Esztergom és Vidéke, 1908

1908-12-10 / 98.szám

Nyilvános könyvtárak. Az uj kor szelleme nemcsak megérlelte, hanem sürgősen előtérbe állított egy nagy kultur követelményt : a nyilvános könyvtárak kérdését. Eötvös József bárónak, a magyar nevelésügy úttörőjének teljes diadala a mostani idő. A helyzet az, hogy Magyarországon az irni és olvasni tudók nyolcvan százaléka szellemi táplálékot kivan és a mig ezelőtt két évtizeddel a nyilvános könyvtárak kérdését a magyar sajtó úgy tárgyalta, mint a szellemi központok egyik hiányzó tényezőjét: ma pedig úgy áll a dolog, hogy a szellemi táplálékra szoruló nagy kontingense immár a falukban, sőt a tanyákon is nyilvános könyvtárakat állit. És ha arra gondolunk, hogy a kiket a mindennapi iskola a szellemi szórakozás gyönyörűséges országába bevezetett, mennyire igényli, hogy olvasásszeretetét gondosan és körültekintéssel elégítsük ki : ez a kulturkérdés ma sokkai jelentőségesebb, mint valaha. Nap-nap után látjuk, hogy kocsis, szakácsné, csősz, bakter kisgazda, zsellér szóval az Isten adta Tévesztett utak. Irta : Nagy Renée. X. — Drága Lenkey úr ! — E szavakkal fogadta az ügyvéd az érkezőt. — Soha jobbkor nem jöhetett volna. Itt van a felesége, Evelin nagysága. Egy kis társaság jött össze nálunk és most önnek is részt kell ott venni, hiszen ez roppant sokat segíthet a dolgunkon ! Lenkeyt kellemesen lepte meg ez a hir, de a másik percben már aggódva nézett végig magán. Épen nem volt úgy öltözve, hogy finom társaságban megjelenhessék, mert mióta átalakult „úrnak", azóta igen sokat ád a társadalmi formaságokra. Node hát a ruha csak ott érvényesülhet, ahol nem ismerik az embert egyébként, de itt, ahol mindenki jól ismeri, no bizony, nem fogják nézni, hogy szalonöltözetben van-e, vagy csak egyszerű vászonruhában. Ilonka asszony örömmel siet üdvözölni a jövevényt, aki lángoló arccal, fürkésző tekintettel keresi azt a valakit, akiért most is őrülten kalimpál a szive. .Evelin ott áll az ablakmélyedésben és halványan, szótlanul nézi, mint üdvözöl nép mindegyike, betű után kapkod, mert az iskola a betűk szeretetére tanitotta meg. Föllehetne tenni a kérdést, hogy örüljünk-e ennek, avagy bánkódjunk-e rajta ?. Ne vessük fel ezt a kérdést. Örüljünk és fejezzük ki örömünket tartalék nélkül, hogy a magyar kultúra ekkora hatalmas'lépést tett és népmilliókat vont be a kultúra sáncaiba. Nem kell, egyáltalában nem kell siránkoznunk azon, hogy minden kritika nélkül mohon falják a betűt, válogatás nélkül és hogy ezek a betűk olykor nagy ártalommal vannak a nép lélekre. Mert hiszen segíthetünk rajta. Sőt a magyar intelligenciának határozott, elháríthatatlan feladata, hogy a kultur szükségletének irányt szabjon. Talán a modern idők eljövendő szellemét érezte meg Darányi földmivelésügyi miniszter, mikor ezelőtt mintegy tiz évvel megkezdte főleg azokban a veszélyeztetett vármegyékben, a hol a szocializmus immenenter veszélyes mérveket öltött, a nyilvános könyvtárak fötállitását korszakos kultur munkáját. És azok a kedvező tapasztalatok, a melyeket Békésben, Csanádban, Csongrádban mindenkit sorra, majd Ilonka kedves mosolygással odaviszi őhozzá is. Tóbiás odanyújtja a kezét és nem szól, csak néz merően a szeme közé. S az a nézés olyan különös, olyan átható, hogy Evelin nem bir ellentállni, odanyújtja a kezét ő is. És talán a legelső eset most, hogy nem borzad össze annak a kéznek az érintésétől, amely most már nem olyan kérges, mint régen volt. Finom, keskeny, fehér kéz lett belőle és a gyűrűs ujján ott csillog a jegygyűrű, amit házasságuk ideje alatt sohasem viselt. E kínos jelenet percekre megakasztotta a társalgást, de Ilonka nagy művész volt ahhoz, hogy miként kell itt jó hangulatot teremteni. Zongorához ült és táncdarabokat játszott. Nem táncolt ugyan senki, nem is lehetett volna ebben a szőnyeges, csecse becsével tele zsúfolt szobában, de legalább derültté tette a hangulatokat. És mikor eloszlott estefelé a kedélyes társaság, még csak Evelin volt ott és a férje, akik egymás mellett ülve, boldogan beszélgettek. S a kis könnyű kocsi nem egyedül vitte haza ma ismét Tóbiás gazdát. Vele ment Evelin is, de előbb végigkocsikázták a várost, hadd lássa mindenki, hogy ők kibékültek. És másnap kora reggel már ott volt a'tízezer forint cs:-ngő aranyakban a Gereblyésy ügyvéd úr asztalára leolvasva.. és Szabolcsban tett, arra birta a a minisztert, hogy fokozatosan és tervszerűen tárcája keretében a