Esztergom és Vidéke, 1911

1911-09-10 / 71.szám

Lajos párkányi főszolgabíró 40 évi hűséges kitartó szolgálata jutalmának m elismeréséül a földmivelésügyi miniszter által ajándékozott 100 Kor. készpénzt és Serényi gróf miniszter aláírásával ellátott — a munka apotheosisát jelképező — színes képet. Vasárnap lévén, már a kora reggeli órákban ünnepi diszt öltött a falu, melynek apraja-nagyja a százados park közepén álló uradalmi kastély elé vonult, hogy lássa az érkező fogatokat, melyeknek tulajdonosai messziről jöttek össze, hogy tanúi legyenek a hűséges szolgálat jubileumának s kezet fogjanak azzal a hü cseléddel, aki egy emberöltőn keresztül odaadó szorgalommal szolgálta urát, azt az urat, ki a gazdasági és pénzügy terén Magyarország első kapacitása; kinek neve döntő tényező e téren, tul a bérces szép hazán is, akit az egész vármegyében csak jó szivéről ismernek, aki mindenkiben — akivel csak érintkezett — rokonszenvet ébresztett, aki községének nemcsak földesura, hanem valóságos jólfevője is. Az ünnepélyt megelőzőleg isteni tisztelet volt, melyen az egész község és az ünnepély fényét emelő vendégek r^szt vettek élükön a vármegye minden szépért és jóért lelkesülő főispánjával, Meszleny Pállal, ki a többi vendégekkel a kegyúr részére fenntartott helyen hallgatta végig a szent misét. Szent mise után igazi modern s ugy méreteire, mint berendezésére nézve nemcsak a megyében, de messze vidéken páratlanul álló iskolába vonult a közönség, ahol először Meszleny Pál főispán szólott az ünnepelthez, magasztalva azt a régi kialvó félben levő, igazán mesékbe illő jobbágyi hűséget, melynek mintegy visszhangja az a tisztességgel és becsülettel eltöltött 40 év, melyet az ünnepelt a bélai gazdaságban szolgált. Példaképpen állította a mai napot az ünnepélyen jelen volt cselédeknek s különösen kiemelte azt, hogy a tisztességet, becsületet, szorgalmat és odaadó hűséget bárhol és bárkinél találjuk is azt meg — legyen az bár egy cseléd, — annak hire a legmagasabb helyre is eljut; mert tudomást szerzett Gajdos János becsülettel eltöltött 40 évi szolgálatáról a magas kormány is, melynek képviseletében ő megjelent. Ezután Dr. Thuránszky Lajos ezentúl nekünk semmiféle társadalmi értékünk sem lesz. Én viseltes ruhában vonulok vissza. Leányom pedig szegényke, sohasem fordulhat meg többé az aranyifjúság társaságában. Száműzöttek leszünk . . . Te pedig, édes fiam, szokott közömbösségeddel, nem feleltél erre semmit, hanem becsöngettél a kapun és tőlem kapupénzt kértél. Pedig üres volt az én tárcám is. Szokás szerint adósok maradtunk. III. Az ábrándos leányzó akkor sóvárgással tekintett szüleire és figyelő öccsére és sóhajtva ezt kérdezte: — Megengedik, hogy én is elmondhassam érdekes álmomat? Hiszen ez is csr.ládi körünk titkaihoz tartozik. Tegnap estefelé, hazajövet egy régi ismerősünkkel találkoztam a körúton, akit négy esztendő óta nem láttam. Azóta a kadétból^ hadnagy lett. Hiszen tudják á nevét és szándékát. Elkérte vacsorára való fölvágottas csomagomat és szokása szerint, gavallérosan hazakísért. Útközben igy szólt: — Mondja csak édes, emlékezik-é még régi, lovagias ígéretemre ? — Melyikre ? — kérdeztem szokatlanul meglepetve. — Hát, hogy én leszek a maga férje, ha arany csillagom lesz. — Emlékezem. — válaszoltam szívesen. — Elvár addig