Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 67. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1909. augusztus 26. az ipari pályát és annak jövőjére hivja íöl azokat a szülőket; akik produktiv pályára szánják gyermekeiket. Hogy a kalocsai beszédben igen emelkedett rész foglaltatik a vallásosságnak, mint vezető eszmének erejéről, hatalmáról, azt nemcsak megértjük, hanem dicsérjük. Minél inkább terjed a vallástalan- ság és vallásbeli közöny, annál szebb hivatás jut a közélet magas polcán állóknak arra, hogy a polgáro- sult nemzeteket ezredeken át fejlesztő, az emberiséget előbbrevivő vallási eszméket hirdessék. Nincs igaz és nagy ember, kiben az Isten iránt való mély és nagy érzés ne élne. Pasteur, a veszettség feltalálója, midőn az azóta ezrek és ezrek életét megváltó, korszakos találmányát a francia akadémiának bejelentete, beszédének bevezetése ima volt a Gondviseléshez, melynek nevében kezdte meg búvárlatát, melynek hatalmával és kegyességével jutott el tudományos sikeréhez. És ha a nagy francia tudóst ennyire áthatották az Istenhez való emelkedés érzései, mennyivel inkább kell ezt nekünk tennünk, a porszemeknek, akik a napi munka salakjában hányszor érezzük, hogy gondviselet nélkül nem boldogulhatunk. Amit Szte- rényi Kalocsán mondott a vallásról azt mindenki, imádja Istenét bármiként, vallhatja, hirdetheti és kell is vallania és kell is hirdetnie. Mint föntebb jeleztük épen olyan értékes része azonban a beszédnek az, mely az iparosság becsvágyának felköltésére alkalmas. Csak azokat becsüljük meg, akik magukat is megbecsülik. És ha az iparosság fontosnak tartja, hogy végzett múnkája, társadalmi rangja elismertessék, neki is el kell követnie mindent az iparosság fajsúlyának emelése érdekében. A mai iparosképzésnek és műhely nevelésnek gondosabbnak kell lennie, mert ahogyan ezidőszerint sok helyen a jövő iparosságot nevelik, az egyike azoknak a főokoknak, amelyek miatt a jobb elemet nélkülözniük kell. Ámde Thék Endre iparostanonc otthonai, Gelléri Mórnak az iparosság becsvágyát felkeltő irodalmi törekvései, vezérletükkel az Országos Iparegylet munkássága egy uj korszakot bocs társaságában. Pompás hajszát vártak. Az ebek űzőbe vették a vadakat s nagy izgatottság fogta el az egész társaságot. A medve és bocsai végre be voltak kerítve. A vadászok kört alkottak körülötte s lövésre készültek. A medve ekkor két lábra állott és integetett az embereknek, mintha kegyelmet kérne tőlük. Ez oly hatást tett a jelenvoltakra, hogy egy közülök azt a véleményét kockáztatta meg, hogy ennek az állatnak valamikor emberi lénynek kellett lenni. Rögtön leintették az ebeket s intézkedtek, hogy ne nyugtalaníthassák s meg ne haraphassák a medvéket, melyek egészen szelíden viselkedtek a vadászokkal szemben, akik haza vitték őket magukkal a tanyájukra. A nőstény medve ott aztán megértette a történetét, melyből általános meggyőződésre kitűnt, hogy ő nem más, mint Hűhónak az évek előtt titokzatos módon eltűnt felesége. Előkerült a törzs kuruzslója és bűvös varázslója is, hogy sebtében hatalmas örömtűz rakását rendelje el. Csakhamar lánggal égett a máglya. Ez elébe állította a medvét és meghagyta a népnek, hogy hozzon ajándékokat Rain istennek és imádja őt. inaugurál. Az iparosság most