Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 17. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1909. február 28.

Különös. Bizonyos Stuart Mill, Smith Adám, Egers, List nevű közgazdászok nemrégiben azt hirdették s azt tanítják ma is a világ összes iskoláiban, hogy a kereskedelem az az állami szerv, mely a javaknak időbeli és térbeli helyes elosztásával teremti meg azok értékét, hogy a kereskedelem az a lehetőség, mely módot nyújt a gazdának, hogy pénzre tudja váltani produktumait.

Erre a fontos közgazdasági szervre kiáltanak most kígyót és békát az új idők közgazdái, a kereskede- delemre, mely nélkül államnak léteznie lehetetlen s mely egy jövőbeli nagy országos gazdagodásnak egyedüli fundamentuma. Ezt ütik, nyomják és fojtogatják lépten-nyo- mon minden lehető eszközzel az agrár-omnipotentia hívei.

Persze hat egy kicsit szüle ennek az új irányzatnak a látóköre. Mert mikor a kereskedelmet támadjak, nem gondolnak másra, nem látnak mást, csak azt a kevésszámú meggazdagodott nagykereskedőt, akik a felszínen úszkálnák s akik talán nem is alkalmasak a más közgazdasági ágak szimpátiájának felkeltésére.

Nem gondolnak a dolog lényegére s a fattyúhajtások nyesegetése helyett fejszéjüket a fa gyökerére vetik. Minő vakság, minő rövidlátás.

Nézzük meg — tisztelt urak, — az érem másik oldalát is ! Tekintsünk be azoknak a szegény, sok ezrekre menő páriának a világába is, kik márol-holnapra tengődnek, kik hajnaltól késő estig ott ácso- rognak egy kicsi bolt gyilkos levegőjében s a takarékosság maximális mértékének kifejtésével is alig tudnak maguknak és családtagjaiknak száraz kenyeret keresni. Ezekre gondoljunk, mikor a kereskedelmet, mint minden rossznak a kútforrását dobjuk a hiszékeny publikum elé s

akkor mindjárt más képet nyer a dolog.

Mit szóljunk iparunkról ? Itt is csak a fentvazolt állapotokat észlelhetjük.

Milliókat fecsérelünk el szubvenciók, adómentességek, ingyen telkekre, építkezések, hozzájárulások, részvényjegyzések stb. révén. Gyenge kézzel, de építünk egyfelől; — a szándék meg van, az irány is életrevaló, de mit ér mind ez, amikor e gyenge élesztgetéseket egy- egy kegyetlen csákánycsapással egyszerre leromboljuk. Alapítunk újabb meg újabb ipari vállalatokat, amelyek a kezdet nehézségeivel is alig udnak megküzdeni, de viszont lehetetlenné tesszük a már meglevő, talán fejlődésképes vállalkozásoknak létezését. Minden nap meghozza a maga kisebb-nagyobb támadásait, ütéseit, gáncsvetéseit. S ezek mind- megannyian abból a táborból érik az ipart és kereskedelmet, amely nyíltan hirdeti, hogy „agrár allam“ vagyunk.

Furcsa kis állapot biz ez !

Agrár államnak hirdetheti magát valamely Csendes-Oceánbeli szigetállam, amely nyers termékeket szállít ki, hogy azután méregdrága pénzen külföldről szerezze be ipari szükségleteit.

De nem helyezkedhetik erre az álláspontra egy olyan ország, mely Közép-Európával szerves összefüggésben áll s melynek minden feltétele meg van arra, hogy az agrárius állapotból kiemelkedve iparűző és kereskedő állammá fejlődhessék.

Hisszük is, hogy ez a mai irányzat rövidesen felveszi a néhai nevet s helyt ad egy egészséges, helyes közgazdasági felfogásnak, mely a nemzetgazdaság tényezőinek megbolygatott egyensúlyát lesz hivatva helyreállítani. Nagyon kívánatos, hogy ez mielőbb megtörténjék, mert

élni, amelyben megtaláljuk a célt, az örömöket s amelyben sohasem bánkódunk a felett, hogy születtünk, mint ebben a mai elhagyott, elkorhadt világban.

Közgazdasági helyzetünk.

Régi igazság, hogy államot, nemzetet csak ipar és kereskedelem tehet naggyá, csak e két hatalmas faktor emelheti ki őket a földhöz tapadtsággal járó függeteg, alárendelt viszonylatokból. Óriás méretű példák kínálkoznak ez igazság bizonyítására szerte az egész világon : Anglia, Németország, Franciaország példája; de a kis államok, mint Belgium és Hollandia még amazoknál is érthetőbben hirdetik az ipar és kereskedelem államfejlesztő, nem- zetgyarapitó fontosságát.

