Esztergom és Vidéke, 1911

1911-06-04 / 43.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 43, szám. Vasárnap, június 4. AZ ESZTERGOMVARMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre ... 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Pünkösd. Talán soha nem volt több oka a magyarnak, hogy a Szentlélek erejét nemzete közszereplői részére a Gondviseléstől kérje, mint most rózsanyitó piros pünkösd szép ünnepére. Két nemzetalapozó kérdés rendezése elé állított a végzet, vagy mondjuk: az idő kérlelhetetlen követelése. Az egyik a nemzeti biztonság vér és pénzáldozata, mely már tárgyalásra ott van a nemzet törvényhozásának asztalán. A mit a véderő ujitása követel, az jelentékeny, ami könnyebbitést a nemzeti fiainak hoz, az számottevő. Mégis, az anyagi áldozat miatt mégis, ami az emberi léleknek tartozéka, az aspirációk miatt, amik bennünk élnek és amelyek nemzeti tartalmat óhajtanak vágyakban és bontakozó reményekben, okunk van a „tettekkel tényezők" részére égi segítséget kérni, hogy találják meg a megértés, a megnyugvás, a legjobb elintézés módját a nemzet előbbvitelére. És a nagy, küszöbön levő kérdés mellett ime a másik rendezésre szoruló kérdés a jogkiterjesztés. A jogtalanoknak az alkotmány sáncaiba besegítése. De még csak inkább ennél kell az égi segítség, a Szentlélek nagy ereje, mely egykor abban a jeruzsálemi házban tartózkodó apostolokat megsegítette, hogy mehettek minden népeket tanítani. Hiszen, ha csak arról volna szó, hogy a jogtalanoknak adjuk meg, amit eddigelé nélkülöztek, — mily könnyű volna még egyszer a vitám és a "sanguinemet kiáltani. De nem az ő jogukról, hanem a nemzet élete és véréről van szó. Jogokat követelnek azok, akik nyilvánvalóan nem nemzeti ideáljainkért akarnának küzdeni. Hogy nem azért, azt nem is tagadják. Sőt a jogkiterjesztést éppen ők vészesen követelik s már előre ijesztgetnek, hogy mi lesz azután, ha kiküzdötték. Nincsen olyan ember, akit az uj korszellem áramlata ne segített volna ahhoz, hogy socialis reformokat követeljen. Abban, hogy a közboldogságot kell szolgálnunk és minden embernek minél jobb anyagi helyzetét követelnünk: nincs eltérés. Minket az újkor modern eszméi egészen áthatottak és lelkesedéssel, örömmel üdvözölnénk az alkot-1 mány sáncaiban minden honfitársunkat; de egy krédója mindenkinek kell, hogy legyen akit mi ide engedünk: legyen igaz fia Magyarországnak abban a tradícióban, amely apáinktól ránk maradt. Semmi internacionális haladási irány és semmi kozmopolita érzés! legyen magyar; még ha nyelve nem is magyar. Akkor aztán jöjjön keblünkre s vegye ki részét a nemzet jogaiból, — de a haladás, a modern eszmék jegyében ne ugorjunk a sötétbe s akik hivatottak, hogy e korszakos kérdést törvényhozás elé hozzák: azokra kérjük a mai nagy ünnep isteni erejét. Egy nemzet sorsát tartják kezükben. Érezzék át nagy hivatásukat, nagy rendeltetésüket. Minő kár, hogy a joggal, ezzel a legfőbb emberi jóval vissza is lehet élni. Most ezen a poétikus ünnepen a honszeretet érzése nem őrállásra intene, hanem, ami emberibb is volna e helyen, ähol a köznek szolgálunk, hangot adnának annak a hangulatnak, amely eltölti az embert pünkösd táján, amikor a természet egész pompáját kifejti. Rousseau-t szólaltatnánk meg szivünk tavaszi hangulatával, és egy kis változtatással igy kiáltanánk: ki a természetbe, ki a szabadba! Boldog pünkösdöt e lap olvasóinak! Hogyan bánj az asszonyokkal. Ez tulajdonképpen olyan téma, amely mindig divatos. És divatos kérdés marad majd még akkor is, a mikor már a bukj-el szoknya régén elbukott a divat műsorán. Különben aktuális kérdéssé azt, hogy miként bánjunk el az asszonyok„ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Pünkösdkor. Irta: Sántha Károly. Ez a világ önző, hideg Megfagytak benne a szivek! A fénylő nap gyér sugarát Mind fukarabban szórja rád. Kihűl a főid is lassan-lassan, S ha az ítélet kürtje harsan, Nem tűzben ég, bár meg van irva, Hanem dermedve hull a sirba. rap Ez a világ dacos, Haragban, gyülölségben él; Marják egymást az emberek, Kiált a vér, a köny pereg; Győzelmet ül $ ujjong a gazság. Gyászt öltve jajgat az igazság; S hogy a gonoszságot ne lássa, Azért az ég felhő-palástja. Ez a vdág fásult, rideg, Eszmény szavát nem érti meg; Nincs hite már, nincs Istene, A kétszerkettő mindene. Duzzog s veszekszik a hazáért, De nem tesz s áldoz a javáért; A porban csúszik s lomha szárnya Nem birja, hogy magasba szállna. Pünkösdi Lélek óh, jövel! Holtakba életet lehellj! Gerjeszd a földön szerteszét A szeretetnek szent tüzét! Vigyen mindenfelé galambod Illatozó olajfalombot Gyújts a szivekben égi lángot, S teremtsd meg ujjá e világot! Napkelte a Duna partján. Harmat csillog az ég kék szemében, Forró könyü reszket as enyémben. Piros pünkösd napja. Varázslatos báj ömlik el a nagy Duna lomhán hömpölygő vizén. A nagy néma csendben egy-egy ébredő madár hangja hallatszik a sziget lombos fái közül s lelkemben viszhangzik az annyira kedvelt ének akkordja ; v

