Esztergom és Vidéke, 1910

1910-01-23 / 7.szám

semmi szin alatt sem szabad he­lyeselnünk. Azonban az altruizmus, melynél­fogva az egyén Önérdekén kivül a közérdeket is szolgálja, még pedig minden földi, vagy túlvilági jutal­mak reménye nélkül, vagy kényszer nélkül, tehát spontán szereteténél fogva hajlik a közérdek felé, való­ságos kincse a társadalomnak. Ezek után még annak a tisztázó­dására kell röviden utalnunk, váj­jon az az altruizmus, mely a szo­ciális életben észlelhető, megfelel-e azoknak a kívánalmaknak, melyeket a haladás szelleme lépten-nyomon megkövetel ? Az előadottakban érintettük, hogy a modern kor altruizmusa nem ha­lad abban az irányban s oly tem­póban, amilyen irányban s tempó­ban indult kezdetben. Sőt ehelyütt joggal állithatjuk, hogy manapság a spontán altruizmus csak gyéren szerepel az egyén azon ténykedé seiben, melyek a közérdek, az össz­jólét fokozódására irányulnak. A legtöbb egyén altruizmusa: színle­léssel, haszonleséssel, kényszerrel, gyűlölettel, bosszúállással, irigység­gel, közönnyel, kabzsisággal, agyar­kodással, kárörvendő jelenségekkel, mások lebecsülésével, kisebbítésével, fényűzéssel, kajánsággal stb. van fűszerezve. Erről tanúskodnak azok a tapasz­talatok, melyeket nap-nap után ugy a közélet, mint pedig a politika, a sajtó stb. utján szerzünk. Számtalanszor észlelhetjük, hogy az ész és a sziv ténykedése nem áll összhangban egymással. Mást mond a száj s mást érez a sziv. Vannak egyének, még pedig eléggé nagy számmal, akik mások fájdalma, nyomora, szenvedése stb. iránt teljes közönnyel viseltetnek. Ismét vannak egyenek, akik mások hibáit, eltévelyedéseit körmönfont hazugságaikkal fokozzák, szellőz­tetik. Ujonganak, ha azok a bűn fertőjében elmerülnek s elpusztul­nak. Hol itt a spontán altruizmus? ság, ahol a legmerészebb ábrándok száz­szorozva teljesülésbe mennek. Kezdetben tünt csak fel nekünk, hogy a fiatal leány igy elszigeteli magát a társaságtól és arcán csak nagy ritkán váltja fel mosoly a szomorúságot. Később már megszoktuk. Sohasem felejtem el azt, midőn pár év előtt Gáldy alakította egy gyönyörű drámának főszereplőjét. A Nemzeti-színház megtelt e premieren zsúfolásig. Gáldy, akit öregek, fiatalok, nők, férfiak — de különö­sen a nők — bálványoztak, ez este jutott talán el művészetének tetőpontjára, mert sem az előtt, sem azóta igy játszani nem láttam. Húszszor hivták ki minden felvonás után a lámpák elé. Igy ment ez minden felvonás után. Nem is játék volt az, hanem a deszkákon egy életnek természetes leélése. Mindenki tombolt az elragadtatástól. Isme­rősei lázban voltak a gyönyörtől. Csak Helén ült némán, könnyes szemmel. A tetszésnek egy szóval sem adott kifejezést. i Furcsa lány ez a Helén ! — mondtam magamban. Hiába tanulmányoztam lélek­tanilag, nem jutottam eredményre vele. Bátyjának, sógornőjének föl se tünt e különös viselkedés. De nekem igen. Tud­tam, hogy ebben a hidegarcu csöndes lányban nagy, hatalmas érzések dúlnak, de hallgattam róla. Az előadás után való banketten is mindenki felköszöntötte hol a szerzőt, hol Gyulát. Mindegyikünk valósággal udvarol­tunk neki. -Rokonai össze-vissza ráncigál­Ezen eljárás semmi szin alatt sem egyeztethető össze az egyéni mél­tóság egyes követelményeivel. Ilye­tén a társadalom helyes haladásá­ról