Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 63. szám

2

ÉSZTERGOM és VIDÉKE.

1909. augusztus 8.

lást. Itt már nemcsak ígérettel, de kész törvénynovellával állunk szemben február óta és szeptemberben meg kell, hogy mondja a munkaadók egyeteme mindazoknak, akiket illet, hogy a magyar iparosság sürgősen követeli bárminő kormánytól is, aki őszre a parlament elé lép, hogy ezt a rettenetes baját meggyógyítsa, mert ellenkezőleg kénytelen lenne felvenni azt a harcot, melyet minden alkotmányos államban jogosultan vesznek fel a milliókkal megterhelt polgárok az őket tönkretevéssel fenyegető intézkedések és azokat az érdekeltek kárára és veszélyére fentartani akaró kormányzat ellen.

És hogy ezeknek az állásfoglalásoknak meglegyen a maguk súlya, hogy ne csak fenyegetés-számba menjenek: a kolozsvári vándorgyűlésre összejövő iparoskiküldötteknek fel kell használniok együtt- létüket arra is, hogy ez alkalommal — nem mint szövetségek, de mint független választópolgárok — megalakítsák a maguk politikai érdekképviseletét, amely a legközelebbi országgyűlési képviselővé lasztásoknál elég hatalmas legyen arra, hogy az iparnak a parlamentben azt a helyet és szót biztosítsa, amellyel eddig — ha a saját vétkéből is — ma sajnos, nem bir.

Napirenden lesz az építőipari követelések biztosításának ügye, mely ugyancsak igényeli a szabályozást; a munkaadók gazdasági érdekeinek előmozdítása a szövetségi keretben az anyagbeszerzés és termelés, valamint a hiteligények kielégítésével kapcsolatban, hiszen a magunk gazdasági érdekeit csakis magunk mozdíthatjuk elő az önsegély előnyeivela szövetségeknek a munkásjóléti intézmények létesítése körüli feladatai megvitatása, mert állandó törekvésünk, hogy józan gondolkozásig becsületes igyekezető, munkásaink megélhetésének könnyítését tudjuk eszközölni: a szövetségek és a polgári középosztályok többi közületei közt kapcsolat létesítése ; a magunk jövő sorsának biztosítása; az iparos nyugdíj • ügy megoldása, ami annál könnyebb, mert keserves kincseket fizet az iparosság a felemelt betegápolási pótadó címén, anélkül, hogy annak ellenértékét kapná s a melyeknek egy iparos-nyugdijintézet javadalmazására fordítása sok ezer elaggott vagy munkaképtelenné vált iparos családfő homlokáról tüntetné el a sorsa bizonytalansága által kivert veritékcsöppeket.

között, ki ezt a gátvágást kívánja . . . Igen, azokat az urakat értem, kiknek tanyája, birtoka a tamásdi határban van. Igen, azokat értem.

És szúrós szeme végigjárt a vészbizottság tagjain, mintegy lesve, hogy melyik mer mukkani, hogy aztán még nagyobb erővel ráronthasson.

A vészbizottság tagjai hallgattak, Bojér Dávid fejébe nyomta a kalapot s igy szólt :

— Csak ezt akartam mondani. Jójca- kát.

Azzal megfordult és távozott. Mikor léptei elhangzottak, a vészbizottság tagjai közül kettő-három is felpattant.

— Micsoda gaz inszinuáció ! Ilyet csak címeres gazember mondhat! Mindenki maga után ítél.

Ez este hat órakor történt. Hajnali hat órakor Bojér Dávidot a kubikusok holtan hozták a városházára. A Maros árterén lőtték agyon a csolnakban, amelyben a város gátját őrizte egyedül egész éjszaka.

A tett indokához nem férhetett kétség, ahhoz sem, hogy kik követték el a gyilkosságot. Kétségtelenül a tamásdiak, kiknek utjokban állott ez az erős, elszánt ember, ki a gát átmetszését egymaga akarta megakadályozni.

