Esztergom és Vidéke, 1909

1909 / 46. szám

\ Megjelenik Vasárnap

és csütörtökön.

Felelős szerkesztő :

Előfizetési árak :

DR- PROKOPP GYULA.

Egész évre . .12 kor. Negyed évre . Fél évre . . . (» kor. Egyes szám ára Nyilttér sora 60 fillér.

3 kor. U fillér.

Laptulajdonos kiadók :

Di1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc.

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

(hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.)

Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485- szám.

— Kéziratot nem adunk vissza. ---------A nagyvilág küszöbén.

Ezer és ezer fiú és leány lép rumost az iskolai év elmúltával a un agy világ küszöbére. Ifjú lelkek selőtt megnyílik a várvavárt, nagy ^perspektíva és nem hisszük, hogy eaz ezer és ezer kezdő között oegy is lenne, aki nem túlcsigázott ^reménységgel lépné át ezt a küszö- díböt. Nagyon nehéz a pályaválasz- sttás. Ez a nagy, zord és rideg kér- ibjdés, mellyel szemben úgy az iskolából kikerült ifjak, mint a szülők ellehetetlenül állanak. Épen az a baj, irthogy sok ifjú és sok szülő nem elismeri be ezt a tehetetlenségét es giigy a gyermek olyan pályára kényszerül lépni, amelyhez sem kedve, easem tehetsége nincsen. Megesik sraztán nagyon sokszor az életben, )rihogy ezren és ezren vannak, akik- annek büszke reménysége csüggedő éitétovázássá törpül hamarosan, mert m választott, vagy a reájuk oktro- rlfiált pályán nem találták meg azt, nuarnit kerestek.

Légiid vösebbnek, legcélszerűbb- smek tartanók azért, ha a szülőknek, Bwagy még inkább az ifjaknak humá- tjrnusan érző tanáraik mutatnák meg seazéletküszöbén a jövő felé vezető legbiztosabb utat; a tanárok kisérik a gyermeket a szellemi és lelki fejlődés első stádiumától egész az érettségit jelző korig; ők ismerik hajlamaikat, képességeiket és valóban az lenne a tanrendszer legideálisabb alakja, ha a tanítás befejezésekor a tanárok mutatnának utat a jövő felé az élet küszöbén azon ifjaknak, kik a pályaválasztás nagy problémája előtt bizonytalan tapo- gatódzásban leledzenek. Ez a kulturális falanszter-methódus sok félbe maradt exisztenciát mentene meg a zülléstől.

Persze ez az útmutatás nem kényszer, hanem jóakaró, komoly tanács lehetne, melyet a szülőknek ép úgy, mint az ifjaknak beható megfontolás tárgyává kellene tenniök.

Sőt az lenne a tanításnak egyetlen, valóban ideális kora, ha a szülők vak elfogultságukban a gyermek szellemi elmaradottságáért nem mindig a tanárokat kívánnák felelőssé tenni, — és ha a tanárok is mind, kivétel nélkül az emberbaráti szeretet és a gondjaikra bízott nemzedék jövője nevében már az alsóbb osztályoknál közölhetnék a szülőkkel, hogy gyermekük agya nem képes a rengeteg tananyagot

megemészteni, hogy vegyék ki abból az iskolából, ahol még humánus elnézés mellett is csak mint félember, mint félbemaradt proletár kerülhet ki, mig más téren talán a polgári társadalomnak és az emberiségnek hasznos tagjává válhatnék.

Ami most már a pályákat illeti, el nem vitatható igazság gyanánt állíthatjuk fel, hogy nagy a túlzsúfoltság minden vonalon és téren; olyan nagy, hogy gyakran diplomás emberek 5—6 évig állás nélkül lézengenek; azt sem nehéz megmondani, hogy ez a helyzet azért állott be, mert a legtöbb szülő a tudományos pályára hajszolja gyermekét, mig a művészeti és reális pályák, a kereskedelmi és ipari kenyérkereset még most is lenézett pályái beteges társadalmunknak, pedig itt is terem kenyér, még pedig biztos kenyér, becsületes megélhetési forrás azok számára, kik az életet nem tisztán élvezeti forrásnak, de első sorban is munkaalkalomnak tekintik.

