Esztergom és Vidéke, 1910
1910-01-23 / 7.szám
semmi szin alatt sem szabad helyeselnünk. Azonban az altruizmus, melynélfogva az egyén Önérdekén kivül a közérdeket is szolgálja, még pedig minden földi, vagy túlvilági jutalmak reménye nélkül, vagy kényszer nélkül, tehát spontán szereteténél fogva hajlik a közérdek felé, valóságos kincse a társadalomnak. Ezek után még annak a tisztázódására kell röviden utalnunk, vájjon az az altruizmus, mely a szociális életben észlelhető, megfelel-e azoknak a kívánalmaknak, melyeket a haladás szelleme lépten-nyomon megkövetel ? Az előadottakban érintettük, hogy a modern kor altruizmusa nem halad abban az irányban s oly tempóban, amilyen irányban s tempóban indult kezdetben. Sőt ehelyütt joggal állithatjuk, hogy manapság a spontán altruizmus csak gyéren szerepel az egyén azon ténykedé seiben, melyek a közérdek, az összjólét fokozódására irányulnak. A legtöbb egyén altruizmusa: színleléssel, haszonleséssel, kényszerrel, gyűlölettel, bosszúállással, irigységgel, közönnyel, kabzsisággal, agyarkodással, kárörvendő jelenségekkel, mások lebecsülésével, kisebbítésével, fényűzéssel, kajánsággal stb. van fűszerezve. Erről tanúskodnak azok a tapasztalatok, melyeket nap-nap után ugy a közélet, mint pedig a politika, a sajtó stb. utján szerzünk. Számtalanszor észlelhetjük, hogy az ész és a sziv ténykedése nem áll összhangban egymással. Mást mond a száj s mást érez a sziv. Vannak egyének, még pedig eléggé nagy számmal, akik mások fájdalma, nyomora, szenvedése stb. iránt teljes közönnyel viseltetnek. Ismét vannak egyenek, akik mások hibáit, eltévelyedéseit körmönfont hazugságaikkal fokozzák, szellőztetik. Ujonganak, ha azok a bűn fertőjében elmerülnek s elpusztulnak. Hol itt a spontán altruizmus? ság, ahol a legmerészebb ábrándok százszorozva teljesülésbe mennek. Kezdetben tünt csak fel nekünk, hogy a fiatal leány igy elszigeteli magát a társaságtól és arcán csak nagy ritkán váltja fel mosoly a szomorúságot. Később már megszoktuk. Sohasem felejtem el azt, midőn pár év előtt Gáldy alakította egy gyönyörű drámának főszereplőjét. A Nemzeti-színház megtelt e premieren zsúfolásig. Gáldy, akit öregek, fiatalok, nők, férfiak — de különösen a nők — bálványoztak, ez este jutott talán el művészetének tetőpontjára, mert sem az előtt, sem azóta igy játszani nem láttam. Húszszor hivták ki minden felvonás után a lámpák elé. Igy ment ez minden felvonás után. Nem is játék volt az, hanem a deszkákon egy életnek természetes leélése. Mindenki tombolt az elragadtatástól. Ismerősei lázban voltak a gyönyörtől. Csak Helén ült némán, könnyes szemmel. A tetszésnek egy szóval sem adott kifejezést. i Furcsa lány ez a Helén ! — mondtam magamban. Hiába tanulmányoztam lélektanilag, nem jutottam eredményre vele. Bátyjának, sógornőjének föl se tünt e különös viselkedés. De nekem igen. Tudtam, hogy ebben a hidegarcu csöndes lányban nagy, hatalmas érzések dúlnak, de hallgattam róla. Az előadás után való banketten is mindenki felköszöntötte hol a szerzőt, hol Gyulát. Mindegyikünk valósággal udvaroltunk neki. -Rokonai össze-vissza ráncigálEzen eljárás semmi szin alatt sem egyeztethető össze az egyéni méltóság egyes követelményeivel. Ilyetén a társadalom