Esztergom és Vidéke, 1910

1910-02-13 / 13.szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. ===== ElőfizeLési árak : == Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : D

R PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dí. Prokopp Ggula és Brenner Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485- szám. Kéziratot nem adunk vissza. Piacunk hamissága. Talán inkább azt kellett volna cikkünk címéül írni, hogy piacunk hamisítókkal van tele. Nem elég hogy az élelmi cikkek hallatlan módon megdrágultak, de még állandó küzdelmet kell vivnunk a piaci élelem hamisítókkal. Budapesten nemrégiben egy napon tejmintákat vettek az összes milimáriktól A kémiai intézet olyan jelentést ad a hozzá beküldött mintákról, hogy mi jó vidékiek csak szánhatjuk sajnálhatjuk a székesfővárosi fény és rangos sorban élő honfitársainkat. A megvizsgált tejnek egy negyed része hamisnak bizonyult, a vajnak, túrónak pedig több, mint egy harmad része. A virsli tele van aprított pacallal és korpával, a lóhusról nem is beszélve. A tejben sok vizet iszik meg a főváros közönsége Még jó lenne, ha vízvezetéki vízzel eresztenék föl a tejet. Az legalább egészséges. De a vízvezetéki víznek ára van, igy tehát Nagymarostól Törökbálintig jobbadán a kutak, az egészségtelen kutak adják a pesti ember reggelijét. Igen könnyen túltehetnénk azonban magunkat, ha az élelmiszerÉiféli párbaj. Csendesen, zaj nélkül ment előre a század. A Mannlicherek fészkelődtek az elfáradt vállakon s olyik legény magasra emelve a tizenöt fontos fegyvert, összeszorított ajkai között valami elfojtott káromkodás nyögött és szinte rádobta a nehéz golyószórót a másik vállára. Aztán ment tovább buta kitartással. A hó még csak hullt szépen, keringve s betakarta a világot sápadt, halotti takaróval, de az összerongyolt, éhes és fáradságtól elcsigázott katonák komor tekintete szinte elhomályosította a ragyogó hólepelt. Páter Dragunics, a századhoz beosztott fiatal tábori lelkész fohászkodva suttogta az ég felé: — Irgalom a mi nagy bűneinkért én Uram! Dél felé valami céda nóta kelt szárnyra i levegőben. Valahonnan a távolból, a ílhőkbe vesző hegyek felől megindult a 7

