Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-14 / 37.szám

Esztergom, 1911. XXXIII. évfolyam 37, szám. Vasárnap, május 14. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Egyről-másról. Á földéhség enyhítése. Népünk földéhsége a szaporodás arányában nőtten-nő. Igy van ez nemcsak városunkban, de a megye községeiben is. Városunk tiz év alatt lakosságában nem emelkedett, sőt 146-al megfogyott, de mekkora lett volna e lélekszám csökkenés, ha a földm ivesnép szaporasága nem pótolja a többi társadalmi osztályok egykeszerü beosztását. Pedig ugyancsak nehéz a megélhetése vidékünkön a parasztságnak.

1 Mig Esztergomban a halastó, a barakktábor és az ottlévő katonaság teljesen elvette a legelőt a marhatenyésztéstől, addig a megyében a kötött birtok a nagy uradalmak, primási, káptalani és magándominiumok közé ékelt kis parasztbirtokot a mindennapi kenyér meghozására kell megművelni, mert a marha és állattenyésztéshez szükséges legelő céljaira nem használhatja fel a kisbirtokos keskeny szalaghoz hasonló földjét, nehogy elveszítse, azt amin sovány betevő falatja terem. Annyira jutott nálunk is már a megyebeli kisbirtokos osztály, hogy kevés földjét az alá kell művelnie, amiből kenyér lesz, s nem gondolhat arra, hogy állattenyésztést űzzön, mikor a földéhség mellé még a rávaló nincstelenség is járul. Ennek a földéhségnek, ennek a legelőhiánynak erejét mi, a fogyasztó közönség érezzük legjobban. A város hegyi legelőjét a katonaság folytonos lövöldözése, a sikon pedig a halastó tette tönkre s ezek tönkretevésével jár az állatállomány rohamos fogyása. Hogy egyszer egy évben a halastó bérlője halpaprikásra látja vendégül városunk néhány polgárát, azért ugyan nem volt érdemes a földmivelő néptől a legelőt elvenni. Kinek hajtott hasznot a halastó létesítése? A gazdáknak nem, mert azok három év óta csak pereskednek miatta s amellett a marhaállományuk is megszűnt. A városnak talán? Hol van az a busás haszon, amely felér az állattenyésztés tönkretételével és a terjeszkedés elzárásával. Nem emiitjük itt azt a sokkárt, amely a halastónak magas vízállása alkalmával a tó körül lévő földeknek elöntésével éri a gazdákat. Ennyi kár bizony felér egy hallevessel. Igy csinál egy rendezett tanácsú város. Hát miként cselekszik egy kisközség, pl. Nagysáp? — Ennek elöljárósága, midőn egy 108 holdas birtok lett eladó, összeült és rövid tanácskozás után 42000 koronáért megvette a marhatenyésztés céljaira kiválóan alkalmas területet. Sacelláry György képviselő kijárta a földmivelésügyi miniszternél, hogy a vételár felét a kincstár fedezi. Ily áldásos és üdvös munkát végzett a nagysápi képviselőtestület és Sacelláry. Vácz város közbenjárására az ottani káptalan kisgazdák között parcelláztatja birtokát, olcsó áron bérleteket ad. Példáját nyugodt lélekkel követhetné az esztergomi főkáptalan is, már csak saját érdekében is, „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. A mindig engedelmes, kötelességtudó katona ez egyszer elvesztette türelmét. — Hát hóhérok vagyunk mi, vagy katonák ? — kiáltott bele az éjszakába. De akkor már messziről felhangzott újból a trombita hivogatója, jelezve, hogy az őrnagy elérte a másik századpt is. A fiatal kapitány újból leült a tüz mellé. — . . . Hát legyünk hóhérok, ha azt parancsolják, — gondolta magában. Sokáig heverhetett a tüz mellett, talán el is aludhatott, mert midőn egyszerre körül nézett, már