helyes haladásáról s sziklaszilárd fennmaradásáról szó sem lehet. Igaz ugyan, hogy nem szabad mások hibáit, eltévelyedéseit stb. bizonyos módokkal s eszközökkel elpalástolnunk, de egyúttal kétségtelen, hogy mások hibáinak, különösen pedig apró eltévelyedéseinek ok nélkül való szellőztetése, tülekedése a társadalom nyomós bűnei közé vehető fel. Társadalmi kötelességeink közé tartozik tehát, hogy a hibás eltévelyedésnek indult egyéneket a bűnök fertője ellen bizonyos profilaktikus intézkedéseinkkel megvédjük s ne engedjük, hogy a bűn örvényének a hullámai az eltévelyedett egyén feje fölött összecsapjanak. Idejekorán rántsuk ki a hínárból. Ezt kívánja, követeli a társadalmi egyedek kölcsönös nevelése is. Mert iskolai nevelés egymagában véve nem elégséges ahhoz, hogy a társadalmat a bűnös, hibás egyénektől megszabadítsa, mindehhez a kölcsönös nevelés u. n. társas nevelés is szükséges, melynek kezdeményezőjét, irányitóját főleg a spontán altruizmusban kell keresnünk. Szobolóvszky István. A városi közgyűlés. A város képviselőtestülete csütörtökön délután 4 órakor rendkívüli közgyűlést tartott, mely igen népes volt. Napirend előtt Vimmer Imre polgármester parentálta el a város korán elhunyt érdemes .főügyészét, dr. Földváry Istvánt. Az elhunyt tisztviselő elévülhetlen érdemeihez méltó szövegű parentálás, mely a jelenvoltakra mély benyomást tett, a következő : Mélyen tisztelt Képviselőtestület! Fekete zászló lengett a Bottyán palota ormán s a falak síri sötétsége hirdette a feletti gyászunkat, hogy városunk érdemteljes főügyésze, dr. Földváry István ták a nagy lelkesedéstől, csak Helén maradt néma. Egyszerre csak, mindnyájunk nagy meglepetésére fölállt, nyúlánk alakja mintha még magasabb lett volna a szokottnál, halvány arca lázas pirosságtól égett, amihez jó illett sötétszőke haja és fekete szeme. Gyönyörű volt e pillanatban ! —Mit fog most csinálni ? —- Csak néztem, amint gyors elhatározással odalejtett Gyulához és szó nélkül megszorította annak kezét. Ez csak nézte a leány piros arcát, könnytelt szemét és azt hitte bizonyára, hogy csakugyan remekelhetett, ha még Helén is igy meg van hatva. Megköszönte e néma kézszorítást, de már többet mondani nem volt ideje, mert addigra Helén már ismét helyén ült bátyja mellett a régi helyzetben, de arcán és szemében még izzott az izgalom tüze. Egy napon, — talán két hétre e nagy est után — Gyula hordárral levelet küldött nekem, amelyben kér, hogy ma este okvetlen jöjjek Szőkéékhez. Hát persze, hogy elmentem. Meglepetés ért. Az egész lakás fényesen ki volt világítva. Beléptem az ebédlőbe. Óriási, díszesen ieritett asztal. Vendégek nyüzsögtek a szalonban. — Mi ez ? — kérdem az elébem jövő Szőkét, akinek csak ugy szélesedett az arca a nagy boldogságtól. — Csak menj beljebb, majd megtudod — mondta nevetve. Hát csakugyan megtudtam, nem kellett messze mennem. A szalon egyik sarnincs többé; folyó hó 13-án megszűnt nemes szive dobogása, melynek oly lélekemelő buzdulásával festette meg e teremben városa történetének kiváló alakját, a Vak Bottyánét, aki hős kurucvezér, keményszívű vitéz volt, de akinek kemény szivét mégis a nép szeretetének melegsége járta át és aki Esztergom polgárságát és népét választott népe