Esztergom és Vidéke, 1911

1911-08-24 / 66.szám

törődött ember lesz. Itt is igy történt s ma körülöttem Ötven éven aluli tűzoltó tiszt nincsen. Távolról sem kívánom megsérteni jóban, vagy roszban velem együtt volt bajtársaimat, de álütom, hogy a természet rendje szerint elvesztenék azt a ruganyosságot, amely a tűzoltó mesterséghez elengedhetlenül szükséges. A hiúság nem kenyerem s ha volt idő, amikor sarkalt az érvényesülés vágya, az volt a törekvésem, hogy feladatom teljesítésében lehetőleg egész ember legyek. Hogy a tüzoltó-ügy bennem lelkes barátra talált, onnan van, hogy életemnek egyik legszentebb céljául embertársaim javát szolgálni elengedhetetlennek tartottam. Mint városi tisztviselő voltam tűzoltó tiszt s ugy éreztem, hogy én felelősebb vagyok a nemes ügy szolgálatában, mint bárki más, hiszen nekem kétszeresen tudnom kellett, hogy a polgári vagyon védelme a város szempontjából mit jelent? Szolgáltam tehát a tűzoltó ügyet teljes igyekezettel, pedig se szeri, se száma nem volt a csúfondáros megjegyzéseknek, amikor a tüzifecskendőn ülve vonultam ki a ver szedelemhez. — Hogy vállalhat tisztviselő ember ilyen tisztet ? kérdezték tőlem. Nyugodtan megfeleltem : — Azért, hogy kövessenek engem azok is, akik azt hiszik, hogy a polgári vagyon védelme csupán egy-két társadalmi osztály kötelessége 1 — Lassankint elcsendesedtek azok, akik vállalkozásomat kicsinyelve lenézték, mert — legalább azt hiszem — belátták, hogy amit teszek, mégsem hiába való dolog. — Igy mult el 15 évi tüzoltótiszti szolgálatom s arról igazán nem tehettem, hogy ugy rendezkedtem be, hogy a tűznél mindig az elsők között legyek és ott mindazt teljesítsem, amit a legelőször érkező tűzoltó-tisztnek kötelessége. Laikus ember nem tudja, hogy milyen emésztő gond az, amit a vész pillanatában a vezénylő tűzoltó tiszt magára vesz. — Miközben, rohanó fecskendőn kell kiokoskodnia, hogy miként fogjon a tüz támadásához. Számol a szél irányával, erősségével, ismervén a várost, számol a tüz környezetével, megállapítja a támadás módját s amikor a tűzoltókkal a vész színhelyére ér, azok már tudják, hogy mit kell tenni, hogy a veszedelmet elfojtsák. — Ha valaki pár év óta a tüzekhez érkező tűzoltókat megfigyelte, észrevehette, hogy azok nem kapkodnak, nem talál— Már erről kedves napamasszony inkább tán az Úristen ö szent Felségével beszélhetne kigyelmed 1 . . . Nohát persze aztán a lakodalom is megtörtént annak rendje és módja szerint. Az uj pár fészket rakott és ugy a kilencedik hónap vége felé már várták a kis Virágot. Bizony meg is jött, hála Istennek, jó egészségben, de — másodmagával. Biz ott ikrek lettek! Egy fiu, egy leány. Vizhozta Virág Szervácz napamasszonya majd hanyatt esett ijedtében és — szégyenletében. Váltig csak azt hajtogatta, hogy ilyesmi a Halszemű Kovácsok famíliájában még nem történt, önáluk csak az egy gyerek-rendszer a szokás I.. De aztán később csak ó is beletörődött, mert a gyerekek nagyon kedvesek, okosak voltak és igen szépen növekedtek. Hanem ugy egy jó esztendő múlva megint uj Virág-hajtás jelei mutatkoztak. Az öreg Kovácsné már ezen szörnyen felbosszankodott; arra se nézett a tulajdon lánya felé a nehéz állapotában. A veje vitte meg neki a hirt: — Édes anyámasszony, a Verának négy leánya született. — Jaj, Uram Isteni . . . — No ne ijedjen meg Kigyelmed. Csak három. — Csaak ? Borzasztó I — Nohát megmondom