Esztergom és Vidéke, 1911

1911-05-04 / 34.szám

Esztergom, 1911. XXXI11. évfolyam 34 szám. Csütörtök, május 4. AZ ESZTERGOMVÁRMEGYEI KÖZSÉGI ÉS KÖRJEGYZŐK EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, JÓKAI-UTCA 17. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Varsányi Ignác ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. Nyilttér sora 60 fill. Egyről — másról. Társadalmi ferdeségek. Érdekes az esztergomi társadalmi élet. Az egyes társadalmi osztályokat elválasztó falak bizonyos tekintetben már mind gyérebbekké válnak. Igen jól megfér együtt a lateiner a kereskedővel, az iparos a földmivessel és viszont. Ez mind örvendetes, csak azt ne hallanók aztán, hogy a még csak nem rég teljesen munkássorban volt egyén, aki a szerencse különös kedvezése folytán nyugodtabb életet él és anyagi gondokkal már kevéssé folytat kíméletlen harcot — horribite dictu — föléje helyezi magát nálánál szellemi tekintetben hasonlíthatatlanul magasabban álló és tehetségük miatt elismert embereknek. Ez Esztergomban — az utóbbi időben is — többször előfordul. S jóllehet szemes fíiltanuk mindig levonják a mondottak értékét, de mivel épen a balhiedelemben lévő képzelődök nem tudják azt, hogy más nem osztozik velük téves felfogásukban, nem lehet eléggé ajánlani nekik e megszívlelendő szavakat: több szerénységet! Fásitsunk! Mindig panaszkodunk, hogy Esztergom jobbléte nem csak, hogy nem várható ez időszerint, hanem még csak a sejtelmes jövőben van. Nem is csoda. Mennyi mindent el kell követnie annak, aki sikert akar elérni. Ha a jó kereskedő azt akarja, hogy üzlete virágozzék, időnkint változatos és tetszetős kirakatokkal és raktárának hirdetés utján való ismertetésével vonja magára a figyelmet. Ha valamely város idegenek látogatására, letelepedésére számit, szépítenie kell magát és pedig nemcsak anyagilag (erről nem is jó beszélni nálunk!), hanem kulturális tekintetben is. Mennyi mindent lehetne tenni Esztergomban ! — Aki időnként végig szokott menni a „töltés"-en, lehetetlen, hogy szemébe ne tünt volna az a kopárság, amely a hídfőtől a Toldy-féle házig vezető úttest két oldaláról szinte sir felénk. Erre azt találná mondani valaki, hogy az az állami hid tartozéka. De ki hinné el azt, hogy az állam ne venné kész örömmel, ha a város befásitaná azon területet, minek talán mégis csak mi vennénk hasznát, a perzselő nap melege ellen minket védne meg idővel. Vagy már az ellen se védekezzünk, amit költség nélkül is megtehetünk? Népsegités. A fővárosi napilapokban az utóbbi időben több izben jelentek meg cikkek, melyek Magyarország északkeleti részének a ruthén-kazár vidéknek gazdasági és erkölcsi viszonyaival foglalkoztak. Ezek a cikkek nemtörődömséggel vádolták meg az államot. Alaptalanul tették. A hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki gazdasági akció 1909. évi működésének ismertetése cimén a földmivelésügyi kormány által kiadott leszámoló adataival mindennél fényesebben bizonyítja, hogy az államhatalmat mulasztás nem terheli, hogy a földmivelésügyi kormány mindent megtett, ami az ottani szegény nép felsegélyezése érdekében részéről megtehető volt. A hazánk északkeleti, északi és erdélyrészi hegyvidékein lakó parasztság, a nehéz éghajlati' viszonyok, munkahiány és a naivságával szembenszabadon garázdálkodó kereskedelmi visszaélések következtében a végromlás határára jutott. Végleges csődjét megakadályozandó a földmivelésügyi kormány már 12 évvel ezelőtt szervezett kirendeltség néven egy olyan hatóságot, méty a néppel közvetlen érintkezésben állván, bajainak igaz okát legkönnyebben felismerheti és orvosolhatja. Ezt: az első Munkácson székelő kirendeltséget, négy év múlva követte az erdélyrészi (székelyföldi) s 1908-ban a felvidéki kirendeltség felállítása, ugy hogy az akciók működése az északkeleti éserdély„ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. ÉDESVIZEK A TENGERPARTON. (Abbázia.) Amerre félkörben az útnak Irombán rótt sziklakaréja tart, Mintha a tengert csókra hivná Itt-ott kőajkat csücsörit a part. Simára nyalja hullám játszi csókja, S alattuk mig a kövér sás zizeg, A köajkakról csevegve csurognak Le a tengerbe az édesvizek. Sietve futnak s lenn a tenger Nyilt anyakeble boldogan remeg : Jertek, jertek, ti édes ajkú Szivemre hulló tiszta gyermekek. Elszöktetett tőlem a kósza felhő Tudom szenvedve messze jártatok, Regéljetek hét s keblem ringatása Lesz újra most családi ágyatok. „Oh jó anyánk, mi messze jártunk S csodák történtek mindenütt velünk, Felhőből hulltunk, zöld mezőre, S áldást hozott rá lejövetelünk. Kövérré tettük magvát a kalásznak, Dagadóvá a kisded patakot Ahány virágot útközben találtunk A csókunkból az mindenik kapott. Játszottunk a malomkerékkel. Hátunkra kaptuk s vittük a hajót, Vissza is élt velünk az ember S utóbb már ránk munkát munkára rótt. Elszökdöstünk a hegyek oldalába S futottunk lopva titkon lefelé Téged keresve, sós csókod zamatját Mig Ösztönünk az utat meglelé. Oh ringass, ringass újra minket, Mely bölcsődalunkat zúgva csak danold, Zarándok utunk szomja közben E régi dal a lelkünk álma volt. Nem keli a föld édeskés gyengesége, Halvány virága lázbeteg dala, E sós valóság, zengő végtelenség, Ez a boldogság, ez vonzott haza. SZÁVAY QYULA. Lirai alkonyat. Irta: Peterdi Andor. Öt óra volt, az ifjú, aki egészben véve még csak tizennyolc esztendős volt, otthon ült az asztalkája mellett s olvasott, azaz nem olvasott, mi alatt a könyv betűin gépiesen végig siklott, gondolatai egész másfelé jártak s mire a fejezet végére ért, nem tudta, hogy mit olvasott. Egy kicsit elgondolkozott, egy pillanat múlva ismét akarta elolvasni figyelmesen és lassan a már végig futott fejezetet, meggondolta. Becsapta a könyvet s a tükör eíé állt, megigazította a frizuráját és nyakkendőjét s kiosont az utcára. Kint alig járt egy lélek. Mindenki jobban érezte magát a meleg szobában,"ahol a kandalló szép téli meséket duruzsol. A kis városi

