Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 8. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 8. szám. Csütörtök, január 28. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak : ===== Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre . . . 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DK PROKOPP GYULA. Lap tulajdonos kiadók : Di1. Frokopp Gpla és Brenner Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők. Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. ■■■■■:= Kéziratot nem adunk vissza. ■ Munka nélkül. A munka édesiti, megfűszerezi az életet. A táplálékot az emberi fizikum és a lélek egyaránt megkívánja. A munka nélkül nem fejlődik a test, elsatnyul és tönkremegy az erkölcs. De a munka az élet fentartásá- hoz is szükséges. Akire nagy vagyon nem szállott, vagy akit szerencse nem. juttatott nagy kincs birtokába, az kénytelen dolgozni. Kénytelen dolgozni, ha akarja, hogy magának és családjának kenyér jusson. De sajnos, a munkakedv nem elegendő, hogy tényleg kenyérkeresetet nyújtó munkát végezhessen az ember. A zord kíméletlen tel sok akarata ellen dologta- lan éhezőt talál. A földmivelesi munkák szünetelnek és sok más munka szintén nem végezhető télnek idejen. A gazdasági válság is segítségére volt a télnek : szaporította a munkanélküliek számát. Hogy lesz, mint lesz, ki tudná megmondani ? A szegény munka- nélküli nép kenyérért kiált. Semmi egyébért, csak egy darabka szaraz kenyérért, meg egy meleg kuckóért, ahová meghúzhatja magát, hogy éhen ne vesszen, meg ne fagyjon. Ki adja neki ? Az a nagy tömeg, melyet társadalomnak szoktunk nevezni, tele van gonddal. A jótevés sok anyagi áldozatot és időt is igényel. Mindkettőre most nagy a szükség. Nem fillérekről van szó, amit adni kellene, hanem nagyobb összegekről es nem mindenki érdemes támogatásra, a munkanélkülit meg kell kü- lömböztetni a tunyáktól, ez pedig gondos körültekintésbe — időbe kerül. Minden oldalról hangzik fel egy- egy kétségbeesett kiáltás, egy-egy fájdalmas nyöszörgés és szinte szemünk előtt vesznek éhen az emberek. Itt is ott is segítségért rimán- kodnak, — nem is rimánkodnak már, igényelnek, hangosan követelnek. S a társadalom érzi, hogy kötelessége segíteni. A társadalom, mely maga is megsínyli a nyomorúságot, maga is várja a nagy segítséget, — áhítozik rendezett viszonyok közé, keresi a megélhetés biztosítékát. Hasonlit a helyzet annak a fiúnak esetéhez, aki anyjától egy almát kapott és annyi pajtás rohanta meg egy-egy darabkáért, hogy odanyujtva nekik az egész almát, igy szólt: „Itt az alma, adjatok nekem is darabkát belőle !“ A társadalom maga is megelégednék egy darabka jóléttel. Fájdalom, seholsem akar mutatkozni. Az az áldozatkészség, melyet egyesek ilyenkor tanúsítanak, kétszeresen jól esik s érdemes, hogy nagyobb hálával, nagyobb elismeréssel fogadják, mint máskor. De bármennyire is magasztosnak és követésreméltónak is tartsuk az áldozatkészséget, mégis azt hisszük, hogy a kérdés megoldását kevéssel viszi előre. Ha a szív any- nyira megesik a nyomor láttán, hogy a kéz ad, — szép dolog ez nagyon ; ám az adomány, bárhogyan is adják, mégis csak kolduskenyér marad, az éhséget időre, órára csillapítja, de jól kiérdemelt kereset nem lesz belőle, amint azt sem lehet elvárni, hogy állandó jövedelmi forrást képezzen a szegény ember részére. Azt hisszük, hogy a kérdés rosszabbik fele nem a nyomor és az Ínség, hanem a munka- nélküliség. Amannak az időleges gyógyításával már foglalkozik a társadalom és a munkanélküliség csökkentésére a kormány is tett valamit, de amit tett. csak aránylag kevéssel csökkentheti a munkanélküliek számát, de nem apaszthatja le egészen. A segítés akcióját tehát inkább arrafelé kell terelni, hogy a szegények munkát kapjanak. A segítés e módja a társadalomnak is kevesebb anyagi megerőltetésébe kerülne, a szegények önérzete is jobban járna a tisztességes kenyérkereset nyújtása mellett. Tudjuk jól, hogy sok iparág pang, azt is tudjuk, hogy a kérdés ilyetén megoldása korántsem könnyű. Am azért mégis sok olyan munkát lehetne találni, melyeket egyesek anyagi kár nélkül télen is végeztethetnének, sőt olcsóbban is és e mellett még jótéteményt is gyakorolnak. Csak kissé gondolkozni kell a dologról, — akárhányszor elő fog fordulni, hogy egy darab kenyér, vagy néhány fillér könyöradomány helyett olyan munkát bizhatunk a szegény munkanélkülire, amelyért járó olcsó bérrel hálára kötelezzük. — Nemcsak azonnal adni, de helyesen is adni — ez a valódi segítség ! Rózsa diák. Irta: Lampért Géza. Nem hiába, hogy „Ördög magzatjá“- nak nevezte a labanc, ördöngős egy ember is volt az a Bottyán apó, ifjú kurucoknak vén generálisa! A vénségére vak is volt a félszemére, sánta is a féllábára, mégis meglátta a labancot bujtában, elcsípte futtában. Már pedig e két jeles hadi mesterségéhez (a bujósdihoz meg a futósdi- hoz tudniillik) a labanc is értett valamelyest, amint az annálesek tanítják. Ám Bottyán apón nem fogott ezzel sem. Lám, csak tegnap porolta ő kegyelme a Heiszterék lompos plundrátjét valahol a Duna mellett s ma már a Bakony alján ütött tábort vitéz hadával, hogy elvágja Rabutinék rókautját, akik Pest felől igyekeznek a stíriai hegyek felé. Mikor az őserdők csendjében, melyet eleddig csak rigó füttye zavart, először búgott fel a tárogató szava s a virágillatos langy tavaszi estén messzehangzón berengte a vidéket, ej, de megdobbant a hangjától valakinek a szivecskéje amott a közeli városban, a pápai kettős torony alatt valahol . . . lei-pici barna piros kis' menyecske volt az a valaki, kinek fejét kerek tizenöt esztendős korában kötötte be tiszteletes Csajág László uram. iMaga László urfi is nagyon ifjú legény vala akkor még, mikor ez a nevezetes dolog történt; csak épen, hogy levetette magáról a diák tógát őkegyelme. Hanem hát egyébként derék szál ember volt Csajág László, az oskoláit meg eminenter végezte véges-végig a pápai kollégiumban. így esett, hogy a maga szép tudományának, meg a szép növésének hire szaladván, a diáktóga helyett mindjárt készen várta őt a papi palást és a pásztorbot. A legnagyobb éklézsiák egyike nyomban elhivta őt, hogy gondozza ott az urnák nyáját, őrizgetvén ama szép hives patak mentén, melyre a zsoltár szerint a tikkadt lélek óhajtva óhaj- tozik . . . Es ha valakinek, neki az u-r leendő szolgájának csak kellett tudnia, mit mond az irás: Nem jó az embernek egyedül lenni ! De meg minek is lett volna egyedül, mikor a tiszteletes Csuzy Bálint rektor professzor uram aranyos kis Rózsa leánya sírva bár, de olyan édes igennel mondta, hogy ő társul szegődik hozzá és elkíséri ama szép hives patak mellé, ha mindjárt a világ végén folydogál is az. Csak persze előbb kössék hozzá jó erősen a szent házasság láncával, mert amilyen kicsike, még elveszhetnék különben valahol útközben . . . Ez a kötés meg is esett annak rendje és módja szerint, nagy lakodalmi ünnepségek között. Hanem mire az ifjú párnak indulnia kellett volna a nyájas parókián hívogató csöndes puha kis fészekbe, egyszerre csuda dolgok történtek. Amoda fönt, Munkács kővára táján az ungi berkekben meg a beregi rengeteg mélyén összesereglenek a német zsoldosoktól immár végig nyúzott, zaklatott magyarok, puszták szegény legényei és a hajdani „kuruckirály“ Tököly Imre bujdosó katonái. Ott aztán vakmerőén belefújták minden eddig elfojtott keservüket és panaszukat a tárogatóba, ebbe a csodás hangszerbe, melynek szivbekapó hangja az egész országot telesirta a bujdosók panaszával . . . Megértették mindenfelé, hiszen az ő panaszuk, az ő keservük is volt az. De nem csak siránkozás volt abban a tárogató szóban. Kiharsant belőle egy elszánt kemény jelszó : — Ne bántsd a magyar! Azután Beregszász piacán kibontották a zászlót, melyet a dicsőséges emlékezetű Zrínyi Ilona fia, Rákóczi Ferenc küldött vala Polyákországból, hogy nemsokára maga is utána jöjjön és kivonja Rákóczi a dicsőséges kardját — hazáért és szabadságért. Ezek történtek. Es az első szerelmes szép éjszaka után Csajág is csak arra ébredt, hogy szólitja ám annak a tárogatónak a szava, bivja ám annak a lobogónak a lengése. És letevén pásztorbotját, előkeresett egy régi fringiát, amit édes apja forgatott vala és búcsút vevén szép ifjú hitvesétől, vette útját amarra az ungi berkek felé . . . így aztán az eklézsia pásztor nélkül maradt. De mi volt annak árvasága az ifjú asszony árvasága mellett. * * * * * Két teljes esztendeig tartott ez az epedő nagy árvaság. De a kis menyecske kalendáriuma persze, hogy egy egész végtelenséget mutatott. Ekkor jött az első üzenet. Szűkszavú staféta hozta. Csak any- nyit mondott, hogy a Duna felől erre tart a kurucsereg. Vak Bottyán serege alkalmasint itt üt majd tábort a város alatt. Ez bizony édes kevés volt, de azért épen elég Rózsa epedő szivének, mert hisz, aki az üzenetet küldte, nem vala más, mint az ő szerelmetes édes férje ura: Csajág László, Bottyán apó hadnagya. Majd elmondja a többit ő maga. Úgy történt azonban, hogy Bottyán apó elkerülte a várost s a Bakonyba vett egyelőre szállást. Jó erős vára volt a rengeteg erdő a kurucnak. Esztergom és Vidéke“ tárcája“
