Esztergom és Vidéke, 1911

1911-08-06 / 61.szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. -- Nyilttér sora 60 fill. Közegészségünk — Köztisztaságunk. — Közkútakat Szenttamásnak ! — Az Isten kegyelme, hogy ebben a rettenetes hőségben Esztergomban ki nem tört valami nagyobb epidémia, mert a mi nálunk lévő köztisztasági állapotok bizony a lehető legrosszabbak. Kezdjük a legszembeötlőbbeta piacot; hát ez tisztán ázsiai állapotot mutat! Az élelmi szereket tisztán a földön árulják, a ruhának csúfolt rongy darabban. Csak tessék megnézni a Központi kávéháztól egész a Diamant-házig terjedő árulóhelyeket. Az udvarokról szennyes, piszkos, büdös viz folyik ki az utcára s közvetlen mellette £

gy ujjnyi távolságra a folyókától van az élelmiszer a földre leteriíve s ha a járókelő ember esetleg belelép a kis vízfolyásba, a minden'szennytől esetleg fertőzött viz ráfröccsen az élelmi cikkekre. Tudjuk jól, hogy az utca talaja mi minden bacillussal van fertőzve s az éj folyamán mennyi piszok rakódik le rajta; de jő a reggel, s erre a miazmákkal telitett földre vagy kövekre teritik le az áruló asszonyok ugyanazt a ruhadarabot, amelyen előttevaló napokon árultak s amely ruhadarab a fertőző betegségek millió bacillusait rejtheti magában. Ha ezeket az állapotokat tovább is megtűrik Esztergomban, akkor ne hangoztassuk folyton azt, hogy Esztergom ha szegény város is, de intelligens város. Az egészségügyi hatóságunk kötelessége ezen a tűrhetetlen állapoton segíteni; hisz az intézkedés nem is oly terhes; csekély anyagi áldozatot kivan. Tessék elrendelni, — de kérlelhetlen szigorral, — hogy minden élelmiszer, legyen az bármiféle, csak asztalkákon árulható, de a földön leterítve semmi körülmények között sem, s nyolc nap alatt minden nehézség nélkül a piac egész más formát mutatna ; hisz akárhány kis város van az országban ahol megbotránkoznának a polgárok, ha valaki a földön árulna élelmi cikket. Igen kérjük azokat, akiknek hatáskörükbe tartozik, — hogy addig is, mig vásárcsarnok létesülhet, —; mielőbb tiltsák be az élelmi cikkeknek a földönvaló árusítását. A fogyasztó közönségnek pedig ezen jogos és törvényen is alapuló kérelme ne legyen a pusztában elhangzott szó. * A napokban a szenttamási városrészben járt e sorok irója. A köztisztasági állapotokról nem is lehet beszélni, csak azt, hogy sajnálni lehet azokat a szegény embereket, akik már aunyi évtized óta szenvednek vízhiányban. Láthatja bárki, hogy milyen vizet isznak, s felháborodik az ember, hogy hiában irtak ezen állapotokról Esztergomban a lapok, hiában támadták a közegészségügyi hatóságot, hogy a viz-mizériákon segítsenek; történt-e valami, ami a szomjuzó adófizető polgárokon segített volna ? — nem történt! — azzal állottak elő, nincs rá fedezet; a kivitel igen bajos ; vagy pedig meg lesz a vízvezeték. Hogy nincs a városnak pénze, azt jól tudjuk, de azért van okos, képzett polgármestere, hogy teremtsen elő pénzt, ha az adózó polgárok egészsége, életéről van szó. Esztergomban általában véve nincs jó ivóviz, eltekintve egy-néhány vert kut vizét, de hány közkutja van Esztergomnak, egy 18000 lakossal biró városnak? hisz az ivóviz a létfentartás első szükséglete. Sok idő eltelik, mig az esztergomi