az igazat: megint gátnak, nem tétováznak, hanem nyomban oda állanak, ahol legjobban szembe szállhatnak a veszedelemmel. Végtelen örömömre szolgált, hogy a közönség és a tisztelt sajtó az utóbbi években csak jót mondottak a tűzoltóságról s ezáltal azon egyre gyérülő keveseket, akik még nem kedvetlenedtek el, buzdították. Nos, amikor Dóczy Ferenc ur által ártatlanul provokáltattam, nem lettem volna lelkiismeretes tisztviselője, polgára és tüzoltótisztje a városnak, ha az egyesület bajaira és azok közvetlen okára rá nem mutatok! Nincs itt más kívánalom — tudom, hogy e tekintetben minden józan gondolkodású polgártársam velem érez —, mint a vezetésben való személyváltozás, a kiérdemesült erők felfrissítése, uj, actióképes önkéntesség szervezése, erős állandó hivatásos őrség s mindez egyedül a város javáért! Én nem vágyom parancsnoki babérokra, hiszem is, hogy találkozik alkalmas, lelkes férfiú, aki nemesebb ambitióval, bebizonyított szervező képességgel és teljes jártassággal vállalkozik ezen nehéz és felelősségteljes tisztre, de amig a tűzoltó-egylet uj életre nem támad, nem adom fel a harcot, mert ha ezt tenném, nentfartanám érdemesnek magamat a város kenyerére és a tüzfelügyelői tisztre!" Azon kérdésünkre, hogy miképen véli a főjegyző ur uj életre kelteni a züllő egyesületet, a következőket mondotta: „Első teendő, hogy az egylet uj, agilis, arra való parancsnokot nyerjen. A város uj önkéntes tűzoltóságának értékes magva már meg van és határozott igéretét birom ifjúságunk legjobbjainak, hogy rendszerváltozás esetén az első felszólításra zászló alá sorakoznak. A fő feltétel azután az, hogy az újjáalakult egylet önkénteseivel a parancsnok és a tisztek törődjenek, foglalkozzanak, nem ugy mint eddig, amikor például az önkéntesek gyakorlatain parancsnok és tiszt nem mutatkozott." Ezeket mondotta a város főjegyzője. Minden szavát aláírjuk és csak hálával adózhat neki a város közönsége, amikor egyenesen kimondotta a maga véleményét s ezzel alkalmat nyújtott ahhoz, hogy a közönség a tűzoltó-egylet bajait megismerje és megtalálhassa az orvoslás módját. A közönség verejtékes munka árán adja a város fentartó szükségleteket. A közönségé a jogés kötelesség a tűzoltó-egylet szomorú állapotait gyors beavatkozással megszüntetni. ikrek. De mind a kettő fiu a gazember. Olyan egészségesek, mint a vöcsök. — Az már más. De mégis szörnyűség ! Oda van a Kovács család becsülete. — De a Virágoké most erősödik, kedves napamasszony mondotta büszkén a veje. Isten adta, Isten küldte a gyerekeket. Csak nem dobhatom őket a patakba, mint a macskakölyköket! Szülőknek az a kötelességük, hogy gondjukat viseljék, embereket neveljenek belőlük. Ha nem születnének gyerekek, kiveszne az emberiség. Én bizony nem bánom, ha tizenkét gyerekem lesz is ! Hát lett is. Nem tizenkettő, hanem tizennégy. Három elhalt belőlük, maradt tizenegy. Mind szépen felnevelődött. Segítettek az apjuknak a munkában, vagyonszerzésben. Mikor az idejük eljött, megházasodtak, fészket raktak. Azoknak is születtek gyermekeik jó számosan. Gyarapodott, szaporodott a Virág família. A Kovácsok, Szabók, Farkasok pedig az ő egy gyerek rendszerükkel évek során lassankint kipusztultak a faluból. Birtokaik a Virágok kezére kerültek. Már lányt se kaptak a maguk falujából, máshonnét házasodtak. Az öreg Virág ugy hetven esztendős kora felé elhatározta, hogy megüli az aranylakodalmát. Meg is ülte. Országraszóló fényes ünnepség volt az Gémesfalván. Ott volt a fél vármegye, alispán, I főispán, mind, aki csak ösmerte az öreg Virágot. HIREK. Pusztító jégeső Esztergomban. Oh Szent-István napja! Hány ember reménysége, boldogtalan halandó nyomorúsága, kétségbeesése, rettenetes átka fűződik emlékedhez! Mennyi jajszó, mennyi ima, mily sok istenkáromlás hangzott fel elmúlásodat követő reggelen ! 