Esztergom és Vidéke, 1910

1910-09-25 / 75.szám

Esztergom, 1910. XXXIL évfolyam 75. szám. Vasárnap, szeptember 25. Szerkesztőség és kiadóhivatal r Esztergom, „KORONA* szálloda I. emelet. Telefon szám 38. Megjelenik vasárnap és csütörtökön. Felelős szerkesztő: Dr. Dénes Aladár. Előfizetési árak: . 12 kor. Negyed évre . 3 kor. 6 kor. Egyes szám ára . 14 fill. Kéziratot nem adunk vissza. — Nyilttér sora 2 kor. Egész évre Fél évre . Csütörtöktől—vasárnapig. A közbiztonság bajai. Az árva villanyoskörte. A mult napok véres eseményei ;

smét aktuálissá teszik, hogy e kérdéssel foglalkozzunk. Nem egyszer rámutattunk a közbiztonság hiányaira, rendőrségünk fejlesztésének szükségességére, de mindez feledésbe ment azóta. Maradt minden a régiben, sőt azóta roszabbul is lettünk. Meglepett a város villanyvilágítással, amelytől a tolvajok és verekedők igen félnek, kaptunk kis és nagy ivlámpákat, csak oda nem tettek mindezideig egyet sem, a hová dupla világosságot kellett volna adniok. Szenttamás legveszedelmesebb zúgjain, a legutóbbi verekedések színhelyén egyetlen körte pislog félénken, a teljesen sötét mellék utcák pedig alkalmas leshelyei a legveszedelmesebb elemeknek. A Sötét kapu és környéke is méltán megérdemli elnevezését. A primási vasgyár környékén a legsötétebb, a legelhagyatottabb helyek egyikén pedig még alkonyatkor is félve mennek keresztül a járó-kelők. Azon a helyen, ahol már egyszer embert öltek, munkást ütöttek agyon, egy távoli villanykörte pislogása az egész, a szerencsés keresztüljutásra biztató reménysugár. Ezeken a többi elhagyatott sötét tereken és zugokon éljél áthaladni valóságos istenkísértés, mert itt a békés polgár életének egyedüli biztositéka: a jószerencséje. Itt más nem segit, mert amidőn a hires .villanyvilágítást megcsinálták, a város elcsufitása mellett a polgárok életére, veszélyes helyek kellő megvilágítására nem gondoltak. Ezer lakosra egy rendőr. A másik hiba, mely a város gyönge lábon álló közbiztonságának okozója, a rendőrség létszámának alacsony volta. Nincs az országnak oly városa, amelynek rendőrsége a kis létszám dacára annyi minden hozzáutalt dolgot elvégezne, mint az esztergomi. Az a 20 ^22 rendőr, egypár órai szabadidőt leszámítva, egész nap talpon van, részint a központban, vagy a három őrsön. Járvány és a nap-nap ismétlődő verekedések idején pedig kétszeres, megerőltető szolgálatot kell végezniök. Egy 20,000 lakossal biró városban 20—22 ember vigyáz a közbiztonságra! Ezzel a kevés emberrel dolgozik úgyszólván a kapitány és jobb keze, a fogalmazó. A nemes város pedig ahelyett, hogy mindjárt kezdetben a rendőrlegénység szaporításával és egy használható előadó alkalmazásával orvosolta volna a bajt, most, a 12-ik órában 10 csendőrt alkalmaz, akiknek tartása többe kerül, mint a szükségelt legénységé került volna egy félévre. Pénz nincs, mert a lótartásoknál, a pályázatok és árlejtéseknél és miegyébnél nem a takarékosság elve az irányadó. A rendőrséggel szemben mindig szűkkeblű volt a város, amit lehetett elvont, vagy megtagadott tőle, hogy később ugyanazt a saját kárán okulva adja meg. Ha a rendőrség hatáskörébe utalnak mindent, nyújtsanak akkor legalább módot arra, hogy a város közbiztonsága, a veszélyeztetett közrend, a