Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 55. szám
Esztergom, 1909. Vasárnap, julius 11. ' VJeojelenik Vasárnap és csütörtökön. . Előfizetési árak : ===== Egész évre . .12 kor. Negyed évre 3 kor. Fél évre . . . 0 kor. Egyes szám ára 1+ fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR- PROKOPP GYULA. Lap túl aj do ii os kiadók : Dih Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám.-= Kéziratot nem adunk vissza. =-•----- ■ Sz inügyi dolgok. Irta: Drozdy Győző. Mi a szinügyi dolgokra mindig o csak apropos-ra nyitunk perspektívát. Érdemes szintarsaság csak ilyenékor, kánikulában keres fel minket 8 s csak ilyenkor látjuk e kérdés g grandiózus nagyságát. Egész évben u úgy vagyunk vele, mint tót a fiá- v;val, aki Amerikában van. Az is csak ßiakkor sóhajt: „bozse moj, hol a agyerek?“ mikor a zabot kellene nneki hegyeznie. De aztán olyankor ta sír is érte. Most, hogy Mezei kitűnő győri sí társulata meglátogat minket, most ti minden ajak jeremiádára csikordul : ív vájjon miért nincsenek nekünk is 53 színészeink ? Miért nem állandó ná- j[ lünk is a szórakozás, jókedv, vígja ság és bohémség éltető gárdája ? Ja, ezek csak apropos-keservek. 3 Ez csak reklám-jajgatás, azon mohi tivummai, hogy bebizonyítsuk kul- üitúrszomjuságunkat. Akkor lehetne 20 csak komolyan venni ez óhajtáso- rákat, ha napról-napra a közönség 3rí hatalmas serege ostromolná ven- éb dégszinházunk pénztárát. Mert nem rg győzzük eléggé hangsúlyozni ezen m meggyőződésünket: minden város kultúrájának és előkelőségének az a legfenyesebb kritériuma, hogy mennyire pártolja az az illető város színházát. Mert, ugyebár, a mandarinnak nem kell glace-keztyű ? De a kulturembernek szüksége van színházra! Hisszük, sőt előlegezzük közönségünknek azon véleményünket, hogy igyekszik tanulságot tenni jó- h íréről. Hiszen a művészet minden ága között ma a színészeté az elsőség. S ez érthető is, bár a színészetet a legtöbb esztétikus nem tartja még ma sem valóságos művészetnek. Érthető, mert a színészet koncentrálja a költészetet, zenét, ékesszólást, festészetet, hogy mindezt beletörje egy uj, plasztikusabb, gyö- nyörködtetőbb formába. Szóval, a mint azt Saphir megmondta már: a művészetek leghatalmasabb eszköze a színészet. Tolsztoj antik esztétikai reminis- tentiái a színészet művészet-volta ellen, kétségtelen, nagy port vertek fel. Mert Tolsztojnak az az észrevevése, hogy az életben senki sem beszél jambusokban, énekelve és senki sem sír trocheusokban, tehát nagyon furcsa, ha a színpadon egy félholt bravúr-áriát énekel, vagy egy felbőszült ember énekelve ront a nagybátyjára : ésszerűek. De itt meg Ahlde Oszkár argumentuma döntőbb. T. i. hogy a művészetnek nem az a célja, hogy a természetet majmolja. A művészetnek nem kell utánoznia a természetet, mert így másolás, kópia lenne csak és nem művészet. Itt nincs cél. L’art pour Part — semmi több. Az igaz, hogy a színészet, különösen most, hogy az operette- düh tombol, nem áll valami magas morál szolgálatában. De hát itt megint megfelel Wilde: „Csak jó és rossz művészi alkotásokról lehet beszélni. Erkölcsös és erkölcstelen művészi produkciók nincsenek.“ Különben a színészet már rég nem teljesít egyházi missziót. Ilyenkor, nyáron, a nagy hőségben kinyúlnak a „kutyanyelvek“, azaz : többet Írunk, kinyújtjuk a témákat, zsonglőrösködünk a szavakkal és argumentumokkal. De tessék elhinni, hogy ez még praeludiumnak is kevés ahhoz, a mennyit el szeretnénk mondani színészeink érdekében. Mezei jóhirű, 72 tagból álló társulatot hozott hozzánk, hogy mi is élvezhessük azokat a darabokat, amelyekben a télen gyönyörködött a félvilág. Ne hagyjuk hát, hogy a kultúra dalos apostolai itt az üres falaknak szórják ötleteiket. Becsülje mindenki magát annyira, hogy elvigye a lelkét többször oda, ahol szórakozás közben hintik teli virágokkal. S ne engedjük, hogy ez a derék társulat is úgy menjen el tőlünk pártolás hiján, mint a magyar kultúra hajnalán legendás őseik gyakran kénytelenek voltak: per pedes apostolomul . . . A mulatós szegények országa. Tavasz