nyilvános könyvtárak ügyét szolgálja s közel háromezer nép-könyvtár van már felállítva az országban és ezekkel nevezetes tapasztalatokat tett a miniszter. Kérdőiveket köröztetett. Kérdést tett, hogy a nagy magyar Alföldön mit szeret olvasni a földmives, kisgazda és munkás ? És a kérdésre az volt a felelet, hogy Arany és Jókai után Vas Gereben és Mikszáth a legkedvencebb magyar irók ; melléje sorakozik olvasottság dolgában Rákosi Viktor „Korhadt fakeresztje" c. műve, mely állandóan forog és soha a könyvtárba vissza nem jön, mióta abba elhelyezték. Érdekesen világítja meg ez a körülmény a magyar nép lelkét, a mely csodás ösztönnel érzi meg és fogja fel a művészi szépet, és nem zeti irodalmunk értékes kincseit. Mit bizonyít ez? Ázt bizonyítja, hogy a hol a művészi szépség kultuszát a művelődés legalacsonyabb lépcsőjén igy felfogják és ápolják, ott a népnek kultur szükségletét minél nagyobb erővel államilag gyámolítani kell. Minden dicséretünket megérdemli Darányinak az a törekIme két család boldogsága függött e véletlen találkozástól. Az Ilonka álmai most már megvalósulhatnak, a szép selymes pongyolákról, ügyes szakácsnőről, s pompás, kényelmes uri életről, s a hitelezőknek sem kell talán ítéletnapjáig várniok a pénzükre, amiért berendezték nekik hitelre ezt a pompás kis fészket. Evelin pedig csodálkozva járt-kelt a régóta elhagyott lakásban. Minden meg van itt változva. Uri pompa és kényelem valamennyi szobában, a régi, parasztos bútoroknak sehol semmi nyoma. Azok ott alusszák csendes álmukat az ősi ház homályos padlásán. Hatalmas polcok a férfiszobában, megrakva könyvekkel, folyóiratokkal. Egy sarokbon zöld posztóteritővel letakarva drága cimbalom. Hát még ez is ? — Mondja csodálkozva. És hogy Tóbiás bebizonyítsa, hogy nem hiába áll ott az a cimbalom, leül és egy gyönyörű szomorú nótát kezd rajta játszani. Evelin a háta mögött áll, és amint végefelé jár a dalnak, annak utolsó akkordjai mintha belemarkolnának a szivébe és húznák, húznák lefelé ahhoz az átszellemült arcú férfihez, aki egész lelkét beleöntötte ebbe a dalba. Óh ez nem az az ember, akit ő ismert, a kit ő elhagyott. Ez egy másik, egy uj ! vése, hogy ezt a kultur szükségletet kielégíteni siet és a népet gazdaságilag neveli. Mert az is érdekes tünet, hogy a Darányi könyvtárai , gazdasági könyvei is rohamosan megszerezték a közkedveltséget. Ismeretes dolog, hogy a földmivelési tárca keretében a miniszter minden esztendőben 150 ujabb könyvtár fölállítására kér megfelelő fedezetet. És az is az idők uj és nagy fordulatát jelenti, hogy pártokon kivül nincs népszerőbb tétel, melyet szívesen ne szavazna meg a képviselőház. Mindezeket örvenvendezve elmondván, még azt adjuk az érdekeltek tudomására, hogy a földmivelésügyi minisztérium könyvtáraiért a községek képviselőtestületeinek kell folyamodnia, ezt a folyamodást azonban megelőzi a képviselőtestületnek az a határozata, hogy községében nyilvános népkönyvtárt állit föl és azon szabályokat betartja, melyeket a miniszter a nyilvános könyvtárak használatánál elrendelt és a melyek abban csúcsosodnak ki, hogy az, ingyenes és mindenki által használható legyen és hiven kezeltessék s a község vagyoni ereje szerint időnként szaporittassék. És csendes zokogással hajol le a fejéhez, megcsókolja a hullámos, dús fekete haját, s a következő pillanatban ott sirnak egymás keblére borulva, csak annyit mondanak egymásnak, hogy : Te, te édes ! De ez a szó annyi sok mindent kifejez. Aztán a férj lassankint lecsúszik a földre, térdre roskad a zokogó asszony előtt. — Bocsáss meg nekem, hogy annyit vétetem neked. Nem voltam hozzád olyan, a milyennek te akartad, de fogadom, hogy ezután olyan leszek, oh bocsáss meg nekem ! Az asszony nem szólt erre semmit csak lehajol . megint a férfi fejéhez és csókolja a dus, fekete haját, mialatt néhány könycsepp ráhull a szemeiből. Ennél drágább gyémánt még kevés főt ékesíthetett, mint az a néhány ragyogó könycsepp a fürtök között. Az őszinte megbánás, a megbocsátás, kiengesztelődés könycseppjei voltak azok. — Még te mondod, hogy bocsássak meg neked, te, a ki jó voltál mindég, a kinek csak az volt a bűnöd, hogy egyszerű, igénytelen voltál. Te, te bocsáss meg nekem, én voltam a rossz, én egyedül ! Ó de igérem neked, igérem és esküszöm, hogy ezután minden másképp lesz. Mert mint, ahogy te megváltoztál az én kedvemért, ugy fogok én is megváltozni a te kedvedért. Milyen gyönyörűséges nap volt ez az