Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 103. szám
A te világod szebb a mienknél, Liliomharmatos, napsugaras, A mi világunk durva hideg tél, Hol vihar száguld, felleg havaz. Messze már innen a kikelet, Gyermekem, add ide kis kezedet ! Hajnali szemmel pattan a lélek Es a menyország milyen közel; Alkonyi szemmel Élet az élet, Melyben a mennyért küzdeni kell! Egy a segítőnk: a Szeretet, Gyermekem, add ide kis kezedet! Született más is és tör előre, Elsodorja az életfolyam, Dobja a partra, vágja a kőbe, Vagy vele vészes mélybe rohan. Mint szánom e bús vízcseppeket, Gyermekem, add ide kis kezedet! Ajakadról nem fogy a mosolygás . . . Nézem derült, kacagó szemeid, Ha veled játszom, édes bolyongás Közt élem életem tűnt ideit. Múltam kertjében járok veled, Gyermekem, add ide kis kezedet ! Mennyi öröm van a te szivedben, Mennyi virág van, merre megyünk, Száll vissza, érzem, gyermeki kedvem, Mint hajnalpír, ha a nap letűnt . . . Pedig mily bús a naplemenet, Gyermekem, add ide kis kezedet! Álmaidban, ugy-e angyalok járnak? Ébren is óv két angyali kar . . . Futnak szavukra a hideg árnyak, Nincs közelükben sohse vihar; Örködnek minden lépted felett, Gyermekem, add ide kis kezedet! Lásd, a te élted, ez a sugáros, Ez a tavasznak szép fele csak, Nem minden ember jut el a nyárhoz Angyali védő-szárnyak alatt. Van, kit a sors már megkergetett . . . Gyermekem, add ide kis kezedet! Liliomharmatok . . . rohanó cseppek . . . Es a nap bennük egyforma szép És ezt a napfényt és ezt a lelket Nézi vigyázva a magas ég. Az a különb csak, aki szeret; Gyermekem, add ide kis kezedet ! Szebb a mienknél a te világod, A mienk pergő, keserű könny S annak, ki már sok könnyet meglátott, Könnytörülés a legszebb öröm. Es ez örömhöz sok út vezet . . . Add ide, gyermekem, kis kezedet! Homot? \mvc. A Dobozy-fákról. (Történeti emlék.) Irta: Dr. Kőrösy László. I. A hires pilismaróti Dobozy-em- lékfákat óhajtotta egyszer Ligeti Antal kiváló tájképfestőnk, a Nemzeti Muzeum egykori képtárának őre meglátogatni. A nagynevű művész már ezelőtt néhány jó esztergomi tájképet festett a Simor-Muzeum képtárába. De alaposan ismerte a szobi panorámákat is melyeket festményekben a Luczen- bacharek rendeltek meg nála szalonjaik díszítésére. Ligeti bácsi még az idealista mesterek közé tartozott. Csak a fönségest és szépet kereste. A közönséges, a hatáshajhászó elem iránt semmiféle érzéke sem volt. A természetkedvelő pontos és rendes öreg ur azonban nem mindig ért rá vidéki kirándulásra. Hivatala sokszor lefoglalta. Mikor egyszer az ujonan szerzett Munkácsy-festményeket rendezte a túlzsúfolt Muzeum képtárában, akkor kijelentette, hogy nemsokára megírja jövetele napját. Esztergomi kirándulása azonban rendesen elmaradt. Több levele elháríthatatlan akadályokra hivatkozott. Egy szép napon ismét váratlanul megleptem a mestert. Éppen akkor lajstromot készített. Bizony nem neki való foglalkozás volt. De hivatalához tartozott. Megnyugtattam a jó öreg urat, hogy Pilismarót éppen olyan közel van Esztergomhoz, akár csak a Nemzeti Muzeum a Nyugati pályaházig. — No, öcsém, ha még kocsi sem kell a Dobozy-fákhoz, akkor istenneki fakereszt! majd csak megszököm egy napra. — Mikor virrad már föl az a nap Ligeti bácsi ? — kérdeztem szerény kételkedéssel. Erősen rám nézett szelíd kék szemével és igy szólott: — Megbeszéltem már a feleségemmel is, hogyha öcsém még egyszer befárad hozzám és megsürget, akkor én másnapra szabad napot teremtek magamnak és ott leszek Esztergomban. Megvártam másnap gyorsvonatát a párkánynánai állomáson. Mert nem szivesen utazott