Esztergom és Vidéke, 1912
1912 / 79. szám
Esztergom, 1912. XXXIV. évfolyam 79. szám. Vasárnap, szeptember 29. y AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI É5 KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. SZ. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. SZERKESZTIK: KEMPELEN FARKAS es VARSÁNYI IGNÁC ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .....................12 K Negyedévre..........................3 K F élévre ...... 6 K Egyes szám ára . . . 14 f. Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fillér Böngészés. Méltóztatnak még emlékezni arra a tűzzel- vassal megindult lelkes tevékenységre, amivel a városi vízvezeték próbakutait fúrogattak sorra. — No, ha eddig nem volt, most már csak komolyan lesz vízvezeték Esztergomban, — mondogatták az idealisták. — Szjspen lesz! — mondták a hitetlenek. Mi pedig vártunk, vártunk, hogy hová lyukadnak hát ki azok a próbakutak. Most arról értesülünk, hogy még kellene tovább fúrni a próbakutakat, csak éppen, hogy fúró nincs hozzá. Május óta nem bírja a városi mérnök a szükséges fúrót megkapni a minisztériumtól, mert hogy a fúró (értsd : egyetlen egy szerszám) most Nyitrán dolgozik. Ha már a minisztérium ilyen szegény, hogy nem képes egy második fúrót venni, mit szóljunk akkor mi, adósságokban nyögő város ! Legokosabb, ha hallgatunk és várunk a legközelebbi tífusz és kolera járványra, talán akkor újra eszébe jutunk a magas kormánynak. Most az a baj, hogy dühöng az egészség Esztergomban. pi. Visegrádon erősen mozgolódnak a villamos vasút dolgában. Esztergomban — gondolkoznak, hogy átadják-e az összekötő vasútat vasútépítő szakembereknek, akiknek pénzösszeköttetésük is van vagy próbálkozzanak a várakozási idő alatt annyi pénzt összehozni, hogy aztán fölényes mosolylyal mondhassák : Most már magunknak is van elég pénzünk, nem szorulunk rátok ! Meghatóan naiv igyekezet, van benne élelmesség is, meg még minden egyéb, csak éppen meggondolás nincs. Mert nem a pénz játszik most itt főszerepet, de ők, mint pénzemberek csak ezt látják egyedül. Arra aztán teljességgel nem gondol, úgylátszik senki, hogy ha „truccra“ megy a játék, akkor az ellenfelek is truccolhatnak és pedig esetleg annyira, hogy a villamos összekötő megépülhet ugyan, mert pénz lesz hozzá, éppen csakhogy az összes jövedelmezőségét teszik tönkre „truccból“ az ellenfelek. Szóval lesz vasút, de a részvényesek ráfizetnek. De ez magyar specialitás : a hajdú harangot önt, a gazda börzén játszik, a kereskedő gazdálkodik, a pénzintézet pedig — vasutat akar építeni. Szépen utazunk mi villamoson ilyenformán ! pi. Dj fordulat a budai-esztergomi villamos-vasút ügyében. A visegrádiaknak már régóta tevékeny agitátoruk volt egykori érdemes jegyzőjük: Metzker Károly, a ki most, mint a Szentendre—visegrádi villamos engedményese a következő felhivást intézte hozzánk : A székesfőváros környékének legszebb és legegészségesebb vidéke az erdőkoszo- ruzta hegyekkel szegélyezett dunavölgy- nek bájos jobbpartja, az ő gyönyörű— nyaralótelepeivel és községeivel már rég óta érzik szükségét annak, hogy modern, kényelmes, olcsó és gyors, a napnak minden részében rendelkezésre álló, megbízható közlekedési eszköz segélyével nyerjen szoros kapcsot, állandó összeköttetést a székesfővárossal. Aki figyelemmel kiséri az itteni viszonyokat, s látja, hogy mint van visszafojtva a természetes fejlődés lehetősége, mert nincsen a tényleges szükségletet kielégíteni képes közlekedési eszköz, s aki látja, hogy pl. Visegrádon mint igyekeznek sokszor erőszakkal az utasok a