Esztergom és Vidéke, 1910

1910-11-20 / 90.szám

Ugy tesz, mint az a bizonyos csiga, amely ha akarja szarvval, ha pedig ugy tetszik neki anélkül jár, de azért igy is csiga meg ugy is az. Ezek a bizonyos sajtóbirósági szarvak időközönként majd kinőnek, majd eltűnnek. A fegyelmi feljelentéseknél, amelyeket hivatalból az egyedül illetékes sajtóbirósághoz kellene áttenni, ezt nem cselekszi meg, ha a feljelentett érdeke ugy kívánja s talán azért is, mert a szabad sajtóról intézkedő 48-as törvényeket a városházán nem ismerik. Dehogy egy köztisztviselő, egy a nyilvánosság előtt letámadott kerületi orvos ellen saját kérelmére sem rendeli el fegyelmi vizsgálatot, sem pedig a Kir. ügyészségnek a megindítandó sajtóperhez felhatalmazást nem ad, ez oly abszurd dolog, á melyet csak egy vegyeskereskedésre patentirózott közhatóság követhet el. Kiket jelöljünk ? . . Azaz, tulajdonkép még nem a „kiket" szóra helyezem a súlyt, hanem arra: hogyan, mily szempontok figyelembe vételével jelöljünk? E lapok mult számában egy cikket olvastam a közelgő bizottsági és képviselőtestületi tagválasztásról, mely különösen a jelöltek mikénti megválogatására vonatkozólag állított fel követendő irányelveket. Ezeket az elveket — igy a papiroson — magam is osztom. Elismerem, hogy az lenne a jelöltek .felállításának legideálisabb módja, ha a pártállás figyelembe vétele nélkül ejtenénk meg a jelölést. Ámde az ideálizmus és a való élet közt áthidalhatatlan ür tátong. S a rni elméletileg helyesnek tűnik fel, az a való életben sokszor helytelenné, sőt nevetségessé válik. Igy járnánk a múltkori cikkben propagált ideális alapokon nyugvó bizottsági és képviselő jelölésekkel is. Minden pártban kell, hogy legyen önzés és pedig nagyfokú önzés, mely mint minden életnek, ugy a pártok fennállásának is legelső alapja. Nem" lehet tehát egy párttól sem azt kívánni, hogy az ellenpárt — bármily érdemes jelöltjét felvegye programnijába, mert ez már oly nagyfokú önzetlenség volna; mely magának a pártnak, mint ilyennek létfeltételeit támadná meg. Legtalálóbb példa erre a volt szabadelvű párt példája, mely a bizottsági és képviselőtestületi tagválasztások alkalmával oktalan önzetlenséggel, mindig bevette a saját lisztájába az ellenzék elfogadható jelöltjeit. S mi lett az eredmény? Az, hogy kibuktak a saját jelöltjei is. E tekintetben tehát az ellenzéknek kell igazat adnom, mely a jelöléseket mindig a legmerevebb pártszempontokból , intézte j el s következetesen kihagyta jelöltjei sorából a máspárti vezetőket, a szabadelvű párt fel vette saját lisz- í tájába pártjának legprononszirozottabb ellenségeit • is,- jóllehet el lehetett készülve, hogy azok pártállá- j sukhoz hiven sok borsót törnek majd az orra alá. Az én nézetem tehát az, hogy minden párt-! nak nemcsak joga, de egyenesen önmaga iránti j kötelessége, hogy a bizottsági és képviselőtestületi tagváiasztásoknál kizárólag a saját tágjai közül áíiitson jelölteket s zárkózzék el a legmerevebben az ellenpárthoz tartozó jelöltek felvétele elől. Bármennyire ellenkezzék is az eddigi hagyományainkkal, erre nézve az ellenzéktől kell példát vennünk, melynek az a felfogása, hogy a párt legelső sorban azt tartozik vizsgálni, hogy a jelölt pártember-e? A többi tekintet csak másodsorban jöhet figyelembe. Ne féljünk attól, hogy ebből a köznek kára lesz. Hisz az ellenzék hasonló módon cselekszik, pedig a köznek az sem akarhatja kárát! S hogy aztán a küzdő erők eredőjekép milyen eredmény fog előállani, azt bízzuk a választó polgárokra, a a közönség akaratára. Az majd gondoskodik róla, hogy