.él és jajgatva, sivítva kapaszkodott a csonttá gémberedett köpönyegekbe, felkavarta a völgyet belepő hótakarót és dermesztő leheletével elkezdett könnyeket facsarni a szomorú szemekbe. A szó elhalt uzsora és hamisítás aféle „pesti kórság" volna. Piacról élünk, drágán élünk és hamisságokat veszünk tápláló eledelek helyett. Nagyot dobbant akkor a szivünk és ahogy szoktuk akkor mondani: égnek állott a hajunk szála, mikor hallottuk, a vásárhelyi Mari néniről, a Jáger Mariról, aki galuskában kevertette el a szerecsikát és arzé nikumot és igy szállította temetőnek az életben már láb alatt álló em berekét. De hát nemcsak Jáger Mari az a kofa, aki napról-napra mérgez bennünket, vagy elvonja testünk táplálékát és drágán megfizetteti magát! És mit tesz ellene a törvény ? Koboz és birsággal sújtja a lépen ragadtakat. Még átlag sze rencse, hogy a végső fokon a földmivelésügyi minisztériumig felebbe-, zett hamisításoknál — örömmel olvassuk — nincs pardon és az alsó bíróságok Ítéletei ellen kapaszkodók bele esnek a tejbe, mert ezekre csak ráhúzzák) amit érdemelnek. De hát már maga az baj, hogy a törvény igen enyhén sujt. Nyugodt lélekkel kérdezzük, hogy nálunk biztosithatna-e valaki afelől, hogy nincs hamisítás? Szó sincs róla. az ajkakon és ahogy áz elkeseredett, néma emberhorda lehajtott fővel menetelt a végtelen hómezőkön keresztül, rendetlenül szétszórt szakaszokban, olyannak tetszett, mint egy csorda halálrafáradt, eltévedt vad. És mintha csak az Úr odafönn minden haragját éreztetni akarta volna, négy óra felé párás, nehéz köd ereszkedett le a hófelhők közül, aztán tüneményes gyorsasággal jött a sötétség. A föld mégícsak dübörgött, mozgott egyre félelmetesen és a távolból zengő ágyúdörgést sziláján verték vissza az árnyékként gubbasztó havasi bércek. Azokon tul már járta a haláltánc : A 9-ik companie legényei megborzongva néztek össze. A sziveket megülte a halálsejtelem ; a félelem az ismeretlen ellentől, amely kitudja melyik szikla mögött leselkedik rájuk villámló karabélyaival és rövidre fogoH pengő acél késeivel, amely úgy osztja a halált, mint a felhőkből lecsapó gyehenna tüze. És keresztül borongott valami szilaj, dacos érzés a lelkeken visszafordulni, futni a halál elől. És a szétszórt, fáradt legények között halk moraj láz hangzott. Idó Milán, menetközben megrántotta a ragyás arcú Rankó Dusán fegyverszijját: — Soká megyünk még káplár ur? — Majd csak beledöglünk egyszer Milán ! A műkedvelő fényképész a vidék ismertetése szolgálatában. Irta: K. Lipthay Károly. (Folyt, és vége.) A vártemplom után mindenesetre a primási palota az idegenre nézve legnagyobb vonzóerővel biró tárgy. Itt is kívülről ép úgy, mint azt a bazilikánál is említettem, egy felvétel a hajóról, avagy a propellerről és esetleg még egy a vízivárosi templommal közös külső felvétel teljesen elég. Esetleg még egy-két részlet kívülről, de a súlypont itt is benn van. A lépcsőház, a főbb termek, mind annyi hálás tárgy, eltekintve szépségüktől már azért is, mert belső felvételek aránylag ritkábbak és ennek következtében jobban feltűnnek. A képtárnak hozzá nem értőre is nagyobb hatással levő egyikmásik képéről színes felvétel volna készítendő. Ritka szép festői részletek kaphatók a primási palota és a gépgyár közti részen; a régi vár hatalmas komor falainak meg-meg tört rései, a rések közt a lecsüngő sötét zöld növényzet, és ezen komor alapon hol egy élénk szinű barátságos kis házikó kukucskál ki a zöldből, míg a másik kacéran nézegeti magát az öreg Duna tükrében. Festői nézőpontból hasonlóképen — Akkor jő! — piszmogott az oláh és mentek tovább bugdácsolva, szorosan egymás mellett. Vitte őket az imbolygó fáklyafény, az ár, a fegyelem, meg az a mormogó zúgás, amely megzendült előttük a homályban dübörgő, szédületes morajjal, amelylyel a megáradt Bosku üdvözölte az éj vándorait. A néhány száz lépéssel előretolt elővéd kadétja lefúvatta a marschot. Páter Dragunics most már káromkodott, oberleutenant Misztivacsek a bajusza jégcsapjait rágicsálta kínjában, csak a kapitány maradt nyugodt és kedélyes továbbra is, a mikor illő hangon tudatta a századdal, hogy helyezkedjen kényelembe, verje fel a sátrait, mert nem lehet tovább menni. Azután előrenyargalt a zajló folyócskához, amely derékben törte ketté az ócska, összekötő fahidat. — Donnerwetter in Himmel, ez történhetett'volna egy kicsit későbben isi — sziszegte boszúsan a kadét felé, mintha csak őt okolná azzal, ami történt. A kadét hallgatott. Maga is olyanfélét érzett, hogy tulajdonképen igazsága van ennek a dörmögő medvének és szótlanul, tanácstalanul nézte a fagytól vörös, boszus arcot. Csak a hangos parancsszóra verte össze a bokáit: — Kadét! rendkívül szép képek várhatók a Szenttamás hegy Schleiffer szálló felé néző oldaláról. A hegynek a bokrok zöldjétől meg-meg tört sárgás agyag színe, közte a fecskefészek módjára oda ragasztottnak látszó kis házikók színes kerítéseikkel és a szárításra kitett ruhákkal önkénytelenül is Fiume Susakjára emlékeztetnek és szines, avagy színezett felvételre csábítanak. A többi felvétel részleteit már nem tárgyalhatom

f de nem is szükséges. Hisz az eddigieket is cst.k azért hoztam fel, mert közel húsz évi távollét után más szemmel nézem és jobban látom a város szépségeit, mint a benne lakók, akik azokat annyira megszokták, hogy ennek következtében természetszerűleg már észre sem veszik. A képek különleges céljára való tekintettel azonban még egy körülményre kell t. műkedvelő társaim figyelmét felhívni és ez az, hogy a beszélő képek ilyenkor jobbak, értvén ezalatt azokat, melyek tárgyukat mintegy megnevezik. Igy pl. a vízivárosi zárda már külsejével is elárulja, hogy zárda, de nem, hogy milyen. Ha a képen egy-két be vagy kilépő apáca látható, már tudjuk, hogy női apáca zárdáról.van szó; ha most még a növendék leánykák sora is rajta van, ez azt is elárulja, hogy tanítással foglalkozó apácarend házát látjuk magunk előtt. — Elmegy hidat keresni arra lefelé! — Majd, hogy hanyatt nem vágódott, de megemberelte magát, tisztelgett és egyforma tapogassál ment a század felé, emberekért. És mentek tizenheten. Tizenöt infanterista, egy káplár és a kadét. A hó csikorgott a lábaik alatt, a szél idegrázó dalokat süvített, mellettük morajlott a megáradt viz, messziről pedig zengett egyre a halál dala, az ágyúdörgés. Csakúgy harsogott feléjük a viszhang dübörgése. Mire a kadét először tempószünetet adott, már semmi sem látszott a táborból. Csák haloványan elmosódva villant meg olykor egy-egy halovány fáklyavilág a messze sötétségben, ahol a 9-ik companie éjjelre szállást ütött. Boszusan kapta fel a fejét és harsányan kiáltotta : — Marsch ! Erősen sötét volt. Az őrjárat ment tovább szótlanul, de a hátteret fedező káplár, Rankó Dusán, csendesen leült a hóba. Senki se vette észre, hogy nem megy utánuk. Minden szem hidat keresett . . . Mire hajnal felé a kadét visszakerült a táborba, félve adta le a raportot, a kapitánynak, amely- rövid volt és eredménytelen :