Esztergom és Vidéke, 1911

1911-01-08 / 3.szám

Sirva vigadás ! Vízkereszt! .. . Már egészen a feledés ködébe vész ez a nap. Valamikor nagyon j várták a régi jó Magyarországon, amelyről j világgá ment a híres latin száló ige:! „Extra Hungáriám non est vita. Si est vita, j non est ita." A magyar urak szentül meg is voltak győződve arról, hogy valóban: „Magyarországon kivül nincsen élet, vagy ha van is élet, az nem — élet!" Volt is'élet, különösen ilyenkor farsang kezdetén. Palotásra pönögtek össze még azok a kuruc sarkantyúk is, amelyek sirva verődtek össze a majtényi síkon. A világosi gyásznapot követő farsangon sem hiányoztak a pesti Vigadó bálterméből azok, akik szerencsésen kivül rekedtek a börtönökön és elkerülték a vérszomjas bécsi hóhér kötelét. Talán sirva vigadtak, de — vigadtak. A magyar farsang éppen olyan jellemző etimológiai különlegesség volt, mint a velencei karnevál. De hejh, az idők változtak ! Az egész világ más lett. A vén Föld, mintha kizök-í kent volna abból a kerékvágásból, amelyben eddig a világűrben való körforgását végezte. Elköltöztek a hideg farsangi telek. A hortobágyi farkas-üvöltés már a mesék világába tartozik. Nyakunkba csurog a csontfagyasztó tél legnagyobb szezonjában a langy őszies eső... A népek pedig már azt se tudják: mi az a Vízkereszt? Nem farsangol amúgy igazában senki. A régi hagyományokban valami avult felfogást látnak, a melynek szomorú történelmi emlékei legföljebb arra intenek bennünket, hogy ne engedjük többé fölidézni, mert csak véres harcokat, szolgaságot, elnyomást teremtett a középkorban, esküdt ellenségévé szegődvén minden modern haladásnak és az emberi jogok felszabadulásának. A modern világ népboldogító kulturszellem után áhítozik. Az embereknek pedig nincs okuk farsangolni, mert Vízkereszt csak szomorú képeket tár föl Magyarország közviszonyairól. Általános közszükség, köznyomor, nemzeti sorvadás és ínséges tespedés nyűgöz le bennünket és vonja arcunkara az elkeseredés sötét barázdáit. A bálok kényszerültek és csak szokásból kerülnek ilyenkor napirendre a magyar társadalmi életben, amelyre valami nyomasztó hangulat nehezedett egy idő óta. Nincs itt senkinek igazi jókedve. Se a szegény népnek, se a gondtalan hatalmasoknak. Mintha éreznék, hogy egy nagy, megrázó hatású, levegőttisztitó kitörés bekövetkezése szükséges, hogy a mai magyar társadalmi és közélet egészségesebb irányban fejlődhessék. Népszámlálás. A legszomorúbb népszámlálás Magyarországon 1242. évben volt, minekutánna a tatárok kitakarodtak szomorú hazánkból. Bélának még egyszer kellett az országot megalapítania. Hol lennénk mi ma, ha a tatárdulást az ég kegyelme leveszi a vállunkról? Bízvást beszélhetnénk a magyar imperiumról, ami most néha-néha újságpapíron van csak. A mostani népszámlálás, ámbár négy-öt évtized rendkívüli fejlődését nem fogja mutatni, de „ESZTERGOM ÉS VIDÉKE" TÁRCÁJA. A CSOKOR. Irta : Horváth Rezső. I. A szivarfüsttől és parfümiilattól teljes levegőjű szalonban víg, kedélyes társaság volt együtt. Léha, üresfejű ficsurak akartak szellemeskedni, ötletekkel teli beszédeket elmondani, ami azonban egyiküknek sem sikerült. De hiszen nem is olyan nagy csoda: szegény .szalonfiguráknak egyebük sem volt az élesre vasalt nadrágjukon, hófehér kézelőjükön és gallérjukon és kifogástalanul kikefélt és kivasalt szmokingjukon kivül, azaz dehogy is nem: az üres fejük . . . Szóval, a szellemes mondások sehogy sem akartak sikerülni, hiába próbálta már meg vagy harmadszor Kende, a banktisztviselő, sehogy sem tudott egy ici-picike rövid tósztot összehozni, kiszorítani. Pedig a Hajós Mariska nevenapjára még a statisztikát is részletesen áttanulmányozta, hogy csak össze tudjon állítani valami közepes dikciót, amibe az ötleteket ő maga fogja belevinni. Talán éppen ezért nem sikerültek a próbálkozások. Mariska, az est startja, az ünnepelt leányzó, kacagva szemlélte az őt állandóan körülrajongó szalonfigurák nagy dilemmáját s nem kisebb fölsülését és — noha gyakran leintette azokat — jól mulatott azoknak konok állhatatosságán. A társaság mindazonáltal elég jó hangulatban volt együtt. Az urak jobbára egymás között szórakoztak, mig a leányok, akik nem kevés számban jelentek meg a nevezetes estélyen, többnyire a jelen nemlevőket szapolták, — amit ugyan teljesen felesleges lenne leírnom, mert tudja mindenki, hogy az jour-prié-ken mi minden megyén végbe. A házikisasszony, a bájos, alig tizennyolcéves Mariska, végtelenül kedves volt a vendégeihez. A sok jó kivánatot, amellyel elhalmozták' figyelmességgel és kedvességgel igyekezett hálásan viszonozni s különösen — mint illik — az urak érezhették magukat leginkább a kegyei által kitüntetetteknek. Néha-néha meg-megszóllalt rózsás ujjainak csapkodása alatt a zongora is, belesirva néhány melódiát a vidám, egészséges kacagás, vig lárma közé. Bánattól mentes, könnyed melódiák suhantak föl, a kellemes hangulat gondatlanabbá tételét még inkább fokozván s e melódiák sokáig ott úsztak, ott kerengtek a bóditó illatoktól telitett levegőben. Egyszer azonban a bogaras Szelégyinek valami az eszébe jutott. Pózba vágta magát és rettenetes komoly képet csinálva (mintha legalább is az ő apját ütötték volna agyon a boldogasszonyfalvi erdőben), szavait egyenesen a házikisasszonyhoz intézte: — Mivel pedig a vendégeknek virág is dukál tisztelettel vagyok bátor szerény előterjesztést tenni, miszerint: — Igen, igen! Kérünk virágot! Kérek én is virágot! — hangzott össze-vissza és pár perc alatt az egész társaság talpon volt. Mindenki az egyik nipp-asztalkán heverő csokrok felé igyekezett s már-már az a rettenetes veszély fenyegette a drága, elegáns csokrokat, hogy a profán kezek által szétszedetnek, amikor K

ÉZIMUNKA PAMUTOK, O O O O O WW INT A LEGJUTÁNYOSABBAN EZDETT és ELŐNYOMOTT KÉZIMUNKÁK, ^^^^g^p^ . ^ g ^ CSIPKE, SZALAG o o o o o o o g FE NER L AUD^-Hal RUHAD1SZEK, SZABOKELLÉKEK o o o w 1 Wmaff • IMI ESZTERGOMBAN, KOSSUTH LAJÖS-UTC2A 2. SZEREZHETŐK BE o TELEFON 120