s sziklaszilárd fennmaradásáról szó sem lehet. Igaz ugyan, hogy nem szabad mások hibáit, eltéve­lyedéseit stb. bizonyos módokkal s eszközökkel elpalástolnunk, de egy­úttal kétségtelen, hogy mások hi­báinak, különösen pedig apró elté­velyedéseinek ok nélkül való szel­lőztetése, tülekedése a társadalom nyomós bűnei közé vehető fel. Társadalmi kötelességeink közé tartozik tehát, hogy a hibás eltéve­lyedésnek indult egyéneket a bű­nök fertője ellen bizonyos profilak­tikus intézkedéseinkkel megvédjük s ne engedjük, hogy a bűn örvé­nyének a hullámai az eltévelyedett egyén feje fölött összecsapjanak. Idejekorán rántsuk ki a hínárból. Ezt kívánja, követeli a társadalmi egyedek kölcsönös nevelése is. Mert iskolai nevelés egymagában véve nem elégséges ahhoz, hogy a tár­sadalmat a bűnös, hibás egyénektől megszabadítsa, mindehhez a köl­csönös nevelés u. n. társas nevelés is szükséges, melynek kezdeménye­zőjét, irányitóját főleg a spontán altruizmusban kell keresnünk. Szobolóvszky István. A városi közgyűlés. A város képviselőtestülete csütörtökön délután 4 órakor rendkívüli közgyűlést tartott, mely igen népes volt. Napirend előtt Vimmer Imre polgármester parentálta el a város korán elhunyt érdemes .fő­ügyészét, dr. Földváry Istvánt. Az elhunyt tisztviselő elévülhetlen érdemeihez méltó szövegű parentálás, mely a jelenvoltakra mély benyomást tett, a következő : Mélyen tisztelt Képviselőtestület! Fekete zászló lengett a Bottyán palota ormán s a falak síri sötétsége hirdette a feletti gyászunkat, hogy városunk ér­demteljes főügyésze, dr. Földváry István ták a nagy lelkesedéstől, csak Helén ma­radt néma. Egyszerre csak, mindnyájunk nagy meglepetésére fölállt, nyúlánk alakja mintha még magasabb lett volna a szokottnál, halvány arca lázas pirosságtól égett, ami­hez jó illett sötétszőke haja és fekete szeme. Gyönyörű volt e pillanatban ! —­Mit fog most csinálni ? —- Csak néztem, amint gyors elhatározással odalejtett Gyu­lához és szó nélkül megszorította annak kezét. Ez csak nézte a leány piros arcát, könnytelt szemét és azt hitte bizonyára, hogy csakugyan remekelhetett, ha még Helén is igy meg van hatva. Megköszönte e néma kézszorítást, de már többet mon­dani nem volt ideje, mert addigra Helén már ismét helyén ült bátyja mellett a régi helyzetben, de arcán és szemében még izzott az izgalom tüze. Egy napon, — talán két hétre e nagy est után — Gyula hordárral levelet kül­dött nekem, amelyben kér, hogy ma este okvetlen jöjjek Szőkéékhez. Hát persze, hogy elmentem. Meglepetés ért. Az egész lakás fénye­sen ki volt világítva. Beléptem az ebéd­lőbe. Óriási, díszesen ieritett asztal. Ven­dégek nyüzsögtek a szalonban. — Mi ez ? — kérdem az elébem jövő Szőkét, akinek csak ugy szélesedett az arca a nagy boldogságtól. — Csak menj beljebb, majd megtudod — mondta nevetve. Hát csakugyan megtudtam, nem kel­lett messze mennem. A szalon egyik sar­nincs többé; folyó hó 13-án megszűnt nemes szive dobogása, melynek oly lélek­emelő buzdulásával festette meg e terem­ben városa történetének kiváló alakját, a Vak Bottyánét, aki hős kurucvezér, ke­ményszívű vitéz volt, de akinek kemény szivét mégis a nép szeretetének meleg­sége járta át és aki Esztergom polgársá­gát és népét választott népe gyanánt szerette. Ma már