Ez az oka, hogy minden egészséges fejlődésben lévő nemzet odatörekszik, hogy iparát és kereskedelmét akár verbe menő áldozatok árán is gyarapítsa, fejlessze, nagy- ranövelje. Ez a törekvés dominálja most az egesz kulturvilágot, csak épen a mi szép hazánkban találkozunk oly jelenségekkel, melyek e törekvésnek épen az ellenkezőjét mutatják. Különösen nagy nálunk az animozitás a kereskedelemmel szemben, melyre nézve merőben uj felfogás kezd labra kapni, egyenes negaciója annak a felfogásnak, melyet az egész művelt világ vall.

Egész komolyan azt hirdetik az újabb közgazdasági irányzat némely hívei, hogy a közvetítő kereskedelem minden rossznak a forrása, hogy ez idézi elő a drágaságot, ez teszi lehetetlenné a gazdának, hogy a termékeit előnyösen értékesíthesse, hogy ez visz el minden hasznot az őstermelő orra elől.

És leereszkedett épen a boldog kiráyfi lábai mellé.

— Aranyos hálószobám van — mondta halkan a kis fecske, amint körülnézett és kényelmesen elhelyezkedett az alváshoz. De épen abban a pillanatban, mikor a fejét a szárnya alá akarta dugni egy nagy csepp hullott reá.

— Milyen különös — kiáltá a kis fecske — egyetlen felhő sincs az égen, a csillagok fényesek és ragyogók és mégis esik. Az időjárás Európa északi részén valóban rettenetes. A nád szerette ugyan az esőt, de nála ez is csak önzés volt.

Egy második csepp esett.

— Vájjon mire való egy szobor, ha még az esőt sem képes felfogni — mondá. Inkább szétnézek valami jó kéménypárkány után. És a kis fecske elhatározta, hogy tovább fog repülni.

De még mielőtt szárnyait kibontotta volna egy harmadik csepp is esett és ő felnézett és felnézett és látta — ah ! vájjon mit látott ?

A boldog királyfi szemei könnyekben úsztak és a könnycseppek lassan peregtek alá aranyozott orcáján. És arca a hold fényében oly szép volt, hogy a kis fecske egyszerre mély részvétet érzett iránta.

— Ki vagy te ? — kérdé.

— Én a boldog királyfi vagyok.

— Hát akkor mért sírsz ? — kérdé a kis fecske — lásd, már egészen átáztattál.

— Mikor még éltem és emberi szivem volt — felelt a szobor — nem tudtam, mit jelent a könny! A Sans-sonsei i fényes palotának küszöbét, ahol laktam, a bánatnak nem volt szabad átlépnie. Nappal társaimmá! a kertben játszadoztam.

S ha leszált az est, a palota csarnokában én vezettem a táncot. A kertet magas fal övezte — és én sohasem törődtem azzal, ami a kerítésen túl esett, mert körülöttem minden hiú szépség volt. Udvaroncaim a boldog királyfinak neveztek és én valóban boldog is voltam, ha élvezet egyet jelent a boldogsággal. így éltem és igy haltam meg. És halálom után ideallitottak ilyen magasra a város fölé, hogy annak minden nyomorát és szennyét láthassam és bár a szivem csak ólomból van, még sem tudok egyebet tenni, minthogy folyton sírok.

— Tessék, hát még sincs egészen aranyból — gondolá magában a kis fecske De sokkal udvariassabb volt, semhogy bármiféle személyeskedő megjegyzést hangosan tett volna. Távol innen — folytatá a szobor, mély dallamos hangján :

— Távol innen egy kis utcában kicsiny szegényes viskó áll. Egyik ablaka nyitva van és egy asszonyt látok az asztalnál ülni. Arca keskeny és halavány, kezei vörösek és ujjain ezer tűszúrás látható — nyilván varrónő. Virágokat hímez egy selyem öltönyre, mit a királynő leg bájosabb udvarhölgye fog viselni a legközelebbi udvari bál alkalmával. A szoba egyik sarkában az ágyon fekszik kicsi beteg fiacskája, forró láz gyötri gyenge kis testét és almapépet óhajtana enni. De anyja nem tud neki adni egyebet a folyó víznél és azért sir. Fecske, fecske, kicsi fecske, nem volnál oly jó elvinni neki kard markolatomból a rubint ? Az én lábaim oda vannak erősítve az oszlophoz úgy, hogy mozdulni sem bírok.

— Várnak reám Egyptomban — mondá a kis fecske. Társaim már fel s

alá repkednek a Nílus felett és a nagy lotusvirágoKnak kedveskednek, enyelegnek. Nemsokára aludni térnek a nagy király sírjába. A nagy király is ott fekszik egy nagy festett ládában. Sárga lepelbe van burkolva és illatos gyökerekkel van bebalzsamozva. Sápadt, zöld nephrit lánc ékeskedik a nyakán és kezei hervadt, fonyadt levelekhez hasonlók.