végén, nyár elején megkezdődik az idegen-járás szerte a világon. Egy-egy eltévedt hulláma a nagy idegen-forgalomnak eljut Magyarországra is és még elég kiskorúak vagyunk ahhoz, hogy örüljünk rajta, ha az idegen csodálkozik azon, hogy itt a Duna mellett egy szép virágzó nagy várost talál tele kultúrával és modern haladással s módfelett örülünk annak is, ha az idegen elismeri, hogy Budapest fekvése páratlan, az asszonyai szépek és a cigányzenéje kitűnő. Itt voltak nemrég az automobilsport kedvelői egy porosz királyi herceg vezetése alatt. Itt voltak a német agyagiparosok s a bécsi biztositási í„ „Esztergom és Vidéke“ tárcája U.j Versek. i. A tliébaei romoknál. E A Nílus illatos vizén köd ül. mZSmaragd gyöngyöt perget a táncos tajték. EH fáradt nap utolsó csókja rajt ég. \\NHüs homály hull a barna rom körül. ; EH rozsdás nádas csendje lomha, ó. HK Készül a nomád napnak esti sátra. iWALila foltok kúsznak előre-hátra a ZS a gúlák közt huhog az esti: hahó! \ EH hold az égnek kék selymére hág k> ZS a folyó hosszú, csillogó szalagját fióCsipkével szegik be a pálmafák. u éS mig a ATilus ős dalait csobogja : íríz2Szahara legutolsó, meleg álmát ZNÁKúsza betűkkel írja a homokba . . . ö^OÖrökre meghalt minden Fáraó ? % hA gúlákba már többé nem temetnek? iw 7S meddig marad még titka isteneknek \^AQ.Ob diszkekbe vésett néma szó ? . . . . . Most a pusztán végig fut valaki . . . dwNIaláu egy rég holt király jár künn az éjben? Ezer krizantém csóválja a szélben Szőkefürtű fejét: ki üld ja — ki ? Mikor fájt szivünk még, kik álmodoznak, Piramisok méhében fekszenek, Ötezeréves boldog asszonyoknak: Játszott a szél az aeolhárfa húrján ? S égtek-e már az izzó gyöngyszemek A felláh-égnek álmodó azúrján ? . . . A nilusparti szikkadó homok Selymére kóbor Néró könnye hűlt tán ? S hol nincs csapás róva a szőke pusztán: Kié ez óriási lábnyomok? Rámzesz és a győztes perzsa katonák Tapostak itt a tikkadt vén homokba ? S mig alkony szállt a thébaei romokra: Ki dönté le Ozirisz templomát ? . . . ... A szaharai csendben alvó tájon Kúszik az ezüstpikkelyes folyó S lágy szél dobol tompán a nádbugákon . . . S a csonka, álmos guták közt lebegve Iramlik át mint győztes Fáraó, A vén Idő tépett, kopott lepelbe . . . Ií. Episztola Majához. (írom ez írást szép poétámnak-. Csókos, görögös lányhegedősnek. Talán akad még egy-két lágy szava Balog harcosnak, szomorú hősnek.) Zengő rímeid betege vagyok. Zokogok lantod bánatos dalán. Halvány kezemben reszket a penna . . . Tudok még írni ? Tudok még ? Talán . . . Próbáljuk meg. Nyisd ki balog harcos Baloktól beteg, daltalan szived. Figyelj poétám. Még egy dobbanás . . . Csak egyetlenegy . .. S ez is a tied. Dalokból szősz te fehér palástot A nagy halottra : a csókos Múltra ? Ez lehetetlen. Ki hisz a dalban : Az a lemondást meg nem tanulja. Mért jönnénk össze még mi egyszer? Ki maga sirhat: csak az a boldog. Mosolyogni én már szégyentcnék. S mért lássák mások, hogy könnyet ontok ? A mi múltúnk a mesék nagy könyve. Olvasok abból, ameddig látok. De, Hogy ránk borult a nagy éjszaka : Mért tudják mások ? Mért lássák mások ? . . . Már zeng a zenit. A tenger barna Selymén a zápor vesszője suhog. Rozsdás trombiták ha rsogva simák : Jaj, az utolsó ária buzog! Tört nóta rojtját dalolja a hab. Tört rímek, tépett szirmok roncsaink. S hol tajtékot túr a durva szél: két Viharvert sirály tépett tolla ring. Több csókunk nem lesz. Hisz ami volt is : Most fáj, most éget, mint Nessus inge. S megmaradt lángjuk elég lesz mindig Sistergetőnek uj könnyeinkre. Szerelmünknek egy perce több volt, mint Seherezade Ezeregyéje. Fantom-romjain pihen meg mindig Szép kínjainknak örök meséje. Hallgassunk el. Mert a fának, melyet Sújtott az Isten aranynyilával: Jaj, be szomorú, nehéz dalolni Alkonyi szélben a többi fákkal. (írtam ez írást szép poétámnak : Csókos, görögös lányhegedösnek. Nincs több lágy szava a hűvös ajkú Balog harcosnak, szomorú hősnek.) Drozdy Győző. Mária Terézia királynőnek Madonna képe. Barkóczy Ferenc grófnak és esztergomi érseknek iratai közül Zelenay János az