mindkettő a múlté; mienk csak az emlékezet maradt, mely 200 eszten­dős időhatárt átszámlálva jut el Földváry­tól Vak Bottyánig, hogy felújítsunk az előbbinek hivatalos életéből egy fényes mozzanatot, melyben oly meghatóan tünt ki városunk történetéri merengő érzelem világa, tehetségének jelességében. Jelle­mének és egyéni tulajdonságának követ­kezetes láncolata volt, hogy, amily kegye­lettel tekintett vissza városa múltjára, oly élő hittel és reménvséggel csüggött an­nak jelenén és jövőjén, melyeknek egy negyed századnál tovább viselt hivatalos állása minden buzgalmát szentelte. Tehet­ségéhez és készültségéhez mérve szerény hatáskört töltött be; de ő sohasem kí­csinylette városi hivatalát, mert tudatával birt annak, mennyi jót művelhet benne és általa, s ezt lelkiismeretes odaadással tette mindenkor. Senkit sem szabad a közélet munkaterén nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak tartani, de ő azok közül való" volt, akik nehezen pótolható ürt hagynak maguk után; hogy mást ne mondjak: ki ne emlékeznék oly zajosabb tanácskozásainkra, melyek során elismeréssel kellett tapintata és tárgyaló képessége előtt meghajolnunk; midőn a vita összegomolyodott anyagát kibogozta, s nem ritkán a közgyűlés izgalmassá vált hangulatát a tárgyilagosság csendes med­rébe visszavezette és a lecsilíapult hullá­mok felett, a nyugodt ítélet győztes saj­káját révpartba juttatni, oly kiválóan ér­tette és ezen értékes adományát minden­kor a város igaz érdekeinek keresésében érvényesítette; soha sem járt homályos utakon, hanem mindenkor a helyzet, a következmények vagy megfontolandó el­lenhatások őszinte feltárásával és szem­beállításával győzött, mert hű és igaz volt minden viselt dolgaiban, úgy, vagy kában levő kétszemélyes kis pamlagon egymás mellett ültek, Gyula és Helén. Kéz a kézben és ugy egymásba olvadt szemük tekintete, mintha hipnotizálni akar­ták volna egymást. Észre se vettek. Majd kővé meredtem. Azt hittem, álmodom. Nem akartam zavarni őket megszólítá­sommal ez elbűvölő szent pillanatban. Lábujjhegyen a társaság felé tartottam, de észrevettek. Odahívtak. Nem kérdez­tem semmit, csak gratuláltam igazán, őszintén, mindkettőnek. Amig Helént a társaság női tagjai elvitték, Gyula — nem is várva kérdéseimre, — boldogságtól su­gárzó arccal beszélt: — Te, pajti, megtaláltam boldogságo­mat ! Közelében voltam évek óta és nem is sejtettem: Barátom, hogy sajnálom ez elmulasztott pár esztendőt. Mintha vala­mit elvesztettem volna! De bőven kár­pótolva vagyok! Milyen melegen érző sziv ! Milyen nemesen gondolkozó, finom­lelkű teremtés ! Egy kincs! És hogy lel­tem rá! A véletlen! Én mondom neked barátocskám, hogy minden ember a bol­dogsága körül jár és' nem lel rá addig, mig egy szerencsés véletlen nem viszi útjába. Lélekzet nélkül beszélt Gáldy Gyula. Mivel láttam, hogy jól esik neki, ha ki­önti szive boldogságát, nem zavartam. —- Ugy történt —- folytatta — hogy tegnap idejöttem. A cseléd azzal fogadott, hogy csak Helén kisasszony van itthon, ímmel-ámmal bementem, kopogtatásomra bár nem felelt senki. Helén háttal ült a ha helyén való lenne azon megkülönböz­tetés, mindenek felett az volt városa ügyeiben. Szóval : egész ember volt, midazon tu­lajdonságokkal felruházva, melyek egy ember és köztisztviselő