Ezekre a pályákra kell tehát terelni és nevelni ifjúságunk zömét, ha a proletáriátust szaporítani nem akarjuk s ha azt akarjuk, hogy a nemzet virágai — igy szokták nevezni az ifjúságot, — ne hervadjanak el idő előtt, de dús kalászokat teremjenek a haza és a társadalom javára.

Ebben is, mint sok másban is tanulhatunk más nemzetektől, ahol az ipar és kereskedelem terén az arisztokrácia vezet; ahol a régi rozsdás családi címerek mellett ott büszkélkednek a gyárak és műhelyek fényes védjegyei, ahol senkinek se jut eszébe a gyárost, kereskedőt és iparost alsóbb rendű lénynek, másodrendű emberalakzatnak tekinteni, s ahol sokkal kevesebb a köny, mely a gyermek züllése, pályatévesztése miatt hull a szülők szeméből !

Vaszary Kolos beszédei.*)

Vaszary Kolos mint szónok.

2. Beszédeinek tárgya.

(F olytatás.)

Az 1894-iki esztergomi papi lelkigyakorlatokon mondott záróbeszéde valóságos érseki beszámoló az úr oltára előtt eddigi sáfárkodásáról. Elmondotta, hogy mielőtt nagy felelőséggel járó állását elfoglalta, kijelentette illetékes helyen, hogy az

*) Keményfy K. Dánielnek, Vaszary Kolos tábornok hercegprímás beszédei cimű munkájából.

„Esztergom és Vidéke“ tárcája

\ A Kagylósából bohémja.

Irta: Drozdy Győző.

Árad a Duna. Ilyenkor bő a halfogás t ra figurákban, ahová hangos csörgéssel u8i;surog át a viz a gáton. A sással, kákájával, náddal benőtt zöld vizű láp itt-ott saixiszélesedik és mélyebb öblöt vet. Ezek snz öblök mindig átlátszó tiszták : fenéken [liscsillog a fehér kavics. Ott, beljebb, ahol bánádas szegi az öböl selymét, haragoszöld nisszinű passziflórák kapaszkodnak az iszapba ; aés a vízililiom óriás széles levelei tapadónak a viz tükréhez. Ilyenkor, este, be- nununyják a liliomok szomorú sárga sze- Jürmüket s kis, fehér fejüket álomra hajtják ) s.'iz óriás levelek zöld párnáira. Aztán fá- jbß-adt szúnyogok szállnak rá. Merész szö- ?as:íéssel odasiklik a hosszúlábú vizipók s i s.iz indák közt odaevickél a páncéloshátú idi2“.sibor. Lesik a. liliom álmát.

A A hold ép most kapaszkodott az erdős ;8nWaszályra. Nagy opálszemével lebámul az övi.Ivó öbölre, ahol a zöldhátú békák lopva sgö'.öszörülik a torkukat, mert az éj csend- n£én szerenádot adnak majd az álmodó siíszüz vizi liliomnak. Most hangszerelnek a ^gßiagy szinfóniához. Túl, a hinárosban

brekkekéz egy-két csengő-torkú trombitás. A gátnál, ahol a beomló viz csobogja a bassocontuniot: valami jó tüdejű baritonista érces torka zeng. Ott messze a lan- kásban az oboisták dünnyögr.ek. A Kerekzátony alatt meg hangos szaggatott hangon kél valami tört fuvolaszó: u—u—u. De vége a stimmelésnek. Most valami halk, csodás szimfóniába kezdenek, mint az álom, oly fantasztikus sosem hallott melódiákat szőnek. Csitt, hallgassuk: most álmodik a láp. A nádbozótok ösz- szesusognak. A nádiveréb éles füttye trillázik még egyet. Aztán egy elkésett kacsa lendül a nádasba. Csak a békák szerenádja dünnyög. Ez a legcsodásabb, sosem hallott muzsika. Mily fenséges ez, mikor a messze faluk estharangjának halk csengését a lágy szellő kihengergeti az ázott meződön. Beledalolnak a távoli harangok is a koncertbe.