1 alkonyatok igen csöndesek télen, A szük utcákon részvét nélkül vérzik el a nap s ha beáll az esti szürkület lassan-lassan felragyognak az ablaküvegek a lámpafénytől. Az ifjú egy darabig kószált az utcán, de csakhamar befordult egy kapuba. Ott lakott Fejesa református lelkész s a leánya, Irénke igen szépen tud zongorázni. Amint benyitott az ajtón, hallotta egy oldalt eső szobából Irénke zongora ütemeit, valami szép gyakorlatot játszott. Az. ifjú megállt az ajtó előtt s hallgatta. A szive hangosan dobogott s képzeletében látta Irénke apró kis ujjacskáit, amint végigfutnak a billentyűkön, talán abban a percben érezte, hogy szerelmes nagyon, nagyon szerelmes Irénbe. A zongora egy pillanatra elhallgatott s az ifjú bátortalanul bekopogott. — Ki az? hangzott belülről. — Én vagyok, — felelte az ifju. — Kicsoda? — ismételte Irén. .* — Én, Mészáros Sándor — s már-már ugy gondolta, hogy jobb lett volna el sem jönni. De Irén véget vetett az ifju tépelődésének. — Jöjjön be Sándor, s a zongora mellől felugrott s ajtót nyitott neki. Nem tudtam mit csinálni. Látja elővettem a kottákat és gyakorlatoztam egy kicsit. Üljön le, vesse le a kabátját, — Köszönöm. Sándor kissé félszegen letette kabátját és odaült a zongora mellé. Irénke pedig keresett a kotta csomó között valami szép dalt.