Esztergom és Vidéke, 1911

1911-04-16 / 30.szám

Esztergom, 19.11. XXXIll. évfolyam 30. szám. Vasárnap, április 16. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ESZTERGOM, „KORONA" SZÁLLODA I. EMELET. TELEFON' Esztergomi és interurbán 38. ' Párkányi 171. Megjelenik vasárnap és csütörtökön Laptulajd. és felelős szerkesztő Dr. Dénes Aladár ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . . 12 K Negyed évre . . . 3 K Fél évre .... 6 K Egyes szám ára . 14 f, Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 60 fill. Húsvét. A húsvét az igazságnak, egy nagy hivatás igazolásának, az eszme feltámadásának immár majd kétezred óriási időhatárát megfutott szimbóluma. És ha meg is állapithatjuk, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepét, a hóditó hit e fényes legendáját soha e nagy lusztrumon keresztül nem ostromolta ennyire a kételkedésnek, sőt a tagadásnak, a pozitív valóságokat fürkésző korszelleme, mint e napokban : Krisztus vallásának sziklaszilárd talapzatát csak érintik a korszellemnek e piszkos hullámai, magát Krisztus földre küldetésének legnagyobb világtörténeti jelentőségét meg nem másítják. Sőt mintha a kis tévelygés használna is a keresztény igazságoknak, mert a jobbak csak annál lelkesebben, odaadóbban választják lelkivigaszul a keresztény humanizmus bölcseletét s bizony a mostani húsvéti harangszó a népeknek nagyobb tömegét, millióit hívja a templomba, mint valaha És legyünk ellátva bármi tömegével a természettudományos ismeretnek, nem vitte még a kutató emberi szellem odáig, hogy a nagy ismeretlen után, ami létünk után következik, de magában földi életünk kertjében, ennek ismeretlen ösvényein a vak sors által vezetve —, ne tapadnánk azokhoz az ideálokhoz, melyekre hitünk tanít. Ez az állandó érzés emel ki az élet sivárságából a mai húsvéti ünnepen. Nincs olyan közömbös lélek, akit valahogyan meg ne ihletne, ne érintene, lelkére hatástalan lenne a húsvétnak legendája, az a sok szimbólum, amelyet a kálváriát járó Igazság feltár. A nagy élethivatásnak e fönséges tragédiáját látva, hiszünk és bizunk a magunk hivatásában és kicsiny célokért való törekvésünk igazságában, győzelmében. Minél nehezebb az élet harca, annál nagyobb szüksége van a veritékes homlokkal, lankadó izmokkal dolgozó embernek a húsvéti szimbolikus ünnepére, arra, amelyet a keresztényhit ekként fejez ki: „Hiába temetitek el az Igazságot és hiába gördittek nagy köveket a koporsója fölé, hiába őrzitek zsoldosokkal, — az igazság kitör és eget kér." A húsvét megtanít arra, hogy kinekkinek bíznia kell a maga igazságában. Egyesnek és nemzetnek egyaránt s csak arra van szükség, hogy az, aminek végső diadalában törhetetlen lélekkel bizunk, valóban igazság legyen. De még sok másra is megtanít a húsvét Az önfeláldozásra a köz javáért. S ebben az önző, utilitárius korban főleg ezt fogjuk nehezen megtanulni, egy élet igazságának vallani. No, de hinnünk kell, hogy megjön annak az igazságnak feltámadása, mely az önzést elsöpri és egyetemes emberi célok lesznek a haladás zászlajára irva, nem a tülekedés, nem az elnyomás. Ünnepre szólnak a |harangok. Szabadítsuk meg lelkünket legalább ez ünnepekre a szürke életgondoktól, minél küzdelmesebb az élet, annál nagyobb szükség van a kivételes, a normanapokra, amikor az élet sarához a földre tapadt szem feltekinthet az é*re és köznapi gondolatainak bilincséből fölszárnyal és — megtisztul. Mi oly korban élünk, amidőn nagy erkölcsi javak rrtennek veszendőbe és az atheizmus öli a lelkeket : de bízzunk az igazságban, bízzunk a tisztább, emberibb eszmék feltámadásában, mig a húsvét, ünnepének évezredes varázsa megihleti az embereket, — nincs veszve semmi: a tévelygő ember megtalálja a hit igazságát, amely feltámad és eget kér. Füstöl az összekötő vasút. Áprilisi deputációzás. Lapunk március 23-iki számában nyilt levelet intéztünk a vármegye országgyűlési képviselőihez a párkánynánai ut kikövezésének elősegítése iránt. „ESZTERGOM és VIDÉKE" TÁRCÁJA. Visszaemlékezés. Irta: Dr. Kőrösy László. Az élet „circulus vitiosusa" szerint körülbelül visszaérkeztem oda, ahonnan harminc esztendő előtt