gyanánt szerette. Ma már mindkettő a múlté; mienk csak az emlékezet maradt, mely 200 esztendős időhatárt átszámlálva jut el Földvárytól Vak Bottyánig, hogy felújítsunk az előbbinek hivatalos életéből egy fényes mozzanatot, melyben oly meghatóan tünt ki városunk történetéri merengő érzelem világa, tehetségének jelességében. Jellemének és egyéni tulajdonságának következetes láncolata volt, hogy, amily kegyelettel tekintett vissza városa múltjára, oly élő hittel és reménvséggel csüggött annak jelenén és jövőjén, melyeknek egy negyed századnál tovább viselt hivatalos állása minden buzgalmát szentelte. Tehetségéhez és készültségéhez mérve szerény hatáskört töltött be; de ő sohasem kícsinylette városi hivatalát, mert tudatával birt annak, mennyi jót művelhet benne és általa, s ezt lelkiismeretes odaadással tette mindenkor. Senkit sem szabad a közélet munkaterén nélkülözhetetlennek és pótolhatatlannak tartani, de ő azok közül való" volt, akik nehezen pótolható ürt hagynak maguk után; hogy mást ne mondjak: ki ne emlékeznék oly zajosabb tanácskozásainkra, melyek során elismeréssel kellett tapintata és tárgyaló képessége előtt meghajolnunk; midőn a vita összegomolyodott anyagát kibogozta, s nem ritkán a közgyűlés izgalmassá vált hangulatát a tárgyilagosság csendes medrébe visszavezette és a lecsilíapult hullámok felett, a nyugodt ítélet győztes sajkáját révpartba juttatni, oly kiválóan értette és ezen értékes adományát mindenkor a város igaz érdekeinek keresésében érvényesítette; soha sem járt homályos utakon, hanem mindenkor a helyzet, a következmények vagy megfontolandó ellenhatások őszinte feltárásával és szembeállításával győzött, mert hű és igaz volt minden viselt dolgaiban, úgy, vagy kában levő kétszemélyes kis pamlagon egymás mellett ültek, Gyula és Helén. Kéz a kézben és ugy egymásba olvadt szemük tekintete, mintha hipnotizálni akarták volna egymást. Észre se vettek. Majd kővé meredtem. Azt hittem, álmodom. Nem akartam zavarni őket megszólításommal ez elbűvölő szent pillanatban. Lábujjhegyen a társaság felé tartottam, de észrevettek. Odahívtak. Nem kérdeztem semmit, csak gratuláltam igazán, őszintén, mindkettőnek. Amig Helént a társaság női tagjai elvitték, Gyula — nem is várva kérdéseimre, — boldogságtól sugárzó arccal beszélt: — Te, pajti, megtaláltam boldogságomat ! Közelében voltam évek óta és nem is sejtettem: Barátom, hogy sajnálom ez elmulasztott pár esztendőt. Mintha valamit elvesztettem volna! De bőven kárpótolva vagyok! Milyen melegen érző sziv ! Milyen nemesen gondolkozó, finomlelkű teremtés ! Egy kincs! És hogy leltem rá! A véletlen! Én mondom neked barátocskám, hogy minden ember a boldogsága körül jár és' nem lel rá addig, mig egy szerencsés véletlen nem viszi útjába. Lélekzet nélkül beszélt Gáldy Gyula. Mivel láttam, hogy jól esik neki, ha kiönti szive boldogságát, nem zavartam. —- Ugy történt —- folytatta — hogy tegnap idejöttem. A cseléd azzal fogadott, hogy csak Helén kisasszony van itthon, ímmel-ámmal bementem, kopogtatásomra bár nem felelt senki. Helén háttal ült a ha helyén való lenne azon megkülönböztetés, mindenek felett az volt városa ügyeiben. Szóval : egész ember volt, midazon tulajdonságokkal felruházva, melyek