30-án esti 8 órakor borzalmas égzengés, villámlás, heves zivatar akadályozta meg a Szt. István-napi ünnepség szépnek Ígérkező befejezését. Rövid ideig tartott, de hatása annál elszomorítóbb volt. A reggeli szomorú ébredés rettenetes hatással volt szegény szőlőtermelő népünk nagy részére. Nem is sejtette senki a városban, hogy a határban mily siralmas képet hagyott maga után a jégverés, mely elpusztította városunk legjobb bortermő helyeit: Ispitahegy, Szarvashegy, Diósvölgy, Rózsavölgy, Posvány, Zsidód, Látóhegy, Borzhegy és Hegymeg katlani oldalának szőlőit. Ez a jégverés nem olyan, mint az eddigiek voltak. 100 év óta nem volt ilyen rettenetes jégverés Esztergomban, mint most az emiitett helyeken. Amerre a jég elvonult, nem maradt ép levél, ép fürt a szőlőn; a kukoriczának csak szétrepegetett szárai merednek fölfelé; a répa-féléken levelet sem lehet találni, a gyümölcs le van verve, vagy félig megcsonkítva a fán. Még a faágakat is széthasogatta a diónagyságu jég. Helyenkint félméternyi magasságra gyülemlett össze a jég. — összetett kezekkel imádkoztak a szőlőpásztorok kunyhóikba húzódva a végzetes hatású égiháború idején, végitéletet sejtve. E sorok irója látta a szomorú képet — Amint eljutottunk a határ jégverte részéhez, a legelső szelőben egy meglett házaspár állott szótlanul, nézve a pusztítást. A következőnek gazdája az ut mellett állott összetett kezekkel az ég felé nézve, a harmadikban egy ősz embert láttunk, amint törölte ráncos arcáról a leomló könnyeket. Iszonyú káromkodás hallatszik tovább, melyből a „Nincs Isten" „soha nem megyek templomba", „miért dolgoztunk", „mit tettél Szt. István" stb. kifejezések sűrűn hallatszanak. Itt vigasztalásról szó sem lehet. Nem is kíséreltük meg. — Szótlanul, elszorult szívvel hazajöttünk. A főispán ur még arany keresztet is hozott neki a király ő Felségétől. Persze nagy lakoma is volt az öreg szántóvető tiszteletére, ahol őt sok szép beszéddel, felköszöntővel ünnepelték. Mindezekre ő imigyen válaszolt: Hát tisztelt vendégsereg, köszönöm, hogy most idegyülekeztek erre az én ünnepnapomra. Isten ő Szent Felsége hosszú szép időt engedett érnem az én szeretett életpárommal. Áldassék érte az ő szent neve. Én most már nyugodtan halok meg. Büszkén tekintek nagy nemzetségemre, melyet én alapítottam. Az én nevem már fennmarad örökre, és lesz aki virágot ültessen a sírhalomra fiaim, akik már maguk is élemedett emberek és unokáim, dédunokáim, akik most itt nagy számmal körültem vannak, bizonyára megőrzik hosszú ideig az én emlékezetemet. Én csak azt kívánom tőlük, hogy hü fiai legyenek ennek a magyar hazának! — Most pedig hadd szóljon a muzsika, járjuk el mégegyszer a kállai kettőst. Táncközben tréfásan mondogatta oda a feleségének : Anyjukom, anyjukom meg ne halj valahogy előttem, mert nem állok jót érte, hogy újra meg nem házasodom. Na tudod csak azért, hogy ha már csak 11 élő gyerekünk maradt: hát megszülethessek a tizenkettedik is . . .