Esztergom és Vidéke, 1910
1910-11-17 / 89.szám
Ezt az adóterhet senki sem veszi le erről a városról: se az államtitkár, se a miniszter, se pedig a közigazgatási bíróság. És minthogy már benne vagyunk ebben a nyomorúságos helyzetben, hadd tudja meg Esztergom népe, hogy kinek, illetve kiknek köszönheti a már amúgy is elviselhetetlen adóviszonyok mellé ráadásul kapott ajándékot. Erre való a tervezett népgyűlés és még arra is, hogy az ellenzéki trückel diszkreditált államtitkár rehabiiitáltassék. Hát csak lássuk azt a népgyűlést! Döntés a jövő héten. Kálmán Gusztáv 3 mandátuma tárgyában a jövő hét folyamán fog dönteni a munkapárt intéző bizottsága. Nincs kizárva ama lehetőség sem, hogy a házszabályok értelmében az összeférhetetlenségi bizottság sorshúzás utján fogja eldönteni, hogy Kálmán Gusztáv az esztergomi, kolozsvári és zsolnai mandátumok közül melyiket tartsa meg. © Cáfolat. Egyes fővárosi lapok azt közölték, hogy Kálmán Gusztáv megválik államtitkári tisztétől és az országos munkásbiztositó pénztár elnöke lesz és ez esetben Hollán Sándor miniszteri tanácsos lesz az utódja a kereskedelmi államtitkári székben. Ezzel szemben felhatalmaztak bennünket annak a kijelentésére, hogy a fenti híresztelés légből kapott, üres koholmány, annál is inkább, miután a munkásbiztositó teljesen reorganizálva lesz és az uj szervezéskor elnöki állást nem is kreálnak. Ez az állás direkt Szterényi számára készült, aki azonban — midőn már kegyelmes ur lett — nem reflektált többé reá. HÍREK. — Felavató bankett. Mint már megírtuk, szombaton este avatták fel a párkányi nagyvendéglőt ünnepélyes bankett keretében. A banketten Sacelláry György nejével együtt megjelent, mig a főispán és alispán elfoglaltságuk miatt nem vehettek részt a felavatáson. A vacsora alatt több felköszöntő hangzott el, melyekből megállapíthattuk, hogy a nagyvendéglő létesítése körül Ivanits Gyula főjegyzőnek van a legtöbb érdeme. — Ödön napja. Tegnap ünnepelte dr. Major Ödön, a vármegye árvaszékének elnöke névnapját, mely alkalommal tisztviselőtársai, barátai és nagyszámú tisztelőinek serege üdvözölte az árvaszék érdemes elnökét, a megyei árváknak atyját. A tisztelők üdvözléséhez csatoljuk a miénket is. — Kinevezés. A király személye körüli miniszter Magurányi Sándort, Magurányi József káptalani ügyész fiát, a bécsi Magyar-ház pénztárnoki és házgondnoki teendőkkel megbízott irodatisztjét segédhivatali igazgatóvá nevezte ki. — A tanítóképzőből. A vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Vasáry Dánielt, az érseki tanítóképző intézet szépképzettségü tanárát saját kérelmére a Selmecbányái állami főgimnáziumhoz helyezte át, illetve nevezte ki. A zseniális tanár egyike volt a tanítóképző legképzettebb és leghozzáértőbb tanárainak s távozásával nehezen betölthető ürt hagyott az iskola tanári karában. A dr. Vasáry lemondásával megüresedett magyar nyelv és irodalom tanszékével a hercegprímás Nódler István belvárosi káplánt bizta meg. Ő lesz hivatva a magyar kultúra oszlopait a haza nyelvének szeretetére és alapos tudására oktatni, hogy majdan azok az életben a hazai nyelv iránt érzett szereteiet és tanulási készséget a népbe is elhintsék. Ihen kiváló képzettségű tanár helyébe legalább is hasonképzettségü utódról kellett volna gondoskodni. Ugy látszik azonban, hogy a felekezeti tanítóképzőben már egyáltalán nincs szükség a a szó teljes .értelmében vett képző tanárra. Dr. Vasári távozásának, hallomás szerint, mélyebben fekvő okai voltak. A zseniális fiatal tanárt ugyanis az intézetben és az épületben uralkodó állapotok késztették a távozásra. Az intézet igazgatójának bánásmódja, melyet ugy vele, mint a mindenkori beosztott szaktanárokkal szemben tanusit, késztették arra, hogy távozásával az érseki tanítóképzőben tanitó okleveles tanárok számát a zérusra szállítsa le. Hiába panaszkodnak a szaktanárok, hiába kért ő is orvoslást, az igazgató bánásmódja csak a régi maradt. Végre is megunta az örökös torzsalkodást, kitért és abba a helyzetbe hozta a tauügyi vezetőséget, hogy helyébe a főegyházmegye területén nem pedagógust, de még szimpla tanárt se találtak. Ily helyzet mellett bizony érdemes volt kiüldözni egy háromszoros képesítéssel bíró tanárembert ! A magyar nyelvi tanerők mellett csak az iskolaépület rosszabb. A nyergesujfalusi régi iskolának termei, amelyek helyett uj állami iskolát építettek, ehhez az ütött-kopott, toldottfoltozott épülethez képest világosak, tágasak, szárazak, szóval kulturhajléknak sokkal megfelelőbbek. Dacára hogy az érseki tanítóképző intézet értesítőjében évenként megjegyzik, „hogy az intézeten és helyiségein szükséges évi javítások, tatarozások, tisztogatások az idén is megtörténtek", mégis