polgárok élet és vagyonbiztonságának hathatós megvédése mellett az irodai munkálatokat is elvégezhessék. „ESZTERGOM és tfIDÉKE" TÁRÖÁJA. A becsapott örmény. A zöld zsályugateres ablakokból alázatos köszöntések hangzottak ki, amikor Áspis, az örmény végigment az alföldi utcán. A férfiak dörmögve vették le a kalapjukat, az asszonyok pedig félresimitván homlokukról a fejkendőt, ami körülbelül annyit jelentett, mint a férfiak kalapvétele szorongva sipogták : — Csókolom a kézit, naccsás úr ! Csak igy : naccsás ur! És a világért el nem botlott volna egynek is- a nyelve, hogy valahogyan tekintetes urat mondjon. Tekintetes ur már nem volt Nyáradfalván. Kipusztult, kihalt ez a nemes, uri nemzedék, az utolsót tiz esztendővel ennek előtt tették a sirba, á nyáradmenti temető szomorú füzei alá a családi kriptába. Aki követte, az már nagyságos ur volt. Áspis, a gaz kis örmény, a kicserzett kordováhybőrű faluvégi boltos, akiből ur lett, a falu ura. Áspis mosolyogva ment a főutczán, jó kedve volt és apró, zöldes fényű szeme egyre ugrált csontos üregében. Valósággal tánczolt az a két sóvár, éhes szem. Kiugrottak a házak födelére, levetette magát az udvarokra, fölkapaszkodott a kutágasokra, kikarikázott a kertekbe. Áspis beleszeretett volna kaczagni a napfényes levegőbe. Minden, minden, az övé itt. Az egész falu, és az egész határ. Aki csak itt lakik mind az ő zsellére, szolgája. Áspis, a gaz kis örmény kinyújtotta kezét a levegőbe. Mintha megakarná simogatni. Ez is az övé, a levegő is. Ha neki ugytetszenék, még azt se szíhatna itt senki. De ő jó ember, nagyon jó. Mindenkinek ad a levegőből, még a halnak is, amely Nyarad vizéből kiveti magát a párta. Ő nem tehet róla, ha a hal megdöglik a levegőn. Es miért is hasonlít az ember néha annyira a halhoz ? Áspis gondolkozott, de ez nem volt neki kellemetlen. Szeretett gondolkozni. Ebben különbözött a többi embertől, aki Nyáradfalván élt. Ez igy jó. Az Áspis feje káptalan, elbírja ő az egész falu gondját. Egyszerre elkomolyodott. Ott a fő utca közepén gőgösen terpeszkedett egy tornáczos ház. Öreg megvedlett épület. A tornácz kőkoczkáit kiette az idő, az oszlopok megrepedeztek. A ház tetejét belepte a moha, a falakot végigverte az eső és sötét vonalakat húzott rajta, mint egy öreg megviselt arcon a köny. És Áspis mégis ugy érezte, hogy ez az épület gőgösen néz rá. — Miért? Áspis szitkozódni szeretett volna. Ez volt az egyetlen ház, a mely nem volt az övé. Az egyetlen valamennyi közül. II. Az öreg Gácsi Tamás ott gubasztott a tornácon és melengette magát a napfényen. Nagyon vén ember volt már. A hatvant meghaladta, a szakála hófehér, a bőre kiaszott, a csontja zörgött. Olyan ember, akiről azt mondják, hálni jár belé a lélek. Áspis belépelt hozzá : — Adjon Isten Tejus ur ! Tejus ur. Ez volt a Gácsi. Más fajtája az úrnak, a világért sem tekintetes ur, de azért ur. Az öreg Gácsi fogadta: — Hozott Isten 1 Tegezte az örményt. Az ilyen öreg ember mindenkit tegez. Még a vicispánt is. Azt mondja neki: — Szervusz öcsém! Ez kijár neki. Már tudnillik nem a vicispánnak, hanem az ilyesfajta öreg embernek a bizalmaskodás. Áspis felült a tornáckönyöklőre. — Hogy mint van tejus ur? — kezdte a diskurzust. Az öreg nem felelt és mégis felelt.