propelleren. Rendes világos szürke ruha volt rajta és puha szalmakalap. De hóna alatt tartotta termetes vázletkönyvét is és vállára vetette könnyű felöltőjét. Aranyos jókedvét szintén magával hozta. — No öcsém, ugy-e szótartó vagyok? -—- kérdezte tréfásan, — pedig a huncut barometer odahaza zivatart jelzett. — Ne tessék vele törődni egy csöppet se, édes Ligeti bácsi! Csakhogy már itt van ! Hiszen minden akadályon kitudott eddig fogni ! A nánai-párkányi, rossz hírű, rettenetes utón átdöcögött valahogy poros fiakkerunk Az ingó ringó akkor már utolsó éveit élő dunai tahidon már megszólalt a mester, megzökkent jókedve. Tetszett a művésznek a régi fahid közepén nyájaskodó és virágokkal ékesített Nepomuki Szent János festett szobra. — Ilyesmi nincs a budapesti hidakon ! Pedig milyen szépen ideillik ! Szinte örül a Moldovánál tízszer szélesebb Duna hidalatánál. Esztergomba értünk, vidám nyári reggel mosolygott reánk. De az égen nyugat felől, komoly felhők lappan- gottak. Egyenesen átvágtunk a vízivárosi zárda melléki utcán a primási palota mellett rövidesen Szentgyörgy- mezőre és onnan abba a nevezetes utcába, melyet Dobozy-utcának kereszteltek. Sikerült keresztapja volt. Ligeti bácsi itt már kedélyesen tudomásul vette, hogy most már csak kettecskén leszünk az országúton egész a Dobozy-fákig. A művész szelíd tekintete gyakran elmélyedt a szentgyörgymezei határ változatos és festői panará- májába. Szinte kisugárzott teremtő leikéből a természet költői szépségének őszinte szeretete. Alig szólt egy két szót. Elmerengett. Nyugodtan és gondolkodva haladtunk. Nekem is imponált a művész ez a bájosan megnyilatkozó természetirnádása. Ez a való Istenimádság. És akkor eszembe jutott, hogy a legtöbb modern tájképiró mai hangulatos hitvallása csak leplezett modern pogányság, melynek szótárában az Isten helyett a természet áll. Az ilyen „természet imádás“ azután arra is képes, hogy birkózni kezd a természeti tüneményekkel és fonák képzelődésben azt hiszi, hogy még fölül múlja azokat. Pedig milyen bünhö- dés az ilyen felfogás, mikor legfőbb titánkodó művészünk meghasonlott lélekkel kerül csődbe boldogtalan világnézete miatt. Ilyen elmélkedés támadt lelkemben, midőn a valódi művész és a valódi magyar ember árnyékában haladva, mellette mégis meleg verőfényt éreztem. Ligeti Antal a régi jó aranymesterek korába való típus volt. Sohase szertelenkedett, sohase birkózott, midőn festett. Sohasem akarta túlszárnyalni az isteni szépségű természetet. Erején túl semmit sem végzett. Midőn az ábrándozó művész észrevette a sokat mesélő és még többet tudó Dobozy-fákat, a Duna felé terülő síkra tekintve, csöndesen megállóit; — Hát itt vagyunk! A szobi oldalról persze egészen mást mutatnak és mondanak ezek a még megmaradt hatalmas fák. Ekkor a százados Dobozy-fák sudaras ágait már erősen lengetni kezdte az alsó dunai szél, mely rendesen a nyári zivatar gyors légvonata szokott lenni. Ezt az alkalmi ötletet mondtam el a mesternek, a ki mosolyogva telepedett le egy árnyékos bokorban, nyugodtan kinyitotta vázlatkönyvét, levette széles szalmakalapját és elkezdett némán társalogni a feléje imbolygó ős fákkal. Mikor a kezejárását csodáltam, a szemét hallgattam. Ebből pedig ez a beszéd sugárzott ki: — Hiszek bennetek édes Dobozy- fák ! Ti hirdetitek itt a magyar nép hűséges szeretetét nemzeti múltja iránt. Ti újultok meg újra, ha va- lamelyitek kidőlt. Hiszen, a mit a lelkes Kisfaludy Sándor zengett Do- bozyról és érzem, hogy a hős magyar vitéz itt, ahol ezek a hatalmas emlékfák állanak, igenis itt szúrta át a saját szivét, midőn hitvesét volt
