Esztergom és Vidéke, 1909
1909 / 86. szám
Esztergom, 1909. XXXI. évfolyam 86. szám. Vasárnap, október 31. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. — Előfizetési árak : — Egész évre . .12 kor. Negyed évre . . 3 kor. Fél évre ... (5 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : DR PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr1. Prokopp Gyula és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szám. —! Kéziratot nem adunk vissza. =—■■■■ Város közönségéhez! Az Auguszta kir. jdercegnő 0 Fensége véclősége alatt álló „József kir. jderceg Szanatórium-Egyesület“ céljaira városunkban folyó évi október hó 30-tól november hó 6-ig az „Esztergom-Vizivárosi női Mária-P\ongregáció“ tagjai felkérésem alapján kegyadományo- kaí gyűjtenek. He kell bővebben fejtegetni és bizonyítani: mily iszonyatos pusztítást eszközöl nemzeti erőnkön a tüdővész ; s a szanatórium célja az, hogy a pusztulás veszedelmé- : ben forgók emberszeretettel vé> dessenek és mennél többjei ön- i maguknak, szerető családjaiknak > és a hazának megmentessenek. Aki ezen célt bármily csekély j jószivű adományával elősegíti, az I Istennek kedves dolgot cselekszik, i megérti a hazában és társadalomit ban elfoglalt állása nemes intel1 mét és önszive melegének leg2 szebb ösztöne után indulva, tanu- 2 Ságot tesz felebaráti tudatáról, mely ö önmagában hordja mindennél be- ocsesebb erkölcsi jutalmát. Szivem egész melegével kérem Hfeháf igen tisztelt közönségünket, hogy karolja fel az irgalmas és hazafias gyűjtés munkáját és jutalmazza a benne fáradozókaí adakozó készségével. — jdiszen senkitől sem kérünk erőltető áldozatot, hanem csak azt, amit jósziv- vel könnyen adhat. Esztergom, 1909. október 29. Teljes tisztelettel Vimmer Imre polgármester. Halottak napja. Oly jól illik az ősz melankóliájához, hogy azoknak a millióknak is, akik már nincsenek, elérkeztünk a napjához. Minden mélán leeső falevél, a borongó elmúlásra int. S csodálatos, talán az életküzdelmek megnehezése okozza, hogy ma, a halálfélelem ritka embert foglalkoztat. Ma már nincs szükségünk Plátónak azokra a bölcseleti fejtegetéseire, melyekkel Szókratész utolsó éjszakáját s a halálról való fejtegetéseit glosszálja. A XX. század embere, ha valamit élt, elég meg- edzett arra, hogyha nem is áhitja, de ne félje a halált. Hanem azért a temető ünnepe mégis szép. Időnként a sajtóban felötlik valami nagyon rideg, nagyon kegyetlen disszonáns hang, mely hadat üzen a sirok kegyeletének és a virágokkal ékes temetőt leszállítja a hiúság vásárává. Igen rideg, igen kegyetlen okoskodás az ilyen. Mert lehet ugyan, hogy az a babérkoszorú, melyet aranylivrés inas emel le a bakon, s a konvencionális kegyelet külső jeléül elhelyez a siron, érzés nélkül való cselekedet: de nézzétek azt az igaz bánatot, melynek őszi rózsából (az ősznek e szép, illattalan virágából) való a koszorúja. Ha áttudnátok érézni a csordultig megtelt bánatos szívnek igaz érzését, ezért, a talán ritkább tiszta érzésért, megtudnátok bocsátani a másikért, a talmiért, azért ami szokás•, azért ami csak hivalkodás. Virágokkal ékes a temető. A kegyelet és szeretet virágaival. Vajha milliók szivében foglalna helyet egy vágy, aminek ma a tüdőbetegekért küzdő egyesület ad kifejezést: hogy egy> szál virággal kevesebb legyen a koszorúban s ennek az egyetlen szál virágnak árát ajánljuk föl a tüdőbetegek gyógyítására. Gondoljuk meg, hogy a mi temetőnkben is minden hatodik sírban tüdőbeteg halott nyugszik, olyan halott, akit meg lehetett volna az életnek menteni, ha idejekorán neki való gyó- gyitóházban tudtuk volna őket elhelyezni, gyógyítani. A gyöngéd, a poetikus gondolatot meg kell érteni. A temetőknek ékessége nem lesz ezzel kisebb, de a keserű könnyekből kevesebb lesz. És nincs nagyobb boldogság, mint a szenvedés, a bánat könnyeit letörölni. Vajha egész jelentősége szerint megértené a társadalom, mily nagy, mily szép tettekre van most alkalma. Halottak napja. Vájjon tettünk-e sírba e napokban olyan nemzeti vágyakat is, melyek eddig ha sejtelemben, ha az ábrándok világában, ha a távol reményében, de mégis éltek ? Nem tettük sirba. Csak az ember hal