A vészbizottság tagjai hüledezve állotCsak pár vonás abból, ami szeptember tizenkettedikén és következő napon az iparosságot Kolozsvárt foglalkoztatni fogja. Az hisszük, az is elég arra, hogy mindenki készüljön ott lenni. Legközelebbi jövőnk sorsa dől el ezen a gyűlésen; úgy fogják mérlegelni követeléseinket, a hogy azokat felállítjuk ; önmaga és iparostársai ellen követne el bűnt, aki ezt a vándorgyűlést nem segítené a leghatalmasabb iparos-megnyilatkozássá tenni.

A tanítónő.)

Tekintetes Szerkesztő Ur! B. lapjának aug. 1 -ki számában a Színház rovatban a következő sorok olvashatók. „. . . Mi még azt szeretnők azután írni, hogy játszassa el Mezei nekünk még egypárszor „A tanítónőt“, . . .“ Igaz, hogy e kijelentés élét részben elveszi az a körülmény, hogy b. lapjának kritikusa inkább a játszó művésznő alakítását óhajtja látni, mint talán magát a darabot, de tisztelettel vagyok bátor kérni a tek. Szerkesztő Urat, hogy „ Atanitónő “ ésmáshason lótendenciájú darabok mellett még igy másodsorban se engedje lapja hasábjain megütni a nagydobot.

Felszólalásomnak okai ezek :

Bródi S-nak A tanítónő c, darabja vakmerő bepiszkitása a nemzet egészének. Életkép gyanánt van elénk dobva s ebben az életképben nem találunk mást, mint egy „fészekalja gazembert“, akiknek csoportja egy vén, tehetetlen plébánosból, egy képmutató, érzékies, intrikus káplánból, egy bárdolatlan, esetlen falusi tanítóból, pökhendi, nyegle, pénzes parasztból, ennek becstelen anyjából, egy szatir formájú pénzenrángatott szolgabiróból áll. A Frankfurter Zeitung nevezi e díszes, külföldre is exportált darabot „a fészekalja gazemberek“ gyülekezetének !

A mi falunk talán ilyen ? Ilyenben tudunk mi gyönyörködni ? E két kérdés mindegyikére megadjuk a feleletet.

Minden típusból lehet itt-ott egy-egy díszes példányt találni. De azt, hogy a mi falusi társadalmunknak ezek volnának a jellegzetes képviselői, hogy falusi társadalmunkra ezek nyomnák rá a jellegze- sitő bélyeget, azt senkinek, se Bródinak,

*) Készséggel adunk helyet a soroknak a cikkiró azon kijelentése alapján, hogy sorai megírásánál, távol minden személyi vonatkozástól, tisztán hazafias tendentia vezette. A szerk.

ták körül a holttestet, melyet több helyen borított aludt vér. A szép arc most is komor és fenyegető volt, mintha még nem végezte volna be számadását ezen a földön.

Borzalom futott át mindenkinek a lelkén. A tragédia a torkokat fojtogatta. Alig tudtak egy-egy szó urává lenni.

— Borzasztó ! Rettenetes !

Az egyik kubikus előadta, hogy milyen körülmények között találta meg a holttestet. Félórával az előtt több lövést hallott, de minthogy a lövéseket nem követte se jajszó, se kiáltás, nyugodtan dolgoztak tovább a nyúlgátakon. Már pirkadni kezdett, mikor a keleti szél a csónakot a gát felé terelte. Eleinte azt hitték, hogy gazdátlan csónak, csak aztán látták benne a vérrel boritot: holttestet.

Két óra hosszáig ült a vészbizottság riadtan, színéből kikelve. Azok az emberek, akik még tegnap este lelketlen gazembernek mondották, nagy kavarodást éreztek a lelkűkben. Tisztán, világosan bontakozott ki előttük az igazság . . Az igazság az volt, hogy a vészbizottság nagy mulasztását ez az ember akarta helyrehozni. És ez a becsületes, emberséges, nemes és bátor cselekedete az életébe került. Mindenki szeretett volna valami lelkes magasztalást hallatni, de attól félt, hogy a többiek letorkolják. Mert ebben a

se másnak nem hisszük, — s vakmerő állítását rágalomnak, a nemzet ellen elkövetett gálád merényletnek mondjuk.