világosodni kezdett. Az őrtűz piros világa lassan-lassan összeolvadt a hajnal sápadt narancsszínű fényével. Dörner mögött megrezzentek a bokrok. Steining főhadnagy lépett a kapitányhoz. — Kapitány uram, magyart fogtunk 1 Háta mögött tiz katona jött feltűzött szuronynyal. Egy fiatal pirossapkás honvédtisztet kisértek. Dörner kapitány ránézett a fogolyra. -— Ki vagy! — kérdezte tőle. — Enyingi Balázs, a piros sapkások hadnagya. Ismerheti a nevemet vitéz kapitány uram. Sok véres osztrák fej mesélhetne arról. Nem is állnék én itt, ha tizen nem rohantak volna rám egyszerre, — felelte büszkén. — Oda merészkedett a szemtelen az előőrseim soráig, — mesélte kacagva Steining főhadnagy. Ugy fogtuk el, mint a nyakon öntött ürgét. A pirossapkás megvető tekintettel mérte végig Steininget, válaszra sem érdemesítette. Dörner kapitány komoran tekintett reá. — Ejnye hát agyonlövessem ezt a gyereket? Kár volna érte! Olyan ragyogó szeme van. Csupa bátorság, akarat, meg hősi büszkeség! — gondolta magában. — Hát aztán mit akartál a tábor közelében ? — mordult komoran a fiatal magyar hadnagyra. — Ne faggasson kapitány uram. Hiába minden. Belőlem ugy sem vesz ki semmit. Ne kérdezzen, hanem lövessen főbe. A főhadnagy ur már szives emlékezetbe idézte, hogy ez lesz a sorsom, — felelt a pirossapkás és gúnyosan Steining főhadnagyra vetette szemét. Dörner kapitány felállott. Idegesen járt fel és alá az őrtűz mellett. Lassanként köréjük gyűlt az egész század. Oly vérszomjas arccal néztek a pirossapkásra, mintha fel akarnák falni őt. Multak a percek. Dörner kapitány nyugodt arccal járkált tovább. Bensejében forrott, izzott minden. Megált. Végigsimította homlokát. — A katona azért katona, hogy engedelmeskedjék, — gondolta magában. Már azt akarta mondani: — Vigyétek! — midőn a piros sapkás összetépett mentéje alatt valami csillogót látott. Ösztönszerűleg odakapott és levette a fiu nyakáról. Egy medaillon volt. Dörner kapitány felnyitotta. A medaillonból két női arc mosolygott reája. Az egyik egy öreg ősz asszony feje volt. Az arca csupa jóság, a szeme csupa gyöngédség. A másik fiatal, mosolygó, rózsás leányarcot ábrázolt, tele napsugaras tisztasággal, harmatos ifjúsággal. Dörner kapitány ugy érezte, hogy a hideg fut végig a hátán. — Kik ezek? —kérdezte komoran. — Az egyik az édesanyám — felelte a fiu büszkén és szemeiből a szeretet, az imádat sugárzott elő. — És a másik? — kérdezte a kapitány. — A másik a menyasszonyom! — felelte a pirossapkás és lázban égett az arca. Két lövés. Földes Imre. Dörner a császáriak kapitánya ott feküdt az őrtűz mellett. Belebámult a tűzbe. A lelke messze járt, valahol fent Bécsben, az utolsó udvari bálon, ahol époly unott mosolylyal járta a táncot, mint amily unottan gondolt reá mostan. Előtte pattogott a száraz rőzse. Egy fatuskót hajított a tűzbe és azt morogta a fogai között: — Nem ér egy pipa dohányt sem az egész élet! Trombita zúgás verte fel az éj csendjét. Az őrtüzek mellett álmosan bóbiskoló osztrák katonák felkapták a fejüket és egy-egy hosszú ásitással kisérték a trombita hangját. Dörner kapitány felkelt. Két lovas állott meg a század őrtüzei előtt. Az egyik őrnagy volt, a másik trombitás. Az őrnagy, a tüz világánál leszállott lováról és odament a kapitányhoz. A trombitás összehivta kürtjével a századot. Az őrnagy messze hallható hangon felolvasta Haynau, a bresciai hiéna legújabb rendeletét, mely ugy