lefolyt társadalmi mozgalmaiból és most rendezett gyűléseiből örvendezve látjuk, hogy az iparosság fajsúlyának megjavítása érdekében felette nagysikerű lépések történtek, sőt az újabb évtizednek már gyakorlati eredményei is vannak, az iparos pályán telentumok bontják ki szárnyukat es minden jelenségből azt kell következtetnünk, hogy a régi céh már átlépett a haladás széles zónájára s a modern ismeretekkel fölfegyverkezve törekszik célja felé. Minél balsikeresebb gazdasági esztendő szakad reánk, annál inkább megtudjuk, hogy az őstermelő ország existenciája igen bizonytalan. A rossz termés következtében beálló nagy drágaság súlyosan mutat arra, hogy az időjárás kedvezéseiben alapított egyoldalú földmi- velés válságba sodorja nemzetün- het. Ipart kell teremtenünk minden erővel és akarattal. E végből az szükséges, hogy az ipari pályára tehetségesek és olyanok lepjenek, kik majdan tőkével és tudással versenyképes ipart űzzenek. A jobb elemek ipari pályára kecsegtetése történhet az iparos pályára nevelés megjavításával. Társadalmi nagy feladatok várnak e téren magára az iparosságra, mellyel paralell oly kormányzati intézkedéseknek is kell lenni, amelyek a tudás, tőke és szorgalomnak, az iparűzés e három feltételének gyümölcsét is megérlelik. Mindenesetre örvendetes, hogy az iparosság rendelkezik a haladás feltételével. Tanúskodnak erről azok az ipari ünnepek, amelyek most rendeztelek, melyen annyi szép eszmét gyűjtöttek egybe. Mégegyszer „4 tanítónő“. — Válasz az „Esztergom“ vasárnapi vezércikkére — P. úr vezércikket akart imi „A tanitónő“- ről s hogy-hogynem : inkább — rólam irt. S Takáccs Gedeon úrnak irt cikkem helyett : engem térit boncasztalra, még pedig ájtatossági szempontból. Hát ez plus- minus kellemetlen, mert ezzel provokálták azt, hogy magamról beszéljek. Szóval beugrattak egy nagyfokú Ízléstelenségbe, amit én sohasem követtem volna el. Mert Az istenség meghallgatta őket és felelt nekik sűrű sziporkát szórva a tűz előtt álló medvére, melynek a szőre lassanként lehámlott, sima, puha bőrt hagyva hátra, minő a nőké. A nő erre emberi alakot kezdett ölteni. Egy idő múlva beszélni kezdett s csodás dolgokat beszélt el vándorlásairól és élményeiről, mialatt medve lett. Ünnepélyt rendeztek, melyen az egész törzs részt vett s leikéből mulatott. Hűhó magánkívül volt örömében, hogy régóta siratott neje csakugyan visszakerült hozzá. A nagy lakmározás és tánc közepette a két bocsról teljesen megfeledkeztek. Ezek pedig előbujtak rejtelmükből és a napon játszadoztak. Az ebek megszimatolták őket s mielőtt segítség érkezhetett volna, darabokra tépték mind a kettőt. Amint a nő holt magzatait meglátta, anyai szive meghasadt s meghalt bánatában. A vigasságot gyász váltotta fel s Hulló világgá bujdosott halálos tájdalommal a szivében. művészi vagy irodalmi kérdésben bármikor fölveszem a szót szívesen, de hogy én önönmagamat itt analysáljam, magyarázzam és védjem: ahhoz nem vagyok eléggé ízléstelen. Ha P. úr cikkében csak egyetlenegy pontját említi is fel válaszomnak, mint amelyik nem állja meg absolut helyét: módot nyújt nekem arra, hogy kikerüljem — önmagamat s A tanítónőt megint művészi szempontból tárgyaljam. Hanem ennek elkerülésével P. úr kizárólag személyemről értekezett. Tehát a tisztelt