Nem ismeri az a falut, aki igy ir, sem az, aki ilyenben gyönyörködik, aki ilyet elhisz.

Gyönyörködünk-e mi az ilyen „művészetben“ ? Nem ! Csak azoknak tetszhetik az ilyen irodalmi merénylet, a nemzetnek ily nyilvános arculcsapása, pellengérre állítása, akik a nemzet leikétől, a nemzet igazi érzésétől távol állanak, akik soha a magyar vérrel egyek nem voltak, akikben egy csep magyar vér, egy csep magyar érzés nincs, akik azonban tele szájjal hirdetik egyedül szabadalmazott magyarságukat és hazafiságukat.

S ezt a nemzetet pocskondiázó, gyalázat tárgyává tevő darabot arcunk nagy pirulására kihurcolták Berlinbe is, hogy az itthon üsszekeresgélt piszok után a külföld is a megvetés érzésével, utálattal forduljon el tőlünk.

Olvasta-e a tek. Szerkesztő úr a „Budapesti Hírlap“ ez évi február 5 iki számában megjelent német lapvéleményeket Bródi S. színdarabjáról ? Ezren és ezren olvastuk s olvasásuk közben égett az arcunk nemzetünk meggyalázása miatt. Olyanul állították oda a magyar falut, mintha abban csak erkölcsileg dögleletes levegő volna, mintha azon csak erkölcsi hullák bűzhödnének, mintha itt a miliő csak erkölcstelen cafatokból állana.

E darabot egy állítólag jól játszó színésznő játéka kedvéért újra szemébe vágjuk Esztergom közönségének ?

Tek. Szerkesztő úr lapja, mely a tisztességes felfogás és a magyarságért való lelkesedés szempontjából mindég megállta helyét, nem lehet még csak közvetve sem ily darab előadásának szószólója.

Ha u. i, újra előadják az esztergomi közönségnek „A tanítónőit, bátran szemébe vághatja annak a néző közönségnek akárki fia, — magad is olyan vagy, mint amiben gyönyör ködöl!

Kérem a tek. Szerkesztő urat, hogy b. lapjában e felszólalásomat egész terjedelmében szíveskedjék közzétenni, hogy az a közönség, mely magyarul érez és gondolkodik, lássa, hogy tiltakozás, visszavágás nélkül Esztergomban sem lehet a nemzet arcába pökni.

Vagyok a tek. Szerkesztő úrnak kész hive

Takács Gedeon.

társaságban senki sem szerette Bojér Dávidot.

Maga a hallgatás is fájdalmat okozott az uraknak. Lealacsonyította őket saját maguk előtt. Végre a hosszú, kínos csöndet Makay Abrahám, az öreg főjegyző törte meg.

— Nem akarom mondani, hogy ilyenolyan ember volt, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy milyen volt, de ezt az egyet, mig élek el nem felejtem ... Az öccse, hiszen tudják, huszártiszt volt, elcsábította egyik tiszttársának a feleségét ... ez a tiszt főbe lőtte magát a felesége hűtlensége miatt, s az asszony három gyermekkel maradt. A boldogult, aki itt fekszik előttünk véresen, holtan, helyrehozta az öccse bűnét. Adoptálta a három gyermeket ... Az asszonnyal nem is beszélt soha. Minden vagyonát annak a három vadidegen gyereknek kötötte le. En irtani a testamentumot. Én tudom, hogy Bojár Dávidnál nemesebb szív nem dobogott ezen a földön . . .

— Igaz, igaz, — bólintottak a többiek.

A fiatal jegyző ezt súgta az egyik Írnoknak :

— Ha az öreg ezt tegnap este mondta volna, kidobtak volna innen. Ebrudon dobták volna ki . . .

