Esztergom és Vidéke, 1911
1911-09-03 / 69.szám
Az esztergomi izr. hitközség ünnepe. Nagy ünnepe volt csütörtökön, aug. utolsó az esztergomi zsidó hitközségnek. Ekkor iktatta be ugyanis kiváló tehetségű lelki pásztorát, Spiegel Ármint, aki eddig Szarvason volt rabbi. Megemlékeztünk annak idején arról, mily határtalan lelkesedéssel, szeretettel, rajongással választotta meg a hitközség egyhangúlag a most beiktatott tudós papját, Spiegel Ármint. Különösen kiemeltük ritka szónoki tehetségét, ezt a sajátságos isteni adományt és hazatias érzését. Jelen sorainkkal főkép az ünnepség lefolyásának főbb momentumait fogjuk vázolni. A hitközség küldöttsége már a vonatnál várta uj papját, kinek kíséretében többek közt ott volt a beiktatást vezető dr. Blau Lajos rabbiszemináriumi tanár is. Az állomásnál Popper Bernát hitközségi alelnök a következő rövid szavakkal fogadta Spiegel Ármint: Főtisztelendő Rabbi ur! A hitközség részéről csekélységemet érte az a megtiszteltetés, hogy Főtisztelendőségedet, mint közlelkesedéssel megválasztott lelkipásztort a mai felavató ünnepélyre, de immár véglegesen körünkbe való jötte alkalmából már e helyütt üdvözöljem. Midőn eme szívesen vállalt kötelezettségemnek eleget teszek és ugy hittestvéreim valamint a magam részéről is meleg kézszorítással és igaz szeretettel üdvözlöm, kérjük Önt, fogadja meghívását illetve megválasztatását annyi lelkesedéssel és annyi szeretettel, mint amilyen osztatlan lelkesedés és szeretet a hitközség részéről megválasztatása alkalmával megnyilvánult. Hozta Isten! A templomban érkezésekor dr. Weisz Sándor ügyvéd szeretetteljes szavakat intézett a fölséges hivatásának helyére lépő paphoz: Isten dicsőítésére emelt e szent hely küszöbén, még mindig elbűvölve állunk próbaszónoklatának varázs hatása alatt, mely alkalommal feltárva szivében gerjedt forrásokat, azon az uton menesztette és terjesztette az Isten igMt, amely a hallgatók keblében rejtett érzések tavát megnyitva, az Ön javára annec" tálta az egybegyűlt hivők aprajának-nagyjának. vonzalmát, rokonszenvét, sőt mikor ékes szólásának, elragadó erejével, szelleme én fenkölt lelkének tudás kincseit hintette közénk és a dogmák fejtegetése közepeíte, a meggyőződés meleg- hangján erős kézzel vágta a mi ifjúságunk lelke, e termékeny talajba, a vallásosság acél ekéjét, hogy a hit és humanismus, nemes ürügyét fakassza, a zsidóság sajátságos, anya földébe s mikor a tudomány világító fényével, kétséget kizárólag bizonyította, hogy vallásunkká 1 nemcsak összeegyeztethető, de vallásunk szigorúan megkívánja és megköveteli a hazaszeretetet és szenvedélyes érzelmekkel lelkesítő és gyújtó szavakkal, gyermekeink zsenge lelkében izzóvá tette, lánggá növesztette, a honfiúi kötelességtudás érzet felülmúlhatatlan vágy parazsát — a vonzalom, a rokonszenv meg-meg újuló és kitörő rajongássá vált — most mikor megérkezett, hogy Istenben boldogult kiváló tehetségű elődjének, már 1'/ 2 év óta árván levő helyét betöltse, midőn köztünk és velünk, kell pályáját megfutnia, mikor lelkünket és legdrágább kincsünket gyermekeinket bizzuk Főtisztelendő úrra. Kívánjuk és óhajtjuk, hogy a vonzalom, a bizalom, sőt a szeretet, tartós és állandó legyen, az a kapocs, mely mától bennünket összefűz, az idők teltével, erősebb és szilárdabbá váljék, és fohászkodunk az Egek Urához, hogy