vizvezetékből oltjuk szomjuságunkat, hát addig marad a régi állapot? Az aszfaltirozás, s más sokkal kevésbbé fontos dolgok persze előbbre valók, mint néhány „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. tek a vármegye házaiba, Hervay Lajos csanádi alispán végigjárta a lakásokat. Mindenfelé igen hálálkodtak neki a hajlékokért. Az egyik lakásban az alispán két öreg cselédet talált, egy szegény embert meg a feleségét. Mikor körülnézett a lakásban, mindjárt látta, hogy Nincstelen Jánoshoz nyitott be. A szobában nem volt egyéb bútor, mint egy fenyőfából összeszegezett gyalulatlan asztal, két szék, meg az asszony lánykori ládája. Ágynak — minek hire sem volt, a sarokba vackoltak s ott hevert a suba, a szegény ember derekalja, vánkosa, takarója. — Megvannak elégedve a lakással ? — — kérdezte az alispán. A szegény ember nagyon hálálkodott. — Ilyen szép portáról nem is álmodtunk. Lakásunk van gyönyörű, csak már most kereset is kellene hozzá. Meguntam már a napszámos munkát,meg aztán már nem is nagyon birom. Egészen más volna, ha a maga kezére dolgozna az ember. Ha módom volna hozzá, bérelnék két hold földet, hagymát ültetnék belé, aztán majd csak megsegítene a jó Isten. Csakhát, hogy kétszáz pengő kellene hozzá, az meg nagy pénz: ki adna kétszáz forintot egy ilyen szegény embernek, akinek a két kezén kivül semmije sincsen ? — Hát aztán, ha a kétszáz forint megvolna, meg tudna élni a bérletéből ? — Ugy gondolom nagyságos uram. Az alispán jószívű ember. — Hát én hozzásegítem kigyelmedet a kétszáz pengőhöz — mondotta. — Aztán majd meglátom mire megy vele. Másnap annak rendje és módja szerint nyélbeütötték a dolgot. A szegény ember váltót irt alá, s az alispán kezességével megkapta a banktól a pénzt. Fogadkozott, hogy becsülettel visszafizeti, csak azt kérte, hogy őszig adjanak időt neki. Megtették azt is. Ez volt márciusban. Az alispán már rég elfelejtette az egész dolgot, mikor egyszer, őszre járt már az idő. beállított a hivatalába a szegény ember. — Azért jöttem nagyságos uram, hogy beszámoljak a kétszáz forintról. Kigombolkozott, s letett az asztalra kétszázötven forintot. — Ennyit fizetett nagyságos uram a hagyma. — De hát ebből még ki kell fizetni a kétszáz forintot. — Rendbe tettem én már a bankban a dolgot. Kifizettem az adósságomat, itt a váltó. De még a kétszáz forint elég se volt, drágák voltak az idén a földek. Kellett két hatvanöt forint. De már azért nem mászkáltam a nagyságos ur nyakára. Nem is volt rá szükség, mert hogy már kétszáz forintom volt, könnyű volt hozzászerezni még hatvanötöt, csak ugy becsületre. De már azt is visszafizettem. Éltünk is az alatt, ugy hogy ez a kétszázötven forint tiszta nyereség. Megtanakodtunk már az anyjukommal, hogy jövőre három holdat bérlünk, aztán, ha a jó Isten megsegít, nem zselléreskedünk sokáig a más földjén, hanem a magunkén gazdálkodunk. Mert szép az, nagyságos uram, ennyi pénzt kihozni a hagymából, igaz, meg is dolgoztunk érte, de mégis csak más, ha a maga földjén van az ember. SIR A HARMAT. Sir a harmat a pusztára, Egyre szűkebb már a tája, Fogy a cserény, fogy a szárnyék, Több a tanya, több az árnyék. Sir a harmat az erdőre, Ritkán riad a kürt öble. • Rés nyúlik a vadonatba, Fogy a