Színház.

Jul. 31 -én: Három feleség. Lehár e Hauer operettje. Jó zenész még soh annyira nem blamálta magát, mint Lehí ebben az operettben. Meglátszik muzs báján mindvégig, hogy nem a régi zent költő Lehár, hanem az új nótagyáro; Összehordott mindenfélét, hol Wágnertő hol Chopintől főleg, hangsorokat, mik« azután gyárilag variált.

A egész operetteben egyszer lehet csa a „Drótostót“ és Vigözvegy“ költőjére i: merni az altató dalnál.

Ennek meg az a hibája, hogy vág négyszer fordul elő olyan helyen, h< semmi helye se nincs az alvásnak. K véve az utolsó felvonásban. Itt is csa azért, hogy a szövegíró, — kiről egy so sem érdemes említeni — valamiképpe megoldást adjon egy olyan mesének, h a személyek csak azért szerepelnek, hog összefüggés nélkül daloljanak és a legui dorabb trágár szavakkal pótolják a Ír mórt.

A színészeken meglátszott a kedvtelei ség, de azért minden móddal igyekezte életet önteni a darabba, mi hellyel-közz sikerült is.

Komáromi Gizi igen értelmesen beli élte magát szerepébe (Lóri) t. i. rögtö> zött, beszélgetett a közönséggel stb. Feh Olga (Corali) szerepében a szokott« szebben énekelt úgyszintén igen hű a! kitást nyújtott Tihanyi, (Puck Vend. gyógyszerész szerepében, kinek az a f adat jutott ki, hogy bohóckodjék.

Komáromi Gizi és Földest négertárr olyannyira tetszett, hogy négyszer kell! megismételniük a táncot. A zsfifolá: megtelt színház közönsége csalódott) távozott a kétórai unatkozás után.

Áug. 1-én: Délután a Bolond me félhelyárakkal.

Este: Papanek Dani az agyon csépc 4 felvonásos őrültség.

Aug. 2-án: A kaméliás hölgy. Sánc) Júlia vendég fellépte. Ki ne ismerné Dumas Sándor felülmúlhatatlan szép dl máját : „A kaméliás hölgy“-et.

Ez az a dráma, mit ha bármilyen ro( szül is mutatnak be, akkor is hat, aki: is szép. Ez továbbá az a színdarab, a színész csak kétféleképen játszin vagy nagyon jól, vagy nagyon rossz

Sándor Júliának sikerült középutat lálni.

Gauthier Margit (Sándor Júlia) no megfeledkezett magáról és mint való. kardalos leány, ha színésznő társáé ellesett játékot akar érvényre juttatni gg dag lovagjának az életben : minden én: lem nélkül és irtózatos páthosszal best az ő végtelen nagy szerelméről. Dta Armandjának (Ladányi).

Néha meg maga volt a megtesteií tiszta szerelem a végtelenül szenv^ szerelmes leány, ki megtépte a hallgat szilét, kicsalta a könnyeket, hogy nrr feledkeztünk arról, hogy mi csak hallgv vagyunk egy előadásnak, valósággal ss; vedtünk vele.

Pláne az ötödik felvonásban egyy jelenetet kivéve, művészileg mutatta trí már boldogsághoz jutott, élni vágyó, [ dokió szerelmes leányt. Sándor Jl határozottan tehetség, de játéka n eléggé egyöntetű, néha meg túlzott. . dig tudna simábban is játszani, ha mn végig úgy vigyázna játékára, mint eg> helyeken.

Ami pedig Duval Armandot illeti, e estén igazán nem érdemelte meg csat; korista leány szerelmét. Nem volt difi nálva és beleesett abba a hibájába, H monoton hangon hadart. Kár, hogy[\ dányi, ki intelligens és igen tehetséges e nész, néha ennyire „nemtörődöm“ mór játszik.

Alig. 3-án: Tavasz. Strausz Józsefi: jós zenéjű operettje üres ház előtt folwl