nincs az országnak még egy tanintézete, ahol 130—140 tanuló egészségtelenebb fülledtebb termekben lenne elhelyezve, mint a primás székvárosában. Ez a közegészségi állapot hozza magával azt is, hogy sehol annyi iskolamulasztás, tanóráról való elmaradás és orvoshozjárás nincs, mint ebben az intézetben. Erre a gyászkeretes kulturképre és feltűnő mucsai egészségügyi állapotra — ha már az I. fokú hatóság figyelmét erre ki nem terjesztené — felhívjuk a közigazgatási bizottság, de különösen a vármegyei tiszti főorvos figyelmét, hogy a már hivatali elődje által foganatba vétetni rendelt intézkedéseket hajtassa végre, tartson szemlét télviz idején az intézet tantermeiben, mert nem lehet tovább tűrni, hogy ennek az egészségtelen légkörű intézetségét és szimpátiáját és akkor mindezt elveszthetném. Nem bizonyosan, csak talán .... Hiszen tudja, hogy a példa mennyire csábit. Maga azt gondolhatná: Én istenem, hátha nem is a másik volt hibás. Hátha helyesen és jogosan cselekedett . . . Hátha az ő helyében én is.. . A leány: (nagy őszinteséggel): Nem. Bizony Isten nem! A férfi: Ki tudja! Ki ismerheti a következő perce hangulatait! . . . Mondom, nagyon fájna, ha elveszíteném. A leány: Mindenre kérem, ne kínozzon, hanem mondja el: Hiszen ép ez lesz az ami magához köt: a bizonyság. Amikor tudni fogom, hogy mi volt és miért volt? Igy ezerféle kételkedés gyötör . . . Ezt meg kell értenie! A férfi: Jól van, elmondom, hiszen az egészben nincs egy betűnyi titok. Egy roppant közönséges, szégyelni valóan mindennapi eset az enyém : Az — mielőtt feleségül vettem, — egy szegény, kis gépiróleány volt és az irodámban havi 25 forintért kopogtatta a billentyűket reggeltől estig. Kis szőke frufruja volt, keskeny válla és pár olcsó, egyforma fehér blúza, mint a többi gépiróleánynak. És amikor feleségül vettem, (vagy, ahogy más, hencegőbb burzsoá mondaná: magamhoz emeltem) lassankint megnőtt, megtelt, nekilendült a frufru is, a váll is. Az egész asszony a nagy jólétben kivirult és szép lett, gyönyörű lett, nagyarányú lett. Én tettem ilyenné, az én szerelmem, az én gyöngédségem, az én gondoskodásom. És amikor odajutottunk, hogy a kis fiam mellé nevelőt kellett fogadnom, őnagysága annyira elfelejtkezett a mult időkről, a régi nyomorúságáról, hogy egyszerre valóságos, született, vérbeli arisztokrata asszonynak képzelte magát és megszökött a kis fiu tanítójával. A leány: Hitványság! A férfi: Nem, asszonyi korlátoltság. Azóta már visszakéredzkedett; élőszóval, meg írásban, összetörve, megalázva könyörgött, persze hiába. A leány: Tudja mi volt a baj ? Én ugy gondolom: Maga túlságosan jó, túlságosan puha, túlságosan elnéző volt hozzá . . . Ugy-e igaz ? A férfi: Igaz. De hát ne beszéljünk erről többet. Másodszor nem eshet meg velem ilyesmi, Másodszor a szememet jól kinyitom és a lelkét keresem meg annak, akit el akarok venni. És nem fogok csalódni. Ugy-e, nem fogok csalódni, Alice . . . édes? A leány (tétován): Nem, azt hiszem, nem fog . . . A férfi: Most pedig nyújtsa át ide a kis kezét, hadd csókolom meg, aztán menjen, öltözzön föl és jöjjön le velem a tengerpartra. Szeretnék valamit mondani magának, amit odalent sokkal szebb, sokkal harmonikusabb és sokkal illőbb elmondani . . . A leány( egy szó nélkül átnyújtja a kezét a piros virágú leanderek közt a másik erkélyre.) A férfi: Nem nyirbáltam le az illúzióból, mondja? Nem néz le? Nem tart haszontalannak, semmi embernek? Nem húzódik el tőlem ? Mondja. A leány (bizonytalanul): Nem . . . nem. A férfi: (erősen, melegen csókolja a kezét egész könyökig) Édes Alice! Édes . . . A leány : (lassan elindul, aztán megáll) De azért igen . . . beismerem, igaza volt . . . nem kellett volna elmondani, még sem kellett volna elmondani, akkor azt hittem volna néha, egy percig, hogy kettőjük között maga volt a rosz, a hibás, a kegyetlen, durva, vagy erőszakos. Maga volt az ur, a férfi. Igy meg azt látom, hogy türelmes, jó, megalázkodó volt és bátran packázhatott magával egy akárki, egy asszony . . . hogy magával lehet, szabad packázni . . . Hogy . . . (Elhallgatott, mert látta, hogy a másik erkély üres, a férfi rég bement a szobájába s az egész beszédből nem hallott egy szót se. És a leány tisztán, világosan érezte, hogy egyszerre lehűlt az iménti forrósága, hogy az elmúlt perc végleg kiábrándította. Hogy nem becsüli, nem szereti többé a férfit, az illúziói gyökerestől kipusztultak és ha feleségül menne hozzá, talán . . . bizonyosan ő is ugy tenne, mint a másik 1, De azért sietve öltözködött, igazította a haját és — csaknem futva igyekezett lefelé a lépcsőn, mert hiába — leány volt! És — habár tudta — még bizonyosabban akarta tudni, mi az, amit a férfi mondani fog neki . . .)