a gyakran terhes, néha tövises, de mindig és mindenkor nemes és magasztos lelkipásztorkodási működését, zavartalanul, éperőben és áldásosán végezhesse. Az Isten hozta, Isten tartsa és áldja meg Főtisztelendő urat. Dr. Weisz beszéde után megkezdődött az isteni tisztelet. Bender Zsigmond kántor szép hangja ezúttal fokozottabb mértékben érvényesült. Az ünnepi istentisztelet alatt a szószékre lépett dr. Blau Lajos budapesti rabbiszemináriumi tanár és a következő magvas, magasröptű beszéddel iktatta be Spiegel Ármint : Ünneplő gyülekezet! „Dicsőítem Istent énekkel, magasztalom hálával" (Zs. 69, 3\). Hálaének száll az ég felé a nemes frigykötés mai r örömnapján e fényes gyülekezet kebléből. És hála tölti el lelkemet is, midőn ez érdemes hitközség tisztes rabbiszékébe az uj papot beiktatni készülök, forró hála az Ur iránt, hogy hazánk e régi kulturvárosában egykori tanítványom fogja Izrael igéit hirdetni. Ifjúságát az orsz. rabbiképzőintézetben töltötte, melynek tanításait fogékony lelkébe felvette; e hosszú tanulmányidő után ; egy derék hitközségben működve, lelkészi gyakorlatot szerzett, és igy tudás és tapasztalat összhangzóan egyesül személyében. Es mégis ugy érzem, hogy e -jelentős órában, midőn díszes állását elfoglalja és felelssségterhes kötelességeit vállaira veszi, mondhatok még néhány talnok sorsa pedig, valósággal kétségbeejtő. A kor megköveteli tőle az igényes életet, fizetéséből nem bir haladni az áramlattal, amit aztán a nyomasztó adósság követ. Egy egész élet vergődése vált ki szomorú panaszkodásokat a jobb sorsra méltó emberek lelkéből, amelynek eredménye, sokszor az élettel meghasonlás. Nem mondjuk, hogy valamennyi iparos sorsa maga az eldorádó. De az bizonyos, hogy inkább nyilik alkalom a pénzszerzéshez az ipar terén, főleg nálunk, ahol az ipar kezdetleges s igy a jó munkást keresi, mint hivatalnoki téren, ahol az államnál éppen ugy, mint a megyénél, városnál, igazán nagy küzdéssel jut az ember kenyérhez. Ha meg is van az a protekció, amely gyermekeinket hivatalba juttathatja, meg kell gondolni: hogy az iparosnak, a kereskedőnek nem kell protekció, őt a pályáján, munkájának értéke viszi előre, amely öntudatnak is becsesebb, mint az, hogy kilincselés, protekcióból lettünk valaki. Ám ne higyjük, hogy az iparos képzettség nélkül is emberré lesz. Igen: végezzen az a fiu iskolákat, mert ma az iparos is csak ugy tud existenciát teremteni, ha értelme, képzettsége van, amellyel üzlete szellemi életét irányithatja. Nem a rossz, a hanyag tanulókból lesz jó iparos, hanem a tanulók, a pályáját kedvelő ifjúból, akiben van értelmi fejlettség ahhoz, hogy mesterségét művészivé fejlessze. Ha eddig a fokig jutott, kétségkívül a mesebeli aranyeső hull a zsákjába, amit lépten-nyomon látunk, különösen igy tanév elején, mikor éles körvonalát az a gondolatkör mutogatja, amely ma már nem ismeretlen, nem népszerűtlen. A pályaválasztó szülők és gyermekek gondolatvilágát szeretnők megtölteni a produktiv pálya megszerettetésével. Ez a pályát választó ifjúság szerencséje, mindnyájunknak öröme volna. II. — Zorah, egy embernek köszönhetem, hogy viszontláthatlak. Útközben megtámadtak a rablók és meg is öltek volna, ha egy derék ember nem jött volna segítségemre. Szlimannak hívják, ismer téged és szeret. Néhány nap múlva vendégünk lesz. Nézd, mit küldött