maga édesem? . . . főszolgabíró a tőle megszokott, magas szárnyalású költői beszédben emlékezett meg a n°p jelentőségéről, amelyben a munka dicsőítése mellett kiemelte a munkaadó áldozatkészségét, nem egyszer súlyos anyagi terhét is; aki nemcsak ura és parancsolója alkalmazottjainak, hanem gondos őre és gyámolitója a cselédeknek és azok családjának; aki sokszor nem tekintve az anyagi részt, oly áldozatot hoz alkalmazottjai érdekében, amelynek gyümölcseit nemcsak ők, hanem az egész község élvezi. Célozva ezzel a bélai uradalom birtokosának jó szivére, aki a hozzá fordulóknak soha nem-et nem mond, hanc:n amennyire az bármi téren is módjában áll, a legnagyobb jószívűséggel segít nemcsak az ő falubelijén, hanem az őt felkereső idegenen is, nem nézi azt, hogy ki és mit kér, csak érdemes-e a kérő a segélyre. Megemlékezett a járási főszolgabíró a magas kormány, de különösen a földmivelésügyi miniszter áldozatkészségéről is, majd a jubiláns felé fordulva átadta neki a 100 K készpénzt s az aranykeretű képet, melyen a felkelő nap áldó, meleg sugaraival az édes anya — hazánk jelképe — tárt karokkal öleli át a munkát jelképező kaszást. Beszéde további részében buzdította őt a további hűségre és kitartásra s a község lakosainak pedig mint követendő példaképet mutatta a főszolgabíró a jubilánst, akiről láthatják azt, hogy a tisztességes munka, a becsület, szorgalom, az ernyedetlen kitartás nemcsak a munkaadó által nyer elismerést, hanem annak hire eljut az ország első gazdájához, aki — mint láthatják — az igazi hű és tisztességes munka emberéről soha sem feledkezik meg. Amint nem feledkezett meg a múltban, ugy nem fog megfeledkezni a jövőben sem. A főszolgabíró után a földesúr szólott. Elsősorban megköszönte a hatóság képviseletében jelen volt főispán és főszolgabíró szép beszédét, köszönetet mondott a megjelent vendégeknek, kik megjelenésükkel az ünnepély fényét emelni szívesek voltak; megemlékezett beszédében a magas kormányról, amely minden alkalmat megragad arra, hogy az édes anyai földdel foglalkozó gazda és munkás munkáját megédesítse, megenyhítse; majd a község lakosaihoz fordulva, biztosította őket, hogy ha hozzá a jövőben is a régi bizalommal és szeretettel lesznek, ő sem fog megszűnni soha az lenni, ami volt a múltban és hogy hatványozva Erre már nem tudtam válaszolni. Majdnem beleütődtem egy villamos állomás oszlopába. — Nincs magának édesem azóta udvarlója, amióta nem találkozhattunk? — Nincs, — feleltem határozottan. — Hát akkor, kérem, legyen szives megmondani mindent kedves szüleinek. Vallja meg őszintén nekik, hogy a feleségem akar lenni és elvár addig . . . — Meddig? — kérdeztem gyorsan és levegő után kapkodtam, olyan forróság fogott el. — Amig kedves szülei a kauciót összegyűjtik. Mert az én családom már nem képes ilyen áldozatra. Képzelheti édesem, milyen rengeteg sokba került ez az aranycsillag . . . Megteszi édesem ? Megpödörte a bajszát, összeütötte két sarkantyúját, meghajlott, kezet csókolt és a kapuban átadta a csomagot. Egészen lángolt az arca, mikor égő szemébe néztem és halkan azt suttogtam : — Majd szólok édes szüleimnek és azok majd elintézik sorsunkat. Erre fölébredtem és szinte sajn ltam, hogy nem volt álmomnak megnyugtató folytatása. IV. — Ha már mindnyájan elmesélték álmaikat, én sem akarok