De ni, ott hajlong a nád. Valami óvatos csoszogás fiallik. Kilép a nádasból egy ember, vállán egy pózna és két meggörbített husáng. Halászni jött a kagylós öbölbe. A Sós Ferenc bácsi. Öreg, meggörnyedt, óvatos ember. Valamikor csizmadia mesterséget tanult s csak úgy vasárnaponként járt ki pecizni az öbölbe. Aztán annyira megszerette ezt az életet, hogy ő lett a láp bohémje. Otthagyta a kaptafát s imádattal rajongott a lápért.

Itt töltötte el egész életét. Mindennap akadt a hálójába egy-két iszapszagu potyka és holmi nyálkás compó. Kijött érte minden reggel a felesége s elvitte árulni a faluba. Egy-két hatost mindig kapott érte, s ez elég volt bőven élelemre. Délben aztán kivitte Ferenc bácsinak az ebédet és a jó zamatos hármas dohányt. S ilyenkor olyan boldognak érezte magát Ferenc bácsi, mint egy király.

Hát igy telt el az öreg halász élete egész a meggörbülésig. És büszke volt nagyon a mesterségére. Az volt a legnagyobb szégyene, hogy ő valamikor csizmadia is volt. Ha ezt említette neki valami arra vetődő kaszás : nem igen lehetett több szótváltani Ferenc bácsival. Az volt az egyetlen fekete folt ez életében.

Óvatosan leteszi a hálóvázát válláról; leteriti négyszögben a hálót s ráfűzi az ives husángokat. Megtörni a pipáját s rágyújt. Az első szippantások után köszörüli a torkát, de aztán megse mozdul a szájában a vörös cserép. Leakasztja válláról nagy zsáktarisznyáját s beledobja a viz szélébe. Ez a halgyűjtő.

Aztán csizmásán belelép a vízbe. Óvatosan beleengedi a hálót. Az emeiőrudat befekteti egy elkés htett kétágú karó villájába s csendesen pipázgat tovább. Vagy tiz perc múlva aztán felemeli a hálót. Üres. Lassan visszaengedi. Megtörni újra

a pipáját. Rágyújt. Aztán újra felemeli a hálóját. Két potyka fickándozik benne. Kiteszi a partra a hálót. Kiemeli a tarisznyát a vízből és belerakja a halakat, aztán beköti a száját, hogy ki ne szökjenek.

Ma bő fogás van. Ilyenkor, áradáskor az úri népek is vesznek halat Sósnétól, mert sok akad közöttük dunai is. Hát Ferenc bácsi szinte mosolyogva, boldogan emelgeti a hálót. Már azt .is tudja, hogy mennyit fog holnap felesége kapni a halakért. A csuka maga megér egy forintot. A három nagy potyka két forint.. .

Szinte összerezzen. Háta mögött megáll két szuronyos, kakastollas legény.

— Jó estét! Lássuk csak öreg az engedélyét.

— Várjanak má a csendőr urak, min- gyá emelek, osztán megmutatom.

— Na, csak siessen öreg!

Fel is emeli. Két nagy compó van benne. Elteszi ezeket is. Ép telve a tarisznya. Aztán odamegy a kabátjához, benyúl a belső zsebébe és kivesz onnét egy írást.

— Ihunn van ni! — és átnyújtja.

A háromcHllagos csendőr veszi el. 01- vassa : „12 korona lefizetett dij fejében megengedtetik, hog}' Sós Ferenc kövesdi lakos, halász a vasút menti állandó vizű halas lápban fél évig, azaz folyó évi ja-