— Fecske, fecske, kicsi fecske, — mondá a királyfi, — nem tölthetnéd csak még ezt az éjszakát nálam és nem lennél oly jó elintézni ez egy megbízatásomat ? A fiúcska oly nagyon szomjuhozik és az anya olyan szomorú.

— Tudod én nem vagyok valami nagy barátja a gyermekeknek — felelt a kis fecske.

— Mikor utolsó nyáron a folyó mellett laktam, két vásott kölyök volt ott, a molnár fiai, akik mindig köveket dobáltak utánnam. Hogy nem találtak el, az csak természetes. Mi, fecskék villámgyorsan repülünk és én ezenfelül még olyan családból is származom, amely nagy hírnévre tett szert gyorsaságával. És ez mégis a tekintély hiányának volt a jele.

De a boldog királyfi oly búsan tekintett reá, hogy a kis fecske egészen meg- illetődött.

— Bár nagy hideg van itt, — mondá — de azért ezt az egy éjt már csak itt töltöm még nálad és készséggel vállalom megbízatásodat.

— Köszönöm neked kis fecske, — mondá a királyfi.

És a kis fecske ki vájta a nagy rubin- tot a királyfi kardmarkolatából és csőrébe véve elrepült vele a város magas háztetői felett. Elröpült vele a templom tornya

rég meg van állapítva, hogy az az állam, amely csak földből él, ipari termékekért nyerstermékeket ad cserébe, föltétlenül elszegényedik, tönkremegy, miután a nemzeti vagyo- nosodast épen az ipari termékek előállítása s a kereskedelem révén elért nagy értékemelkedések teszik lehetővé !

Mi pedig élni és fejlődni akarunk s nem tönkre menni!

Egy kereskedő.

AZ ESZTERGOMI HAJÓS EGYLET

KÖZLEMÉNYEI.

Közgyűlés.

Az Esztergomi Hajós Egyletnek 1909. február 21-re kitűzött közgyűlése közbejött akadályok miatt elmaradt. Az évi rendes közgyűlés 1909. március 7-én d.

u. 4 órakor lesz a Kaszinó szalonjában amelyre a tagokat ez úton is meghívja

az elnökség.

Tárgysorozat:

Elnöki megnyitó.

Titkári és művezetői jelentés.

Pénztári jelentés.

Az 1909. évi költségvetés megállapítása.

Tisztikar és bizottságok választása.

Indítványok.

Táros és megye.

— A vármegyei tisztviselők fizetésrendezése. A vármegyei alkalmazottak illetményszabályozásának kiegészítéséről a bel- és pénzügyminiszterek által 1906-ban kiadott utasítás úgy rendelkezik, hogy a szolgálati idő számításánál csak az ideiglenes nyugdíjazást megelőzőleg ugyanazon fizetési osztályban eltöltött szolgálati idő számit. E rendelkezés szerint te-* hát a nyugalmazott állapotban töltött idő csakis az ideiglenesen nyugdíjazottaknál

mellett, ahol a fehér márványangyalok állanak. Elrepült a palota felett, ahol táncoltak és zene szólt. Egy szép leányka jött ki az erkélyre kedvesével:

— Mily csodásán ragyognak a csillagok — mondá a férfi — és mily csodás a szerelem hatalma.

— Reményiem, — felelt a lányka, — hogy a ruhám még idejekorán elkészül az udvari balra. Virágokat hímeztetek rája, de ezek a varrónők oly hihetetlen hanyagok !

Átrepült a folyó felett és látta a hajó árbocokon a lámpások halvány fényét. Elrepült a nagy zsinagóga felett és látta, amint a zsidók egymásközt üzérkedtek és amint nagy ércserpenyőkben az aranyat mérlegelték. Végre oda ért a kis fecske a viskóhoz és betekintett a nyitott ablakon. A kis fiú az ágyban lázasan köhögött, az anya a kimerültségtől elszuny- nyadt. Beosont az ablakon és letette a nagy rubint épen a szegény asszony gyűrűje mellé. Aztán könnyed szarnysuhin- tással az ágy felé röppent és szárnyaival gyöngéden legyezgette a kis fiú lázas homlokát.

— Ah mily hüss ! — sóhajtá a gyermek — most igazán jobban érzem magam.

Édes álomba szenderedett. És a kis fecske visszarepült a boldog királyfihoz és elmondta neki mindazt, amit látott és cselekedett.

— Csodálatos, — végzé szavait — milyen melegem van, pedig ugyancsak hideg lehet.

— Ez azért van, mert egy jó tettet végeztél, — mondá a királyfi.

(Folyt, köv.)