értékmérőjén felül emelkednek az általános- vonalon és be­cses tulajdonságait fokozta a szerénység önfegyelmezése és azon alkalmazkodó közvetlenség, mely nélkül sok más kü­lönben jeles ember oly tévedésekbe esik, amilyenektől őt jelzettem előnyei megóv­ták, sőt kezében városi szolgálatának sa­játos követelményei közt, legértékesebb talizmánná váltak, amelyre épületesen fog mindenki visszagondolni, kinek azt köz­vetlenül tapasztalni alkalma nyilt. A barátság és tiszttársi együttérzés, mely engem és tisztviselő társaimat Föld­váry Istvánhoz kötött, értékes és megtisz­telő volt reánk, és azt becses emlékül őrizzük; de azért még sem ez a kapcso­lat irányította felőle előadott véleménye­met és jellemzésemet, hanem az igazság, melyet követni tartoztam ; és mert tudom, hogy az igazság és az igaz érdem elis­merése a tekintetes Képviselőtestület szel­lemének alkotó elemeihez tartozik, me­lyekből az érdemelt részt kinek-kinek készségesen ki is járultatja. Tisztelettel­jesen kérem, méltóztassék Földváry István utolsó koszorújába kötendő hervadhatat­lan virágszál gyanánt, róla előadott meg­emlékezésemet itt a fórumon saját te­kintélyével és hozzájárulásával szente­siteni azzal, hogy mondja ki a tekintetes Képviselőtestület és jegyzőkönyvébe ik­tattatni rendelje, dr. Földváry István volt városi főügyész halála és elvesztése felett érzett mély fájdalmát, mint érdemeinek hálás elismerését és minderről átérzett részvétének kifejezése mellett, az elhunyt­nak hátrahagyott vigasztalan özvegyét és általa egész családját értesíttetni rendelje. Áldás, béke legyen haló porai felett, le­gyen neki könnyű a föld, s az isteni kegyelem jutalmazza vágyakozását, mely­lyel magát a város boldogulásához kötni, utolsó leheletéig meg nem szűnt! A polgármester szavai nyomán a köz­gyűlés dr. Földváry István érdemeit az emlékbeszéd teljes szövegének a jkvbe való beiktatása mellett megörökíteni elha­szalonban a nyitott ajtónak és valaminek nézésébe ugy belemélyedt, hogy köszön­tésemet sem hallotta. Az a valami pe­dig, amint távolból kivehettem — fény­kép volt. Nem vagyok sem kíváncsi, sem indiszkrét, de ebben a pillanatban érez­tem, hogy meg kell néznem, kinek a fény­képe az, amit abban a pillanatban ajká­hoz szorított és beszélt utána valamit, de nem értettem meg. Lábujhegyen egy szem­pillantás alatt háta mögé kerültem. — Úristen ! — kiáltottam — hiszen ez az én fényképem I . . . i Hogy mi történt velem e percben, azt bajos lenne leirni. Leborultam Helén lába elé. Bárhogy tiltakozott ellene, össze-visz­sza csókoltam kezét, haját arcát. Milyen drága lett nekem ez a kis lány pár perc alatt, akiről eljövetelemig még csak nem is gondolkoztam . .. Fölolvadt a jég. El­mondta, hogy évek óta mennyit szenved az irántam érzett titkolt nagy szerelem terhétől. Barátom, milyen hatalmas erővel birt ez a gyenge teremtés ! Hogy ellent­állt ilyen óriási lelki gyötrelemnek ? Én pedig ezt még csak nem is sejtettem ! De mondom kárpótolva vagyunk barátom százszorosan. Hiszen még fiatalok va­gyunk, még időben találtunk egymásra. — Ugyebár, fiatal barátaim, ez eset el­lentmondást nem tűrő bizonyítéka állítá­somnak — fejezte be elbeszélését Müllei­tanár és melegen megszoritotta mellette ülő unokahuga kezét.

Next

/
Thumbnails
Contents