olvasók, akik múltkori vita-cikkemet is oly rokonszenvvel fogadták, bocsássanak meg, hogy magamról leszek kénytelen beszélni, hiszen ennek az ízléstelenségnek motívuma nem bennem rejlik. Azon csodálkozik az „Esztergom“, hogy én, kath. tanító, aki a helybeli kath. tanítóképző növendéke voltam s aki az Alkotmányba is irok: „A tanítónő“ védelmére mertem kelni. Tehát most már végleg kész a kon- fusio. A tanítónőt sikerült összekeverni a politikával, vallással, kath. tanítóval, tanítóképzővel, Alkotmánnyal és — velem. Óh, „elefántcsonttorony : művészet“, neked ugyan Esztergomban — befellegzett 1 Készek itt összekeverni higanyt, ecetet, hózentrágert, uborkát és kath. tanítót, hogy aztán ezzel a fogalom-konfúzióval üssék agyon a művészetet. Óh, legendás rövidlátás, mely a fák közül nem látja az égboltozat szeplőtelen azúrját 1 Egy-két gazember-typuson keresztül — a művészetet 1 Ezek után félek, hogy ez az együgyűség közmondássá válik, amit körülbelül igy stilizálnék: „Kivégezték, mint Esztergomban erkölcstelenség helyett — A tanítónőt.“ Mert a közmondások mindig ilyen országhirű baklövésekből születtek. Hogyha a támadók ismernék A tanítónő színdarabot, ha látták vagy olvasták volna : hiszem, hogy egy sort sem Írtak volna ellene. Mert annak alapeszméje a legfenségesebb és legpuritánabb morál szolgálatában áll. A faluba kikerülő tanítónő, aki fanatizmussal védi, hogy lé ne tépjék leányságának szűzi glóriáját homlokáról, aki a legszigorúbb krisztusi erkölcs alapján áll: tűr, szenved, a szülői szeretet könnyeiig megható példáját mutatja, — s csak a munkában találja vigasztalását a jellemtelenség ostromával szemben : — Istenem, mily szép, mily megható és mily fölséges himnusza ez az erkölcsnek ! És ebben erkölcstelenséget találtak azok, akik a B. H. személyeskedő és filléres nép-uj* ságok művészi tekintetben beszámíthatatlan véleményét készpénznek vették. Ebben a darabban még egy kétértelmű szót, egy sikamlós mondatot sem ejtett el Rródy. S mégis, vannak emberek, akik nem, hogy üdvözölni sietnének az első absolut-erkölcs alapján álló dráma Íróját, hanem készek magukat ország-világ nevetségének kitenni, hogy cserben ne hagyják azt a lapocskát, mely magát oly blamirozóan elszólta. Ezek után csak belátja mindenki, hogy amiért én kath. tanító vagyok, — bár székesfővárosi és nem felekezeti — nem kötelességem megenni azt a turóscsuszát, amit pirított cserebogarakkal töpörtyüztek meg. Én nem mint kath. tanító, sem mint székesfővárosi tanító, sem mint az esztergomi képző volt növendéke, sem mint az Alkotmány munkatársa irom cikkeimet, kritikáimat, hanem mindig, mint hírlapíró. Én kath. pedagógiát nem keverhetek művészi kérdésben irt cikkeimbe, mert azoknak mindjárt nincs értékük, mihelyt ájtatossági, vagy pedagógiai perspektívát nyitok rájuk. A kritikáim nem lehetnek böjti elmélkedések, azt nem engedi az irói lelkiismeret sem, meg az a körülmény sem, hogy a művészet szent és sérthetetlen s minden idegen dologgal inkompatibilis, De egyen csodálkozom. Ha Fieber Henrik, vagy akárkimás, megírhatja azt, hogy az oltáron álló szentek szobrai ma még olyanok nálunk, mintha görögdinnyékből stilizálták volna össze s ezt a kritikát katholikus lapok hozzák: vájjon miért nem nézik művészi szemüvegen a