neked . . . Abdéram visszavonult, a fiatal lány pedig átadta magát rózsás ábrándjainak. III. Attól a perctől kezdve, hogy az apja átadta neki Szliman költeményeit, Zorah csak a költőért élt; az ő gondolatai megtöltötték egész lelkét. Szerelmét még fokozta a költő hősiessége, az esemény titokzatossága. Élénk képzelődésében a költőt szépnek, nemesnek, hősnek látta. Maga elé varázsolta szép homlokát, villogó szemét, finom kezét, harmonikus termetét. Mindenhez csak egy forró sziv hő szerelme hiányzik. S ő az, akit az Isten választott, hogy osztozzék a költő dicsőségében. Ilyen gondolatok közepette felnyergeltette öszvérét és útnak indult a költő elébe. Szolgálója követte. — Yanna, menjünk a szent tóhoz. Azt mondják, hogy akik megfürödnek ebben a tóban, megtartják örökre szépségüket. Én szép akarok maradni örökre Szlimanért. Ismered-e költőmet ? A szolgáló válaszolt. — Én még nem láttam, de hallottam verseit, amikor fölolvastad. Ő bizonyára méltó hozzád. A költészet egy tükörhöz hasonlít, melyből az ember harmóniája visszatükröződik. IV. Szliman már kora reggel elhagyta viskóját. Visszafordult, hogy pillantást vessen arra a kunyhóra, amelyben oly sok nyomorúságos és oly sok szép napot élt át. Fájdalmas bucsucsókot intett feléje és kecsegtető reményekkel a szerelem felé vette útját. Igy barangolt kilenc óra hosszat, míg végre kimerült és egy bok >r mellé telepedett le. A nap tüzes sugarakat lövelt e földre és a legkisebb szellő sem zavarta meg a puszta síri csendjét. A kulacs már régen üres volt. Egy kis pihenés után föltápászkodott, nézett jobbra-balra, előre-hátra : de körülötte minden néma: a tikkasztó hőség szétfoszlatja utolsó reményét. De Zorah emléke erőt ad neki. Tovább megy. A torka már kiszáradt; a nap könyörtelenül süti meggörbült hátát. Vezére és éltetője csak egy : a szerelem.. Két órai barangolás után végre megpillantja Abdéram házá t. Már alko n yodott. A nap aranysugarakból pókhálót szőtt az éj kapujára s fénye bearanyozta azt a tájat ahol Abdéram háza kimagaslott. Szliman összeszedte minden erejét, de hiába, összeesik és halálos hideg járja át fáradt tagjait. A boldogság nem az én osztályrészem — suttogja a költő. Becsukta szemeit, hogy ne lássa azt a fényt, amelyet annyit szeretett és dicsőitett. Utolsó gondolatai is Zorahra estek. Lázas álmában látta feléje közeledni, *ki tiszta ajkaival forró csókot lehelt hidegülő ajkaira, aztán karjaiba vette és egy friss patakhoz vitte. V. Zorah éppen hazatért, amikor Szliman mozdulatlan testét meglátta. Leszállt az öszvérről és feléje hajolt. A szegény vándor még lélekzett. Mindjárt levette fátyolát és megtörölte vele a hideg homlokot. Szliman fölébredt. — Ez egy szegény koldus, ruhája durva, szakálla elhanyagolt. Ki vagy ? A költő nem felelt, ajkait összeszorította a keserűség. Zorah megvető szavai halálos döfést adtak a költő érzékeny lelkének. Agyában a legellentétesebb gondolatok ' és képek kavarogtak; szerette volna megnevezni magát, de nem akarta elcsúfítani Zorah ideálját; szépnek, hősnek akart maradni az ő emlékében. A nap lenyugodott, az esti homály fátyolt borított a költő idomtalan testére, a halál szabadító csókot lehelt ajkaira. Zorah letérdelt ,előtte, azután hazaindult, ábrándos álomképeket" szőve az ő szép Szlimalijáról . . . Franciából ford. Iványi Pám. M. István.