kiindultam, a küzdelmek csatatereire. Rövid idő múlva már állandóan megszállhatom családi kúriánkat, mely Dömösön épült, még tizenkét év előtt. Kies kis megyénk legszebb panorámájának tartottam ezt a változatos tájképekkel gyönyörködtető, Árpádkori magyar községet, mely most, mint igazi otthonom, hűségesen összecsatol szeretett szülővárosommal és székesfővárosommal. Hála Istennek, hogy ez a „circulus vitiosus" nehezen kiküzdött jutalom lett fáradozásaim után, ahol áldás gyanánt a boldogság családi fészke jutott osztályrészefriül. Valóban elmondhatom kedves költőm, Berzsenyi szép soraival: Partra szállottam, levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam, Sok karibdisz közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám, Húsvéti elmélkedéseimet ezúttal annak a lapnak szentelem, melyet még esztergomi tanári pályám megkezdése előtt, 1879-ben alapitottam, amikor Herceg Odescalchi Gyula, Tisza Kálmán sógorának budapesti és nyitraszerdahelyi kastélyaiban végeztem feledhetetlen emlékű házitanári szolgálatomat. Gyulai Pál egyetemi tanár és a Fővárosi Lapok szerkesztőjének, Vadnai Károly ajánlatára voltam szerencsés ilyen kedvező állásba jutni. Tanítványom Irma hercegnő volt, aki épen akkor végezte be tanulmányait aesthetikai és világtörténeti óráival. Ma Báró Edelsheim Lipót boldog élettársa. Midőn a nagyjelentőségű másfél év múlva hazaérkeztem a Tisza és Teleki grófok, a Beniczky bárók és Degenfeld grófnők előkelő nemzetségének nemes társaságából, éppen akkor megüresedett az esztergomi reáliskolán egy|képesitésemnek megfelelő tanári állás. Akkor dőlt ki fiatalsága legszebb korában dr. Szmatanay József tanár. Szülőhazám átellenében lakott dr. Feichtinger Sándor, a város egyik legérdemesebb kulturférfia. Az ő ajánlatára foglaltam el a kathedrát. De egyúttal édes szüleim örömére is. Hiszen öt esztendeig távolodtam el tőlük. 1881-ben kezdtem meg hivatásomat dr. Feichtinger Sándor főorvos, egyúttal a reáliskola igazgatója, avatott föl állásomban. Az akkori kollégák közül ma még csak dr. Nemcsák János és Kaan János lovag élnek megérdemelt nyugalomban. Az előbbi kiváló polyhistor, az utóbbi ritka tehetségű rajztanár volt Sőt az előbbi egyideig magánórákban franciára is tanított, a kedves „Kaan papa" pedig még gimnazista koromban éveken keresztül rajztanárom volt. Igy lett a hálás tanítvány jó kollégája régi kedves tanárainak. Rövid idő múlva szülővárosom pályázat mellőzésével rendes tanárnak választott meg. És igy történt, hogy tizenegy évig maradtam az esztergomi reáliskola kötelékében. Innen kerültem 1892-ben a budapesti V. ker. állami fő reáliskolához, ahol folytattam és bevégeztem tanári pályámat. Szerettem az iskolát. Kedveltem tanítványaimat Becsültem kollégáimat. Sok jóravaló reálistám emelkedett ki ^városunkban, mint a modern ipar és kereskedés fejlesztője. Á haladás ezen kiváló képviselői állandóan élnek kedves emlékeimben. Szerettem azonban az irodalmat is. Gyulai Pál tanárom egyetemi előadásait sztenografáltam és kőnyomatos ivekben adtam ki kollégáim számára. A száz előfizető valóban enyhítette küzdelmeim gondjait. De legszebb jutalmam volt tanárom elismerése és bizalma. Mert minden előadás után hazakísérhettem és odahaza összeállíthattam vele a kiadásra szánt anyagot. A magyar és német irodalomtörténet valamint az aesthetika doktorai és tanárai között „cum laude" kiállottam a vizsgálatok tüzpróbáit. Mert nehéz küzdelmü egyetemi tanulmányaim éveiben több időt töltöttem az egyetemi, az akadémiai és a múzeumi könyvtárakban, mint a könnyebben mosolygók a kávéházakban. Még mint esztergomi nyolcadik osztálybeli gimnazista szerkesztettem „Óriások" c. a. egy hetenkint tintakiadásban megjelent, torzképekkel* „díszített" élclapot, melyben társaimat (sőt magamat is) jellemzetesen bemutattam a nagy ambíciók felé törtető szirtes, árkos utakon. Együtt mulattunk egymás gyöngeségein. „Petőfi-kör"-ünk is volt, ahol szavaltunk. Vagy a mások vagy a magunk verseit. A halhatatlan emlékű Földváry Pista elnöklete alatt én szerkesztettem a jegyzőkönyveket. Itt edzettük meg magunkat a kritika töviseinek könnyű elviselésére.