Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 12. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 12. szám. Vasárnap, február 4. r AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZERKESZTIK: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. KEMPELEN FARKAS és Megjelenik vasárnap és csütörtökön. VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ....................12 K Negyedévre.........................3 . F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 K Kéziratot nem adunk vissza. Nyiltér sora 60 fillér. Esztergom — „a fürdőváros“. E lapnak 2-ik számában „Remete“ ur Esztergom jövőjét nem gyárvárosi kiépülésé, de fürdő és nyaraló várossá fejlődésében látja és keresvén, oda csábit, hogy igyekezzünk a várost az idegen fürdőzők- kel megismertetni. Aki ismeri Esztergomot és aki tudja a fürdővárosok alapításának tízparancsolatait, az — tisztelettel bár a jó szándék iránt — kissé mosolyogni fog ezen az ötleten; nem a terv, de a — város miatt. Elvégre agyon nem lehet dicsérni a várost s azt hiszem, sokkal jobb szolgálatot teszek neki, ha hibáit felfedezve, azok megszüntetését sürgetem, mintha elnézően hibáival szemben, oly idegen előtt reklamiroznám, amely idegen már szebb városokat is látott. Visszatérve a fürdőváros tervére, én ezt soha meg nem valósítható ábrándnak vélem, mert itt hiányzik a fürdőváros előfeltétele : a jó levegő, a jó ivóviz, az egyenletes jó kiima. Remete ur ugyan azt állítja, hogy Esztergomnak jó levegője van. Én ezt tagadom. Itt sem a levegő nem ozondús, sem az északi és északkeleti zord szelektől védve nincs — nem úgy mint Budapest! — kiimája állandóan nedves, talaja és talajvize fertőzött s ivásra csak néhány kút vize használható, utcáin a napi étkeket minden ház előtt a folyóban meglátni, szigetjéből nedves talaj felett szúnyogok kergetik az embert haza ; a jó nedvesség szívó strázsahegyi kőből épült falak csak úgy ontják a nedvességet, mint máshol a jégveremben. És ezeken kívül nincs szórakozó helye, nincs parkja, tere, sétánya. Az idegen, aki ide jönne, ha már nyaralni akar, bizonyára nem akar unatkozni is. De vájjon mit csinálna itt? Ha pedig fürdőbe akar járni, azt megteheti anélkül, hogy Esztergom fellendítésén valamit dolgozott volna, mert hisz nálunk éppen éghajlati viszonyaink szerint van oiyan év, amikor az egész nyár elmúlik anélkül, hogy kellemes, fürdésre alkalmas idő lenne. Marad tehát a zárt fürdők látogatása. Ez pedig oly csekélység, hogy egy varoson meg sem látszik. Láttam sok várost, de ily kihalt várost még nem. Itt az emberekben nincs élet, nincs tettre vágy, nincs vállalkozási merészségük, pedig itt igen sok gazdag ember lakik; de ezek is inkább megelégszenek pénzük 4 % kamatával, mint hogy befektessék oly vállalatokba, melyek ennek egy kis vérkeringést adnának. Emlékszem arra is, hogy a vármegye jelenlegi főorvosa egyszer az egyetlen jó levegőjű helyen, Szentgyörgymező végén egy szanatóriumot akart létesíteni a vörös kereszt kórház telkén. A nemeskeblü vármegye pótadót szavazott meg e célra. A város mosollyal fogadta e tervet és a kórház ura: a mostani hercegprímás megtagadta hozzájárulását. Ezek után kérdezem: érdemes-e itt nyaralóvárosról beszélni, mikor ily szép tervnek is kerékkötői akadnak ! . . Esztergom nincs praedestinálva sem fürdő, sem nyaraló városnak. Taián még egy reménye lehet e városnak: az, hogy idővel a nyugdíjas öreg urak gyülhelye lesz. Mint ilyen sem áll meg a fejlődésben, (Gráczot tisztán a nyugdíjasok emeltek fel.) Azonban ez sovány remény. Kibontakozás nincs s ugylátszik : minden marad a régiben. Azonban . . . ! Ne csüggedjünk, még két alternativa „ESZTERGOM és VIDÉKE“ TÁRGAJA. fjitetleuek. Az Istenháza mindig állni fog, Mig lesz az ember előtt egy titok, Amelynek egyéb megfejtése nincsen, Csak Ő, az Isten ! A költészet, a dal örökre él, Mig az ember hisz, szeret és remél, Mig lesz a szívben bánat, mely megenyhül, Ha dallá csendül! — Hitünk, dalunk, eszményünk csillaga, Világitónk, sok sívár éjszaka — Bolond mind, aki ezek ellen fordul, E földi sorbul! Szabolcska Mihály, Jön a Víz! Irta Farkas Ernőd. Korhadt, vén szomorufüz törzsén ült az aggastyán. Várt valakit, vagy rettegve gondolt valamire, mert sovány, beesett, pergamen arcán ideges remegés futott végig s gyakran egész testében ösz- szerándult. Nem mesze tőle a Duna hömpöly- gette zúgva kavargó, sárga hullámait. A folyó medre kiszélesedett. A parti kavicsok fölött tajté-' kos habok verődtek össze, dobálva, harapdálva egymást, majd szerető gyöngédséggel egymásba omolva. A szél egyre harsogóbb riadással pattogtatta szilajul suhogtatott korbácsát. A hullámok felrohantak, mint domboldalra a riadozó gyermeksereg, majd ismét lefutottak, mély völgyeket hasítva a folyam ágyában. A viz szemlátomást nőtt, habos taraja duzzadt, szélesedett s majd mint egy óriási kígyó nyújtózott ki, majd mint egy hernyó húzódott össze. A lankás part kiálló kavicsait, beiszapolt sziklaköveit egymás után nyelte el a növekvő áradat. Az aggastyán szeme mozdulatlanul tapadt rá, pupillája kitágult s olyan tűz villant föl benne, mint az esőtől vert pásztortüz. Iszonyú kin és keserű vád hörgött a hangjában. A Duna felé szaladt, de hirtelen megállt és riadtan hátrált. Lábai remegtek, mint a meghajtott paripáé. Arcán vörös lázfoltok ütöttek ki, amiknek a szegélye sárga volt és szemében a düh és félelem birkóztak egymással. Néhány pillanatig mozdulatlanul állott, majd nyers, állati üvöltéssel fordult meg és Lacháza felé rohant. Lábai meg-megrogytak. A melle besüppedt, a válla előre bukott, de lihegve, fújva, fuldokolva rohant tovább. Mikor az első házakhoz ért, megfogódzott egy akácfa törzsében és levegő után kapkodva harsogta: — Jön a viz! Iszonyat és rettegés nyöszörgőit ebben a fuldokló kiáltásban. Az emberek szánakozó részvéttel mondták : — Igazán jön, András bácsi? — Jön, jön, a tulajdon két szememmel láttam, mentsétek meg gyermekeiteket. Aztán eleresztette az akácfa törzsét és tovább rohant. így mondották el az ő történetét. — A neve Balogh András, — 1876 február 26-ika szomorú emlékű napja Lacházának. Reggel megindult a jégzajlás a Dunán. Délután két órakor megtorlódott a jég s estére már hatalmas jégtáblákat sodort felénk az ár. A nép fáklyákat gyújtott, a férfiak csónakokba ültek és csáklyák- kal tördelték a jeget. Majd a gátakat erősítették meg. De az áradat percről-percre nőtt, a gátakat összezúzta és elsodorta. Egész éjjel kongott a vészharang és pörgött a dob. A nép sírva, jaj- veszékelve menekült a magasabban fekvő he-
