Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 85. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 85. szám. Csütörtök, október 28. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. — Előfizetési árak : Felelős szerkesztő : DK PROKOPP GYULA. (hova Szerkesztőség és kiadóhivatal: kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . (> kor. Egyes szám ára 1-t fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Laptulajdonos kiadók : Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám.-- Kéziratot nem adunk vissza. = Csak egy virágszálat! — Halottak napja közeledése alkalmából. — Irta: Gróf Vay Gáborné. Sokaknak közülünk bizonyára volt már alkalma egy tüdő vészes beteg lassú elhalását közelebbről is >jszemlélni. Nincs ennél szomorúbb rés szánalomra méltóbb látvány és í.sajnos, a legtöbb áldozat a fiatal ) életek tömegéből kerül ki, azon i tömegből, mely jogot és igényt i tarthat az életre, annak minden te- i remtő alkotására és erejére — előtte Pállván egy ember élet egész jövője. IPedig hányán vannak ők, akiket e ^kegyetlen betegség megfoszt ezen ^természeti jogoktól — ezen termé- sszeti igényektől!! Viruló fiatal leá- nnyok — gyakran a szülők egyetlen napfénye — elfonnyadnak, el- rihervadnak idő előtt és a halál fanfagyos lehelete megdermeszti ben- rnök a tavasz virágfakadását! Lassú, ggyötrő elhaláshoz vannak kárhoz- ntatva fiatal családapák, kik a be- eíegség magvát már is tovább hin- siették a jövő nemzedékbe ! Hány [menyasszonyt visznek esküvője helyett a temetőbe! Hitvesek, anyák mányan — de hányán sorvadnak, pusztulnak el egymásután, anélkül, hogy az emberiség nagy zöme, mely együttvéve olyan óriási hatalmat képvisel, csak egy vékony mentő deszkát is nyújtana feléjök !! Napról-napra látjuk és halljuk, hogy hazánkban mennyire szaporodnak a szobrok. Majd minden hónapban, valamelyik városban hull le a lepel egy-egy államférfiig egy- egy költő, művész, hős, vagy kiváló gazdász ércbe öntött alakjáról! Mennyi arany, mennyi holt capitá- lis egy tömb rideg, hideg, néma ércbe öntve ! Mennyi kegyelet, menynyi elismerés, egy bevégzett pályafutás, egy örökre kihűlt szív, egy soha vissza nem térő szellem iránt!!! r Pedig az élet tovább forog; viszi, sodorja magával az uj erőket, sorvasztja, hervasztja őket, mint őszi szel a növények leveleit s mind sűrűbben takarja be az enyészet leplével azokat, akik egészségért, erőért, életért kiálltának segélyt az emberiség leié! E világon minden emberi alkotás, minden munka eredmenye, mondhatnám minden legkisebb tárgy további fentartásra szorul. Ha virágot ültetünk — gondozzuk is azt. Ápoljuk, öntözzük s ha sorvadni kezd, a napra visszük vagy ablakaink közzé tesszük, hogy érje a világosság. Fáinkat nyessük, meg- tálcázzuk, vadhajtásaikat elmetszük, a hernyóktól megtisztítjuk. Házunkat ha megrongálódott, javítgatjuk, tatarozzuk; kertünk kerítését kifoltozzuk ; jószágainkat minden nyavalyatói óvjuk, ha ragály üt ki valahol, beoltjuk őket s kiki módja szerint elkülöníti azokat! Megengedem, hogy mindennek rugója az egyéni haszonnak, az egyéni érdeknek kifolyása. De vájjon az öszemberiség hasznára szánt áldozataink és fáradozásaink nem-e érintik ugyancsak az egyesek érdekeit és nem-e kell tehát kétszeres erővel közreműködnünk, hogy az nagyjában sértetlenül fennálljon ? Az emberiség legóriásabb, leg- kiszámitatlanabb kára pedig akkor és ott van, ha a fiatal élet- és munkaerők meddőn hevernek és idő előtt dőlnek ki csoportostul, tömegestől. Pedig mennyire módunkban volna ezt megakadályozni, ha egyöntetűen közreműködnénk abban, hogy a tüdővész rohamos terjedését megakasszuk!!! A József Kir. Herceg Szanatórium ezt tűzte ki céljául és ezért fordult most is, halottak napja előtt az ország közönségéhez — „csak egy virágszálért!“ Legyen az a koszorú — melyet szeretteink sirhalmára viszünk, kevesebb virágból fonva, legyen a temetőben, vagy a családi kriptában egy méccsel kevesebb ; a halottak iránti kegyeletet ez nem fogja csökkenteni, de sőt csak emelni fogja ! A. koszorúkból visszatartott virágszálakat és a kigyult temetők felmaradt mécseit pedig tegyük le a legnemesebb oltárok egyikére, az emberszeretet oltárának zsámolyára, hogy virágerdő nőjjön körülötte s hogy soha el nem oltható máglyatűz élessze melegével. Csak egy virágszálat, csak egy sirhant mécset kérek ! A Pázmány-Egylet Esztergomban. Verőfér^es napon, a szivekben hozsannával, ünnepi hangulatban, katholikus érzéssel fogadta Esztergom városa ősi falai között a katholikus irók és hírlapírók illusztris egyesületét. Házaink, középületeink lobogódisze, hivatalos közegeink jelenléte tanúsította, hogy nemcsak szorosan vett katholikus egyleti, «„Esztergom és Vidéke“ tárcája A „Hymuusz“. Irta: Tuba Károly. i A nyáron, valamelyik nyári mulatság THopta tőlem az éjszakai álmot. Nem mániám meg, nem sajnáltam. Hiszen az é jszakának is van poézise! Ragyogó, ihíinpompás káprázata. Mennyit mesél, is.aennyit regél! Talán el sem hiszik, hogy n néma, csillagos éjszakának szava van. bsedig nagy mesemondó az éj. Aztán socsegő is. Elcsacsogja az alvók háta íö.