színműveket is ? Ha nem törődnek avval, hogy szentjeinket a laikus nép előtt profanizálják ilyen kritikákkal, amelyekre följogosítja őket a művészetnek mindenekfölötti volta : vájjon A tanítónőt miért nem művészi szempontból nézik ? Mert pap szerepel benne ? Hiszen a színművek 30%-ában szerepel pap. Pl. A kornevilli h'irangok-bsiW a plébános elsikkasztja a harangok árát s a harangozó nem tudja emiatt ellátni harangszóval a falut. Több példát nem is említek. Pedig van bőviben. Es itt a műmagyarok miért nem kiabáltak a magyar falu és magyar pap megsértése miatt? Csupán azoknak lehet joguk az ilyen lázadásra, akiknek fajtája még sohasem statuált példát olyasmire, mint amik A tanítónőben történtek. Ugyebár ^kacagtató lenne az, ha én, ki tanító is vagyok, lá- zongani kezdenék a színműírók ellen, amiért a tanítókat mindig borvirágos orral léptetik színpadra s ott mindig belesülnek mondókáikba, Don Kihoteskodnak s tudományos kérdésekben mindig blamirozzák magukat? Ugye nevetnének azon, ha azt mondanám, hogy A tanítónő erkölcstelen darab, mert Bródy egy csütörtököt mondott, cretine tanítót szerepeltet benne ? És jól tennék, ha nevetnének. Mert, mig ilyen legendás ostobaságu tanítók lesznek, addig a színműíróknak joguk van őket a színpadra vinni. És én azért nem érez- hetem sértve magamat, mert tudom, hogy magam nem olyan vagyok. Csak a sablonokkal vezetett tekercses tömeg-ész, csak a nyáj általánosít. De a subtilis gon- dolkozásu intelligencia az életnek csak kitalált, költött képét látja a színművekben s az alakokat csak egyes embereknek nézi. Bródy káplánja után egy intelligens ember sem általánosithat. Ép ezért találom furcsának, hogy némelyek sértve érzik magukat. Ez a fölszisszenés nem tapintatos. Még a legájtatosabb hívőknek is gyanús. A prizma hét szivárványszinre bontja fel a napsugarat, mint a művészet alkotó elemeire az életet. Ez a leszűrt, felbontott, megértett igazság — a költő igazsága, amihez neki joga van. Mert a költő lelke a prizma. Ami a filiszterek szemében szürke folttá keveredik össze: azt a költő szeme csudásszépségű sugarakra bontja. És ez az ő művészete. A színpadra a költő szemén keresztül, sugarakra bontva süt be az élet s nekünk nincs jogunk a sugárbontás művészetébe beleszólnunk. Ha tetszik: tapsolunk, s ha nem tetszik: megyünk tovább. De, hogy politikai-, ájtatossági-, és szakmabeli-mikroszkópokkal vizsgáljuk a tündöklő színeket : ahhoz nincs jogunk. Mert, ha az Isten szent: utána csak a művészet kö- vetkezhetik. Ne gondolja tehát P. úr, hogy én, mikor A tanítónő védelmére kelek, egyszersmint azoknak a pártjára állok, akik talán csak azért védik a darabot, mert észrevették, hogy a papoknak fáj az. Nem. Ezeket még jobban elitélem. Az én állásfoglalásom alapja művészi hitvallásom ; hogy politikai és ájtatossági művészet nincs. Restelleném, ha azt hinnék rólam, hogy az irodalomban is elérkeztem már a tute- gálizmusig, a minden-mindegység filozófiájáig. Ha igy lenne a dolog, akkor az Izrael ellen, amelynek ostoba antiklerikális tendenciáját észrevettem, nem irtain volna oly kíméletlen hangú cikket. De ahhoz, hogy én kritikát Írjak : nem szabad használnom sem felerészben való tanitóvolto- mat, se magyarságomat, se azt, hogy kath vagyok. Mikor művészi dologban