szóllott, hogy minden magyar hadifoglyot, ítélkezés, hadbíróság és kihallgatás nélkül, egyszerűen főbe kell lőni. Az őrnagy felült lovára és tovább nyargalt, hogy a többi századoknak is megvigye az uj parancsot. A katonák duzzogva mentek vissza előbbi helyükre. — No bizony, hát érdemes volt ezért minket felkelteni, — morogtak egymás között. Dörner kapitány az őrnagy után bámult. Komor arccal, sötéten bámult bele az éjszakába. A mindig engedelmes, kötelességtudó katona ez egyszer elvesztette türelmét. — Hát hóhérok vagyunk mi, vagy katonák ? — kiáltott bele az éjszakába. De akkor már messziről felhangzott újból a trombita hivogatója, jelezve, hogy az őrnagy elérte a másik századpt is. A fiatal kapitány újból leült a tüz mellé. — . . . Hát legyünk hóhérok, ha azt parancsolják, — gondolta magában. Sokáig heverhetett a tüz mellett, talán el is aludhatott, mert midőn egyszerre körül nézett, már világosodni kezdett. Az őrtűz piros világa lassan-lassan összeolvadt a hajnal sápadt narancsszínű fényével. Dörner mögött megrezzentek a bokrok. Steining főhadnagy lépett a kapitányhoz. — Kapitány uram, magyart fogtunk 1 Háta mögött tiz katona jött feltűzött szuronynyal. Egy fiatal pirossapkás honvédtisztet kisértek. Dörner kapitány ránézett a fogolyra. -— Ki vagy! — kérdezte tőle. — Enyingi Balázs, a piros sapkások hadnagya. Ismerheti a nevemet vitéz kapitány uram. Sok véres osztrák fej mesélhetne arról. Nem is állnék én itt, ha tizen nem rohantak volna rám egyszerre, — felelte büszkén. — Oda merészkedett a szemtelen az előőrseim soráig, — mesélte kacagva Steining főhadnagy. Ugy fogtuk el, mint a nyakon öntött ürgét. A pirossapkás megvető tekintettel mérte végig Steininget, válaszra sem érdemesítette. Dörner kapitány komoran tekintett reá. — Ejnye hát agyonlövessem ezt a gyereket? Kár volna érte! Olyan ragyogó szeme van. Csupa bátorság, akarat, meg hősi büszkeség! — gondolta magában. — Hát aztán mit akartál a tábor közelében ? — mordult komoran a fiatal magyar hadnagyra. — Ne faggasson kapitány uram. Hiába minden. Belőlem ugy sem vesz ki semmit. Ne kérdezzen, hanem lövessen főbe. A főhadnagy ur már szives emlékezetbe idézte, hogy ez lesz a sorsom, — felelt a pirossapkás és gúnyosan Steining főhadnagyra vetette szemét. Dörner kapitány felállott. Idegesen járt fel és alá az őrtűz mellett. Lassanként köréjük gyűlt az egész század. Oly vérszomjas arccal néztek a pirossapkásra, mintha fel akarnák falni őt. Multak a percek. Dörner kapitány nyugodt arccal járkált tovább. Bensejében forrott, izzott minden. Megált. Végigsimította homlokát. — A katona azért katona, hogy engedelmeskedjék, — gondolta magában. Már azt akarta mondani: — Vigyétek! — midőn a piros sapkás összetépett mentéje alatt valami csillogót látott. Ösztönszerűleg odakapott és levette a fiu nyakáról. Egy medaillon volt. Dörner kapitány felnyitotta. A medaillonból két női arc mosolygott reája. Az egyik egy öreg ősz asszony feje volt. Az arca csupa jóság, a szeme csupa gyöngédség. A másik fiatal, mosolygó, rózsás leányarcot ábrázolt, tele napsugaras tisztasággal, harmatos ifjúsággal. Dörner kapitány ugy érezte, hogy a hideg fut végig a hátán. — Kik ezek? —kérdezte komoran. — Az egyik az édesanyám — felelte a fiu büszkén és szemeiből a szeretet, az imádat sugárzott elő. — És a másik? — kérdezte a kapitány. — A másik a menyasszonyom! — felelte a pirossapkás és lázban égett az arca.