ögött a napközi banalitásokat, idéz midit és elővarázsolja a jövőt. Néha meg gügyédén, gonosz, rágalmazó. A lelkűnkbe markol, a szivünkbe szúr. Ilyenkor csakugyan jobb azoknak, akiket elringatott az isoer halál: az álom. H Hanem én is, rászedtem az éjszakát és pcptam tőle álmot, nem is álmot, de szo- ncorú, bús valóságot, mámor nélkül, be- düületesen. 21 Ez adta a meggyőződésemet, hogy :ocncs egyhangúság az életben. Minden ml lanatnak ezer változata van s érzésvi- ujgunkba, felfogásunkba váratlanul néha jlookatlan szenzációkat vegyit, különösen ß a Goethe „szegény jó állatjának“, az embernek sokféle alakját, furcsaságát figyeljük. Szeretem a Napot, ezt az örök Élet- forrást, de a nagyszerű természeti tünemények között mégis csak embertársaim érdekelnek a legjobban, minden jóságukkal cudarságukkal s butaságukkal vegyest. És szeretem az embert. Ez az érzés, vagy talán a valamelyik fővárosi mulatóból idecsöppent szépséghibában ékeskedő „női zenekar“ lármás trillája csalt haza- ballagtomban a kávéházba ? Mit tudom én ? Bementem. Valamelyik félreeső asztalkánál húzódtam meg. A zenekar körül lüktetett az élet. Színes volt már az éjfélutáni hangulat. A márványasztalok körül sikamlós kupiét dudorászó urak és hölgyek, odébb szürkébb kinézésű férfiak és asszonyságok. Amott mókás kedvű tisztek sohse hallott német nóta hangjainál. A mámoros levegőben üvegdurranás, pohárcsengés. Itt-ott az asztal alatt agyonzúzott üvegek henteregtek. Vígan hangzott a „csinnadaratta“, tobozódott a jókedv. Dalolt a társaság összevissza. A sűrű füstfelleg az ember szemét, torkát marta s az áthatlan nehéz atmoszféra fojtogató gőzkörével kétségbeesett harcokat folytatott a töredezett üvegű gázlángok sápadt fehérsége. Uj butéliák kerültek az asztalra. Dur rogott a pezsgőd üveg is. Az asszonyok valami mélységes undorral öntötték magukba azt a színes, édesre kotyvasztott szeszt, hogy szinte lázadozott a gyomruk a csömörlésig utált lőre ellen. De persze a férfiak kedvéért muszáj volt az italozás. Es kacagtak nagyot. Ital után a női kacagás is más. Van abban valami különös báj, ami még inkább felforgatja a férfi lelkét. A szemüknek csodálatos tüze támadt és pajkoskodásba olvad ajkukon a szó. így, csak igy szép az élet. S szép nézni a vigadó embereket, akik olyan jól tudják berendezni maguknak. Hogy tudnak ezek nevetni s hogy el tudják ezek rejteni, ami fáj ? Mert mindeniknek van, ami fáj, van ami borong a lelke mélyén. S mégis, itt nincs más, mint gyönyörűség, mint mámoritö örömök. Ki törődnék azzal, hogy odakünn a szürkületben feltünedeznek a csudálatos szorgalom és fegyelmezettség rongyos alakjai : az utcaseprők és kitudja még miféle páriák, akik titkon bekandikálnak a függöny résein s tán nagyot káromkodnak is. Aztán tova ballagnak, mert hi a munka s nekik a munka szent. így tanították az iskolában. A papok is mondták, Schmidt Kristóf is mondta, Hoffman is, Ramzesz is. Es én olyan hitvány, nyomorultnak éreztem magamat ott az ablaknál, a sarokban, a párolgó tea mellett. Talán el is fogódtam volna, ha föl nem hangzik a nóta víg üteme, amit a zenekar előtt hadonászva egy tagbaszakadt piros képű úr parancsolt és énekelte rekedten, esetlen mozdulatokkal, arcával mindenféle kamaszokat vágva ütötte a taktust s dirigálta az egész éneklő társaságot. A „Léha nóta“, „Móric, Móric“ meg az ördög tudja miféle fércelmények emelték a hangulatot, villanyozták a kedélyt. Nóták, melyekből hiányzik a lélek, a magyar nemzeti lélek, a tűz, a csapongó dévajság, de van helyette jó adag izgató fűszer: a trágárság. A nagy összevisszaságba, a kellemetlen nótakhaoszba, a borgőzös, nehéz levegőbe valaki élesen belesüvitett: — A Himnuszt ! A Himnuszt! S mintha szivén ütött volna valami. A zengeráj rázendítette az áhitatos ének mélységes érzésű akkordjait. Követelő hangon röpködött a kiabáló parancs: — Fölállani ! Fölállani! — Az mellékes, hogy egyik-másik bemókázott „gyönge“ ember az asztalra borulva alszik. Fölrán- cigálják, figyelmeztetik a polgártársat, hogy ébredjen álmaiból, álljon talpra, ha mindjárt tántorogva is, mert hát eszébe jutott valakinek véletlenül a Himnusz. És szegény, tehetetlen, jámbor, belebelebömböl