meg, aki egy nemzettest tagozatában az eszméket hirdeti. Az eszme, az ■ mindég él. Nem lehet sirba tenni. Nemzeti eszméknek csak a századokban változó napfelfogás lehet megváltóztatója, de változott tormában is előtör az az eszme mindég, ha általánosan az emberiség közjavára szolgál. Szóljon ez á kis kitérés azoknak, akik a közélet , „Esztergom és Vidéke“ tárcája Valamelyik lánynak. Keresek egy leányt, Hogy megcsókoljam a szemét, Mert könnyben mindig másért állott. Keresek egy leányt, Hogy megcsókoljam a szivét, Mert sokat szeretet^ imádott. S várok egy lányra, Ki megcsókolja a szemem, Mert könnyben mindig másért égett. Várok egy lányra, Ki megcsókolja a szivem. Mert mindig egyért vérzett. Drozdy Győző. halál évadja. Irta : Homals Feliczia. 11 falevél csak egy évszakba’ sárgul, Virágot egyszer fű a szél az ágrul, > 11 csillag egy évszakba hulldogál — fDe minden évszak a tied, Halál! tv 1 nap dolognak van csak szánva s gondnak, dlz esték vig családi körbe vonnak, álz éjnek adománya pihenés — Hatalmas JJr, te mindegyikben élsz ! És megvan ideje a röpke dalnak, Lakmározásnak, gyöngyöző italnak; Majd köny vagyon soron s keserű gyász — De éles két szemed mindég vigyáz. Az ifjúság s a bimbó úgy mosolyoghat, Hogy azt hihetnők, bájuk nem foszolhat Mindegy: a mosolyuk nem hat terád — Te be nem várod az érés korát! A falevél csak egy évszakba’ sárgul, Virágot egyszer fú a szél az ágrul, A csillag egy évszakba’ huldogáll — De minden évszak a tied, Halál! A fecske, hogy mikor kel vándorútra, Mikor enyész a hold, mindenki tudja; Tudjuk mi korban szökni a kalász, De sohse tudjuk, ránk mikor találsz. Akkor, midőn a tavasz illatárja, Élesztve leng a nyugvó ibolyára ? Avagy ha lábunk holt nárciszt tipor ? 0 egy évszakba’ hal, mi bármikor! Ott va$y, hol orkán bőgve küzd az ár: S hol édes dallam cseng a légen által, Ha békés otthonunkba' heverünk, S világi zajban is — ott vagy velünk! Ott vagy, hol ernyös-sátru hűs berekbe Barát baráttal társalog szeretve, S hol szól a kürt, hol ellen ellent ül, S a vas sok büszke főt a sirba küld. A falevél csak egy évszakba’ sárgul, Virágot egyszer fú a szél az ágrul, A csillag egy évszakba hulldogál — De minden évszak a tied, Halál! Fordította : Radó Antal. Mese a két gyerekről. A nagyasszony, a két gyermek nagynénje szomorúan állott föl a karosszékéből, mely a nyilt verenda bejárójához volt tolva, és még egyszer megkérdezte. — Hát el fogtok menni ? A két gyermek bátortalanul nézett egymásra. A szemüket köny lepte el s aztán, mint a bűnösök, félénken hajtották le a fejüket. — El — ismételték tompán. Fájdalmasan szakadt fel a sóhaj a nagyasszony kebléből. A keze reszketve simogatta a két gyermek haját és keserűen mondta : — Igazotok van . . . Mit is csinálnátok ilyen unalmas öreg asszony mellett ? Ti, a fiatalok! Előttetek az élet, tiétek a világ. Igaz, igaz . . . — De nagynéni ! — Semmi, semmi . . . Igazatok van. Na, csókolj meg Margit és te Sándor. A két gyermek nagyon elkeseredett. Bárhogy is igyekeztek elpalástolni, a köny csakúgy hullott szemükből. A nagyasz- szony megsajnálta őket és kedélyeskedni próbált. — Na, na, hát ez mi ! Két ilyen meglett ember ! Egy asszony és egy férfi! Nem szégyelltek magatokat? No, gyorsan. Csókoljátok meg egymást, hadd lássam, hogyan szeretitek egymást. Aztán maga férj uram, jól viselje magát, mert ha panaszt hallok, jaj Istenem mi lesz! Na, csak ne tiltakozzék. A férfi mind rossz csont. A kártya és a klubb . . . ismerjük már ezeket a csábitó ördögöket. Margit tartsd kordába az uradat! — De nagynéni, hiszen Sándor . . . — Jó, jó, csak ne bízzál benne olyan nagyon. Te az én nevelésem vagy, hanem miatta bizony nem tenném tűzbe a kezemet. Amig jogászkodott, tudod . . . A két gyermek elnevette magát. Már elfelejtették a nagy keservüket, csintalan mosollyal néztek össze. Lent a verenda lépcsőzete előtt dübörögve állott meg a nagy batár, János, az öreg kocsis tisztelettel szólt a bakról. — Tán mehetnék urfi, mert zörög már a masina ! — Ej, ej, de nagy csacsi kend öreg János. Hiszen már nem urfi az urfi, hanem tekintetes úr! Szólt rá a nagyasz- szony. — Persze, persze szamár lesz az em-