szégyenben maradni — kezdte a vidám gimnazista okosan. Tudják, kedves szüleim, hogy jó matematikus vagyok. Tehát én, természetesen, számokkal álmodtam. fogják érezni tőle azt a jóságot és áldozatkészséget, melylyel volt irányukban eddig is. Az ünnepély lefolyása után a községi lakosság az uradalmi udvaron emelt szín alatt gyűlt össze lakomára, mig a meghívott vendégek az uradalmi kastélyba vonultak be, melynek a régi magyar főúri pompáját és fényt hirdető termeiben mintha csak abba a régi világba álmodtuk volm át magunkat, amikor még az igazi, ősi napjainkban már kivesző félben levő nagyúri magyar vendégszeretet élt. Mintha csak a letűnt kor vetette volna vissza fényét a márvány ebédlő termeibe, amelynek falain elterülő művészi freskók csak akkor láttak ily fényt és pompát és igazi fesztelen magyar lakomát, amikor még Török András, Éva Bormasztini, a Hunyadiak és a soha ki nem haló, mesékbe illő históriák hőse, Baldácsy báró emeltek benne poharat. t

De talán még ebben a korban sem hirdette oly fény, oly pompa és szives magyar vendégszeretet azt, hogy ezeknek a falaknak tulajdonosa igazi vendégszerető nagyür — mint ez alkalommal. \j M A környékbeli uradalmak tulajdonosai és kép* viselői s a hatóságok részéről meghívottak még soká fognak beszélni baranyavári Ullmann Adolfné igazi magyar nagyuriasszonyi szivélyességéről és szeretetreméltó modoráról, amellyel minden meghívott iránt viseltetett, aki méltó és hü társa a bélai uradalom birtokosának. Csengett a pohár és szállt a szó, de mindenki csak róluk beszélt, még a park hüs utjain sem szűntek meg dicsérni őket, mert ugy maga a kastély, mint a százados hársakkal büszkélkedő park — melynek árnyékában álmodoztak valamikor régen a nagyságos Fejedelem vitéz harcosai letűnt nagyságunkról, a magyar szabadságról — mind arról beszélt, hogy itt még a régi magyar világ s a regi főúri pompa és fény a régi nagyságban él. J Pór Antal f | Városunknak nagy halottja van. E szomorú hir már pénteken d. u. végigfutott a városon. Ezer meg ezer ajak ismételte e fájdalmas szót: Pór Antal-meghalt. Van nekünk egy elhanyagolt és agyonmellőzött nagybácsink, akivel tiz esztendő óta nem beszéltünk. Ez a bácsi ma is jó üzletet virágoztat és csak olyan egyszerű életet él, mint azelőtt. Tiz év előtt azt mondta, — amikor még szóba állottunk vele, — hogy neki ötvenezer forintja van az első hazai takarékban. Akkor kételkedtek a bácsi igazságában, mert még jobb módban élhettünk. Kedves szüleim példájára én is csak figuráztam a zsugorít. Hanem azóta sokszor eszembe jutott, hogy mégis csak másként kellett volna bánnunk a furcsa modorú, de jólelkű rokonnal. Azóta sokszor csináltam kamatszámítást. Ekkor arra a reális eredményre jutottam, hogy mi a saját kárunkra elszámítottuk magunkat, mikor ezzel a műveletlen, de becsületes szatóccsal kezdtünk nem törődni. Végre egészen egymagára hagytuk.,. Száműzött lett belőle. Pedig a bácsinak ma is két segédje és egy szolgája van. Most is gyűjt szorgalmasan. Kinek? Számítgattam. Talán a kincstárnak, ha kitagadtuk? Mert az én számmüveleteimbe sehogysem tudtam beigtatni a mi jogos érdekeinket. Nem mertem sohase szólni szüleimnek. De most már örvény előtt állva, megnyílik szivem és bátorságom. Ne álmodjunk és álmodozzunk a sivár jelenről, hanem legyünk jó mathematikusok