egy ember és köztisztviselő értékmérőjén felül emelkednek az általános- vonalon és becses tulajdonságait fokozta a szerénység önfegyelmezése és azon alkalmazkodó közvetlenség, mely nélkül sok más különben jeles ember oly tévedésekbe esik, amilyenektől őt jelzettem előnyei megóvták, sőt kezében városi szolgálatának sajátos követelményei közt, legértékesebb talizmánná váltak, amelyre épületesen fog mindenki visszagondolni, kinek azt közvetlenül tapasztalni alkalma nyilt. A barátság és tiszttársi együttérzés, mely engem és tisztviselő társaimat Földváry Istvánhoz kötött, értékes és megtisztelő volt reánk, és azt becses emlékül őrizzük; de azért még sem ez a kapcsolat irányította felőle előadott véleményemet és jellemzésemet, hanem az igazság, melyet követni tartoztam ; és mert tudom, hogy az igazság és az igaz érdem elismerése a tekintetes Képviselőtestület szellemének alkotó elemeihez tartozik, melyekből az érdemelt részt kinek-kinek készségesen ki is járultatja. Tiszteletteljesen kérem, méltóztassék Földváry István utolsó koszorújába kötendő hervadhatatlan virágszál gyanánt, róla előadott megemlékezésemet itt a fórumon saját tekintélyével és hozzájárulásával szentesiteni azzal, hogy mondja ki a tekintetes Képviselőtestület és jegyzőkönyvébe iktattatni rendelje, dr. Földváry István volt városi főügyész halála és elvesztése felett érzett mély fájdalmát, mint érdemeinek hálás elismerését és minderről átérzett részvétének kifejezése mellett, az elhunytnak hátrahagyott vigasztalan özvegyét és általa egész családját értesíttetni rendelje. Áldás, béke legyen haló porai felett, legyen neki könnyű a föld, s az isteni kegyelem jutalmazza vágyakozását, melylyel magát a város boldogulásához kötni, utolsó leheletéig meg nem szűnt! A polgármester szavai nyomán a közgyűlés dr. Földváry István érdemeit az emlékbeszéd teljes szövegének a jkvbe való beiktatása mellett megörökíteni elhaszalonban a nyitott ajtónak és valaminek nézésébe ugy belemélyedt, hogy köszöntésemet sem hallotta. Az a valami pedig, amint távolból kivehettem — fénykép volt. Nem vagyok sem kíváncsi, sem indiszkrét, de ebben a pillanatban éreztem, hogy meg kell néznem, kinek a fényképe az, amit abban a pillanatban ajkához szorított és beszélt utána valamit, de nem értettem meg. Lábujhegyen egy szempillantás alatt háta mögé kerültem. — Úristen ! — kiáltottam — hiszen ez az én fényképem I . . . i Hogy mi történt velem e percben, azt bajos lenne leirni. Leborultam Helén lába elé. Bárhogy tiltakozott ellene, össze-viszsza csókoltam kezét, haját arcát. Milyen drága lett nekem ez a kis lány pár perc alatt, akiről eljövetelemig még csak nem is gondolkoztam . .. Fölolvadt a jég. Elmondta, hogy évek óta mennyit szenved az irántam érzett titkolt nagy szerelem terhétől. Barátom, milyen hatalmas erővel birt ez a gyenge teremtés ! Hogy ellentállt ilyen óriási lelki gyötrelemnek ? Én pedig ezt még csak nem is sejtettem ! De mondom kárpótolva vagyunk barátom százszorosan. Hiszen még fiatalok vagyunk, még időben találtunk egymásra. — Ugyebár, fiatal barátaim, ez eset ellentmondást nem tűrő bizonyítéka állításomnak — fejezte be elbeszélését Mülleitanár és melegen megszoritotta mellette ülő unokahuga kezét.