban. Észtergomban — hallom — minden uj dolog iránt nagy az előítélet. Ezért inkább elrejtőzöm, mint a medve, — elfelejtve, néma csendbe, mig majd eljön az időm és pöfögök Esztergomtól Párkányig, Párkánytól Esztergomig; a Kolos-hid és három perc alatt. — No ná ! És ha szabad tudnom, hiszi Ön azt, hogy lesz majd olyan vakmerő kalandor Esztergomban, aki kegyeddel viteti magát Párkányba, meg vissza? — Hát nem ? — Nem bizony, engedje meg kedves Motorcsónak, hogy elmondjam, amit gondolok. Maga eleinte nem lesz épen kedvelt és sokszor igénybevett közlekedési alkalmatosság, de aztán felvirul a sorsa pár hétig, hónapig. — És? — És csak egyszer merje megtenni, hogy elromoljon valamiképpen, úgy otthagyják majd Önt a fabódénál, mint Szent Pál az oláhokat. És hogyan járnak akkor majd Párkányba az engem megszokott esztergomiak ? — A hídon, kedves Motorcsónak, a Mária Valéria hídon. Mert azon az átkelés szaraz lábbal oda 4 fillér, vissza ingyenes, mig Magán a legforgalmasabb időkben sem lehet olcsóbb 10 fillérnél. Ez pedig 6 fillér túlkiadást jelent. És most, engedje meg, hogy bár önt akartam megintervjuholní, én nyilatkozzam és jósoljak. — No halljuk! — Még nem következett el, de rövid időn belül fel fog lépni a spórolási láz Esztergomban. Aki eddig 80 koronás kalapot hordott, meg fog elégedni 2o koronással; aki 6 szobás lakásban lakott, ezután négyben fog lakni; aki hetenként kétszer járt moziba, csak egyszer fog elmenni, aki eddig 12 egyesületnek volt rendes tagja, megelégszik nyolccal és aki motorcsónakon járt Párkányba . . . . — .... Az gyalog megyen! Értem már, — zengi búsan a Motorcsónak. — Másutt is ez volt a sorsom. Meguntak mint a kisasszony a zongorát és én újra dobra kerülök. No de addig is elmondhatom, hogy jelenleg nagy a büszkeségem, mert én is egyik fénylő gombja vagyok Esztergom ujjonan magára húzott köpönyegének, a „modern városiasságnak.“ Sőt mi több. specialitása leszek. Mert Uram, látott ön Pécsett, Szombathelyen, vagy Debrecenben motorcsónakot ? Ugy-e nem ! Esztergomban pedig fog látni. És ez engem minde- nekfölött büszkévé tesz. — Köszönöm, mondja Barnabás, untig eleget tudok. — Sajnálom, hogy meg nem kínálhatom cigarettával, udvariaskodik a Motrok. — Óh kérem, kérem. Van nekem elég. Vagy Ön nem dohányzik ? . . . Alásszolgája 1- Volt szerencsém ... És azzal barátunk Barnabás büszkén rohant vissza a szerkesztőségbe. Kezében a sok kutyanyelv libegett- lobogott és a szive sebesebben dobogott. Mínusz. Karácsonyi és újévi Yorkshire pecsenye-malacok 1 5—8 klgrm. élősúlyban eladó, kilogrammonként 5 koronáért. Tisztított állapotban 50 fillérrel drágább drb.-ja. Előjegyezhető és megrendelhető: Vörös József fűszer- és csemegekereskedésében Esztergomban.