a köznek ne essék kára, hisz őt is a józan önzés vezeti a saját érdekei — a közérdek iránt, — az majd kiválasztja a két konkurrens lisztából azokat a neveket, melyeknek viselőire rá akarja bizni, hogy őt a fórumon képviseljék. Tehát én kimondom egyenesen: ne lépjünk mi munkapártiak a túlzott ideálizmus talajára, ne legyünk nevetségesen gavallérok s oktalanul önzetlenek. Támogassuk csak a saját embereinket, állítsunk jelölteket tisztán és kizárólag a párt kebeléből, hála isten nem vagyunk olvan szegények, hogy ne tudnánk 30—40 arravaló egész embert a zöld asztal mellé ültetni,' illetőleg a közönségnek az arravalóság és érdemesség szempontjából is a diadal reményével megválasztásra ajánlani. * ~ Maradjunk csak itthon a mi portánkon, amint az ellenzék is otthon fog maradni a saját porfáján. És még egyet. Azt írják mindenütt, hogy a publikimi nagy része még ma is azt gondolja, hogy a»képviselőtestületi vagy bizottsági tagválasztás" politikai kérdés s-mini ilyennek szintén a pártszempontok szerint kell igazodnia. Hát bizony a publikum igy gondolkozik s a bizottsági és képviselőtestületi tagválasztást politikai aktusnak tartja. Szinte köztudattá vált- ez a felfogás az egész országban s igy az ellen harcolni meddő erőpazarlás lenne. S mert igy áll a dolog, annál inkább helytálló az, amit fentebb előadtam. Bizony, bizony, a bizottsági és képviselőválasztás ma már szintén politikai mérkőzéssé vált s épen ez teszi igazolttá a pártszempotok szerint való jelölést. Amit mondani akartam, elmondtam. Hozzáteszem még, hogy nem csak a magam nézetét, de egyben olyan nézetet is tolmácsoltam, melynek a mi pártunkon, mint a túloldalon is nagy többsége van. Egy munkapárti. HÍREK. — Kálmán Gusztáv diszpolgársága. Petrozsény község képviselőtestülete legutóbbi közgyűlésén Kálmán Gusztáv államtitkár, országgyűlési képviselőnket díszpolgárává választotta a piskipetrozsényi helyiérdekű vasút érdekében tett intézkedéseért. A díszpolgárrá választásról az államtitkárt táviratban értesítették. Az oklevelet a jövő héten küldöttség fogja az államtitkárnak átadni. — Személyi hit. Meszleny Pál főispán szombaton este székhelyére érkezett s több napot tölt városunkban. — A munkapárt intéző bizottságának ülése. Az esztergomi nemzeti munkapárt intéző bizottsága a jövő héten ülést tart, amelyen a házbéradó ügyében rendezendő népgyüléssel, valamint a közelgő megyebizottsági és városi képviselőválasztásokkal fog foglalkozni. Ugyanez alkar lommal a párt kebeléből egy városi kijelölő bityülni kezdett és. olyan nagy tömegben tódult kifelé, mint ahogyan nagy katasztrófák idejében szokott. Állítólag rothadt almákat is dobtak • egyesek a. színpadra; melyek közül a kevésbbé romlottakat a színészek-vacsorára való tekintetből — gondosan felszedegették. A legközelebbi Vasárnapon a „Sárfészeki Trombita" hasábjain bombasztikus kritika jelent meg K. F. vegbetükkel ellátva, (természetesen Eszményi irta, ő irta különben a vezércikktől kezdve a szerkesztői üzenetekig az egész lapot) mely többek közt igy zengedezett": „Az irodalom illatos .berkében eddig még ismeretlenül hangzik az Eszményi Dániel neve. De csak haladjon, ifjubarátom, haladjon bátran e rögös és tövises uton, mely Önnek bizonyára még sok babért fog szerezni. A tavasz első virágai is szerények, de biztos előhirnökei az elkövetkező nyár bóditó virágainak és az ősz gazdag gyümölcstermésének . . . Tartoztam Önöknek ez adatok elbeszélésével, hogy Eszményi urat közelebbről megismerjék. Vajha egyébbel sohasem tartoznám mint adatokkal, sohasem járna akkor nálam a végrehajtó ! Eszményi Dániel ur mindezeknél fogva, vagyis inkább mindezek dacára közkedveltségnek örvendett Sárfészeken. A téli hónapokban, a zsur-szezón alatt minden este meg volt hiva egy-egy teára, mely mellé szenesére akadt pogácsa, sőt olykor szendvics is. Nagyon természetes, hogy ezen hónapokban csak ebédkosztra abonálta magát. Különösen gyakori volt Eszményi Horpacsek járásbiróéknál. Az öreg és kopasz járásbirónak ugyanis fiatal és bájos felesége volt: ezenfelül a járásbiró az irodalom és művészet barátjának hírében állott. Az ifjú feleség s az irodalom pártolása e kettős kapocs volt az, mely Eszményit és a járásbirót oly annyira egymáshoz fűzte, hogy a szerkesztő úgyszólván mindennapos lett Horpacsekéknál. Egy alkalommak Eszményi, miközben a férj a köszvényes orvossal kártyázott,, a, szokottnál is hevesebben udvarolt az asszonynak. Éppen azt fejtegette, hogy mennyivel felemelőbb, mennyivel magasztosabb a költői lélek szerelme, mint a prózai férfiaké — midőn Horpacsek, ki épen egy kvint kassza rekontra százas és kétszázast nyert, abbahagyta a kártyák keverését és odaszólt Eszményihez : — Mondja csak barátom, miről vitatkoznak oly hevesen a feleségemmel. A költészetről, az irodalomról ? — Igen . . . igen ... az

rr irodalomról. Készülő regényem szálait szőttem Őnagyságával. — El sem képzelheti, barátom szólt Horpacsek hogy, mint az irodalom buzgó barátját, mennyire érdekel, hogyan készül a regény ? Eszményi Dániel szemei fölragyognak és egészen nekihevülve (ki tudja mennyi része volt ebben az elfogyasztott bornak) átszellemülten beszélni kezdett: — Mikor az írót az alkotás isteni láza elfogja, elővesz egy csomó papirost, beleüti tollát a tintába és irni kezd. Ilyenkor mindig az az érzés fog el, hogy a Teremtő halhatatlan lelkéből Prometeusként elloptam egy szikrát s mos; magam is alkotok . . , Megvagyok győződve — — folytatá pátosszal s végigsimítva hosszú haját, amint azt a Nemzeti színház művészei szokták — hogy csak az az író emelkedhetik a nagyok közé, a ki az életből, tapasztalása alapján ír. Ezért nagyobb alkotásba, mint .például készülő regényembe, csak akkor fogok, ha annak tárgyát átéltem . . . Mikor az ihlet lebilincselő varázsa elfog, s íróasztalomhoz ülök, elzárom az ajtót, hogy magam legyek gondolataimmal és senki ne zavarjon ... — Szeretném önt egyszer meglepni, mikor, mint olyan szépen móndá, az „alkotás isteni láza" elfogja. Remélem engem csak beenged ? — Minden bizonnyal': kérem legyen szerencsém . . Horpacsek tovább folytatta a játékot. Eszményi tovább udvarolt. Néhány nappal a most emiitett látogatás után, azon ház kapuján, melyben Eszményi Dániel lakott, egy füiyürésző ur cammogott be. Azt hiszem, valósággal pleonazmus volna, ha kijelenteném, hogy a fütyürészve cammogó ur Horpacsek volt. Megvagyok győződve arról is, hogy a novella olvasásban edzett olvasók azt is kitálalják, hogy Horpacsek. ur az „alkotás isteni lázát" akarta megfigyelni. Mikor a járásbiró „Eszményi Dániel író és lapszerkesztő" ajtajához ért, hosszú lélekzetet vett. Kéjes boldogsággal gondolt arra, hogy most olyan hajlékba lép be

; a hol a költészet magasztos Muzsáia mindennapos vendég. Ahol egy irót fog megpillantani, kit isteni ihlet tart megszálva . . . Ekkor az a gondolata támadt, hogy nem kopog az ajtón, mielőtt a kulcslyukon betekint. — Ah, végem van ... a feleségem! . . . — kiáltá oly sötéten, mint egy skót ballada és döngetni kezdte az ajtót. — Ah, végem van ... a férjem . .. hangzott belülről a sikoltozó válasz . . . * Horpacsek most már tudta, hogy hogyan készül a regény.