gőzhajóra, vagy a propellerre, hogy Budapestre juthassanak, s aki tanúja volt annak, hogy Nagymaroson a vasúti konduktorok kulcsaikkal miként védekeztek a Vi- segrádról oda tódult s a vonatról leszorult utasok erőszakosságai ellen, önkénytelenül fölteszi a kérdést: Miért van ez a lehetetlen állapot? Miért nincsen megfelelő közlekedési eszköz, ha a forgalmi viszonyok ezt szükségessé teszik ? A meglevő nyári gőzhajójáratok nem „ESZTERGOM tó VIDÉKE" TÁRCÁJA. "Tíz eV mulVa. Irta : L. Hargitai Ferenc. A kórházba egy asszonyt hoztak. Fiatal volt. Az ágya fölé függesztett fekete táblácskáról leolvastam a nevét: Willars Leona. Jelenleg huszonnyolc éves. Valami különös érzés dobbantotta meg szivemet, különösen vonzódni kezdtem betegemhez, akin, mikor az utcáról a párisi rendőrök aléltan felszedték, rongyos, szinehagyott ruhák voltak. Száján italszag ömlött és erősen köhögött. Kértem a főorvost, engedje meg, hogy Willars Leonát saját szanatóriumomban ápolhassam, mely tüdőbetegek részére volt berendezve. Az orvos készséggel egyezett bele. Külön szobát adtam betegemnek s a leggondosabb ápolásban részesítettem. Többször felkerestem a szerencsétlent. Emlékszem, március 16-ika voit, mikor úgy este felé meglátogattam szobájában. Leültem ágya mellé s hogyléte felől kérdezősködtem. Azután kértem, mondja el élettörténetét, ha nem esik terhére. Hosszú sóhaj szakadt föl kebléből s halkan, szaggatottan mondá : — Jobban érzem magam . . . csak félek, hogy a köhögés . . . — Várjon — szóltam — vegye be előbb ezt a kis csillapítót. — Körülbelül tíz éve annak, — kezdte elbeszélést, — hogy édesanyám meghalt. Magam maradtam árván, egyedül, elhagyatva mindenkitől, nem voltak rokonaim, nem gondolt rám senki, nem birtam sehol állást kapni, hogy napi kenyeremet munkámmal kereshettem volna meg. Épen a Papiniere-utcából jöttem haza egy napon, ahol hirdetés útján szintén állást voltam keresni, de eredménytelenül. Feszült érdeklődéssel figyeltem a nő minden szavára. A nő halkan folytatta: — Mint később megtudtam, akkor meglátott ott egy fiatal ember. Alighogy hazaértem, egy asszony állított be hozzám. Fátyollal borított fehér kis szalmakalapomat még le sem tettem, amikor kinyílt az ajtó. Előtörő könyeimet ő tartotta vissza. Azután beszélni kezdett: — Kisasszony, maga talán nem is tudja, hogy szép formás termete, csinos alakja . . . Tágra nyílt szemekkel néztem az idegen asszonyra, csodálkozással és meglepődéssel. Akkor voltam tizennyolc éves. Az asszony folytatta: — Ne ijedjen meg kisasszony, én jót akarok tenni önnel. Hallgassa meg ajánlatomat. Leküzdöttem a felindulásomat és figyeltem szavaira. Az asszony így folytatta: — Ahonnan épp az imént jött, a Précy és Gremont üzletből, ott láttta meg egy fiatal ember, aki ezt a levelet adta át, Evvel egy levelet nyújtott felém. Mohón szakítottam fel a borítékot és átfutottam a sorokat. Ez volt benne : „Kisasszony, ha biztosítani akarja jövőjét, keresse fel bármely napon F . . . e-utcai 331. sz. villát“. Az asz- szony azután eltávozott. Gúnyos mosolyt láttam szemeiben. Elmúlt egy nap, elmúlt két nap, még mindig nem volt állásom. Zokogva hagytam el kis szobámat s az említett villa felé irányítottam lépteimet. Előttem lebegett folyton : „Ha biztosítani akarja jövőjét . . Gyönyörű villa elé jutottam. Letöröltem szemeimből az utolsó könycseppeket s meghúztam a kert ajtajának csengetyűjét. A szolga a levél megmutatása után egy nagy terembe vezetett, mely tele volt szebbnél-szebb díszítésekkel. Az első tekintetre tudtam, hogy egy festő műtermében vagyok. Nemsokára a szomszéd te-