fája, fogy a vadja. Lassan elvész minden régi, Puszta, erdő nagy fönségi, Csillagszóró nyári égbolt, Azon könnyez ami szép volt. . . KISTELEKI F. A csanádi alispán meg a szegény ember. Mikor Justhék az aradi népgyülésről visszatérőben voltak Budapestre, a vonaton Vertán Etele csanádmegyei képviselő beszélte el a következő kis történetet. Csanádinegye az utóbbi esztendőkben munkásházakat építtetett. Mikor az emberek beköltöztek a vármegye házaiba, Hervay Lajos csanádi alispán végigjárta a lakásokat. Mindenfelé igen hálálkodtak neki a hajlékokért. Az egyik lakásban az alispán két öreg cselédet talált, egy szegény embert meg a feleségét. Mikor körülnézett a lakásban, mindjárt látta, hogy Nincstelen Jánoshoz nyitott be. A szobában nem volt egyéb bútor, mint egy fenyőfából összeszegezett gyalulatlan asztal, két szék, meg az asszony lánykori ládája. Ágynak — minek hire sem volt, a sarokba vackoltak s ott hevert a suba, a szegény ember derekalja, vánkosa, takarója. — Megvannak elégedve a lakással ? — — kérdezte az alispán. A szegény ember nagyon hálálkodott. — Ilyen szép portáról nem is álmodtunk. Lakásunk van gyönyörű, csak már most kereset is kellene hozzá. Meguntam már a napszámos munkát,meg aztán már nem is nagyon birom. Egészen más volna, ha a maga kezére dolgozna az ember. Ha módom volna hozzá, bérelnék két hold földet, hagymát ültetnék belé, aztán majd csak megsegítene a jó Isten. Csakhát, hogy kétszáz pengő kellene hozzá, az meg nagy pénz: ki adna kétszáz forintot egy ilyen szegény embernek, akinek a két kezén kivül semmije sincsen ? — Hát aztán, ha a kétszáz forint megvolna, meg tudna élni a bérletéből ? — Ugy gondolom nagyságos uram. Az alispán jószívű ember. — Hát én hozzásegítem kigyelmedet a kétszáz pengőhöz — mondotta. — Aztán majd meglátom mire megy vele. Másnap annak rendje és módja szerint nyélbeütötték a dolgot. A szegény ember váltót irt alá, s az alispán kezességével megkapta a banktól a pénzt. Fogadkozott, hogy becsülettel visszafizeti, csak azt kérte, hogy őszig adjanak időt neki. Megtették azt is. Ez volt márciusban. Az alispán már rég elfelejtette az egész dolgot, mikor egyszer, őszre járt már az idő. beállított a hivatalába a szegény ember. — Azért jöttem nagyságos uram, hogy beszámoljak a kétszáz forintról. Kigombolkozott, s letett az asztalra kétszázötven forintot. — Ennyit fizetett nagyságos uram a hagyma. — De hát ebből még ki kell fizetni a kétszáz forintot. — Rendbe tettem én már a bankban a dolgot. Kifizettem az adósságomat, itt a váltó. De még a kétszáz forint elég se volt, drágák voltak az idén a földek. Kellett két hatvanöt forint. De már azért nem mászkáltam a nagyságos ur nyakára. Nem is volt rá szükség, mert hogy már kétszáz forintom volt, könnyű volt hozzászerezni még hatvanötöt, csak ugy becsületre. De már azt is visszafizettem. Éltünk is az alatt, ugy hogy ez a kétszázötven forint tiszta nyereség. Megtanakodtunk már az anyjukommal, hogy jövőre három holdat bérlünk, aztán, ha a jó Isten megsegít, nem zselléreskedünk sokáig a más földjén, hanem a magunkén gazdálkodunk. Mert szép az, nagyságos uram, ennyi pénzt kihozni a hagymából, igaz, meg is dolgoztunk érte, de mégis csak más, ha a maga földjén van az ember.