Az Űrnapja, az Isten dicső napja

u

! Leborulnék az Isten legszebb oltára előtt itt a szabad természetben, hogy áhítattal énekeljem el, mint elénekeltem a szép gyermekkor pünkösd ünnepén. Valóban Isten napja ez ! Felszáll a kis madár dala az égi trón zsámolyához, hogy hálát zengjen e gyönyörteljes életért. Én is érzem, hogy egy magasztos érzés ellenállhatatlanul térdre borulni késztet. Előtted nagy Isten, érzem, hogy végtelen áhítat tölti el keblemet, csodás müved láttára s mégis, oh mégis betolakodik szivembe egy kérdés, mely megzavarja lelkem harmóniáját. A kis dalos család alussza még a boldogok álmát s nem álmodja meg, mikor csap le reá a vércse, vagy mikor szedi ki a vásott gyerek az anyamadár fészkéből féltve őrzött kincseit, tojásait. Zümmög a bogárka a körülem elterülő buja fűben s vidáman siklik tova egy-egy fürge gyik, hogy a gondtalanul röpködő parányi életet egy ügyes mozdulattal megsemmisítse. Sajnálom szegény bogárkát s hirtelenében nem tudom: haragudjam-e e kedves, fürge állatkára zsarnoki önkényeért, mellyel a gyengét elpusztítja, — vagy megadással hajtsam le fejem, megnyugodva Isten végtelen bölcseségében. Lelkem mélységes bánatában ismét a víz gyönyörű kék színében keresi nyugalmát. A hűség ragyogó példája itt terül el fölöttem örök mosolyával, örök szeretetével. Hűségesen adja át az ég — Istennek e remek alkotása —mindenét az alatta elterülő hatalmas folyamnak. Szelid kék tekintetét, ragyogó biborpalástját, melybe a kelő nap burkolja, a rajta kergetőző felhőket, melyek játszi csintalansággal eggyé olvadnak a számtalan vizfodor rezgésében, hogy aztán ismét eltűnjenek a szemlélődő elől. S mindezekért nem kér, nem kíván semmit! Most, most ezüstös hab locscsan felém. Egy ébredező halacska kíváncsian dugja ki fejét a csipkés párnák közül, de csakhamar alábukik,