Esztergom és Vidéke, 1908

1908-05-17 / 40.szám

Munkások és az iparpártolás. Nagyon elcsépelt dologról irok, de aktualitást kölcsönöz thémámnak az, hogy az iparpártolást a munkásokkal hozom kapcsolatba, amiről ez ideig egy czó sem hangzott el. Mielőtt azonban ezt tenném, egyet mást meg kell említenem az iparpártolás jelenlegi állapotára nézve. Magvas cikkek, hazafias beszédek, lelkes falragaszokból állt eddigelé az iparpártolás, bár el nem vitatható, hogy a társadalmat szoktatni, nevelni kell valamire, ha célt akarunk elérni. De mégis mi a tapasztalat?! A társadalom javarésze közönyöse mozgalommal szemben. És nem csodálom, mert utóvégre is a fogyasztóra nézve az teljesen közömbös, honnét ered az áru külföldről-e, belföldről-e ? Fő, hogy olcsó és jó legyen. Nemzetgazdasági szempontbólazonban másként áll adolog. Kóriátokat kell állítani a külföldi portékáknak, melyek a belföldi termelésresok esetben sorvasztólag hatnak. Ezen baj megszüntetését célozza az iparpártoJási mozgalom, ami azonban a kereskedelmi és gazdasági szabadság hátrányára van, a gazdasági élet természetes fejlődésmenetét megakasztja. De egy nemzetnek elsősorban saját jólétére kell törekednie és épen ezért nem helytelen gazdasági politika az, mely elsősorban a Múlnak a napok, múlnak az évek, És én most is, most is csak élek! . . . Eltűnt már hitem, eltűnt reményem, A — szeretet maradt meg vélem ! Szeretem mindazt, mi a földön él, Az embert is, ki bízik, remél ; Azt sem gyűlölöm, aki boldogul, . . . Bár nékem nem jutott sorsomul! . Ám, ha majd egykor elközelg a cél, Ismét érzem : hogy az álmom él; Visszatér akkor a remény, a hit: Látom sirom nehéz hantjait! . . . Romhány, 1908. ápril Márton József. Gitta és Ixajos. Irta: Lux Terka. — Ni, ni! Jó napot, Lajos ! — Jó napot, Gitta! — Hisz én azt hittem, hogy . . . — Jól hitte, nem voltam idehaza. Két napja érkeztem, lenn voltam a Riviérán. — Meleg van ott? — Nekem nem volt. belföldi iparversenyt igyekszik előmozdítani, azt helyes irányba terelvén, csak azután engedi át a külföldivel való versenyre. Ebbe bele is nyugszunk, de az irányok, melyekkel ezt megvalósítani akarjuk, tévesek, nem a természetes uton haladók. Kárba vesznek a magvas cikkek, hazafias beszédek, lelkes falragagaszok ; a fogyasztó közönség nem fogja az iparpártolás ügyét dűlőre vinni, mert a fogyasztóközönség csupán azt vásárolja meg, amit a a kereskedő, vagy iparos elibe tesznek, aminek belföldi, vagy külföldi voltáról vajmi ritkán győződhetik meg a fogyasztó. Hiába tiltakozhatik esetleg a vevő, hogy a szóban forgó áru külföldi, ez mitsem változtat a kereskedő álláspontján, rá fogja ő az idegenre is a „honi termék" elnevezést. Ily módon tehát nem a fogyasztó közönségen, hanem magukon a termelőkön, az iparosokon, a közvetítőkön, a kereskedőkön múlik, hogy tényleg magyar és ne idegen termék kerüljön forgalomba. A mozgalom első és természetes utja az lett volna, ha az iparosokhoz és kereskedőkhöz és nem a fogyasztó közönséghez vezetett volna. A kereskedők és iparosok vannak közvetlenül hivatva, hogy a közönséget magyar ipartermékek vásárlására szoktassák és nem meg— Miért nem megy Afrikába? — Voltam. — Ott is fázott? — Mindenütt fázom, Gitta. A leány ránézett és egy sóhajtást elnyomva, leült a kanapéra, a fiatal ember mellé. Délután két és három óra között volt az idő s rajtuk s a teremszolgákon kivül egy lélek sem volt az egész műcsarnokban. Az idő különben is ködös volt, bizonytalan félvilágosság ülte meg a képeket s valami lilásanvörös, a bimbózó orgonavirághoz hasonló színeket vetett rájuk a termek üvegteteje. A leány kis fekete kabátját kigombolva, szomorúan babrált a keztyűje gombjával és hallgattak mind a ketten. Dús, fekete hajú, nagy tengerzöld szemű leány volt, finom, élezett profillal, de arcának bőre kissé hervadt és petyhüdtnek látszott s bár most egy makulányi festék sem volt az egész arcán, mégis látszott rajta, hogy olyan arc, mely kendőzéshez van szokva. A fiatal ember, egy huszonhat-huszonhét év körüli, szőke, szép, betegesen sápadt fiu, gyöngéd tekintettel nézegette a leányt, aki érezte ezt a tekintetet, de nem merte felemelni a szemét. S hallgattak. Végre a fiatal ember megszólalt: — Gyakran jön ide, Gitta ? forditva. (Tudom sokan lesznek, kik ellenkező nézetet vallanak.) Immár két hosszú esztendeje, hogy az iparpártolási mozgalom felkeltette a sziveket, ;lelkeket, feltárva az^ ipar nyomorúságos hely zetét, követeli: „pártold a magyar ipart"i Az lett volna a legtermészetesebb formája a mozgalomnak, ha a munkások, az ipartermékek készítőinek helyzetét tűzte volna ki céljául, ha feltárva a munkások és nem az ipar nyomorúságos helyzetét követelte volna: „pártold a magyar munkást!" Hisz az természetes is. Azt hiszem, elsősorban az embert kell megbecsülnünk, ha azt megfogjuk becsülni, ugy akkor tisztelni pártolni fogjuk egyszersmind munkáját is, az iparterméket. „Pártoljuk a magyar munkást", természetes folyománya lett volna: „pártoljuk a magyar ipart". És nem megfordítva. De különben az okos politika megkívánja, hogy a közgazdaság elsősorban társadalmilag legyen szervezve. Az iparpártolás kérdésénél pedig csakis a munkás társadalmi helyzetéről lehet szó. Itt tehát a munkások és kisiparosok s nem a nagyiparosok és gyárosok* társadalmát "kell rendeznünk, ahol a tőke egymagában is képes rendezni. — Ott azonban, ahol nem,a becsületes munkaerő, hanem a tőke — Minden kiállításkor eljövök egy párszor. — S mindig ebben az időben jön? — Igen, •— 'felelte a leány. A fiatal ember érdeklődve nyújtotta előre a fejét és zavartan nézett a leány arcába. — De hisz ez, Gitta, ez az idő . . . A leány elértette, mit akar mondani és egy szomorú, futómosolylyal tette hozzá: — Igen, ez az idő nem a mi időnk, de én nem is azért járok ide. Csak nem gondol olyan közönséges teremtésnek, hogy ide, a művészek közé is elhozzam a . . . a . . . —-Ne mondja ki, Gitta, — szólt a fiatal ember gyöngéden s megfogta a leány kezét. — Miért ne ? — mondta a leány szomorú mosolylyal. Igen, de nem hozom el a bűnömet. Ez az egy óra, amit itt egyedül, ebben az egvszerű öltözetben, ki nem festett arccal töltök el, ez az én purgatoriumom, ez az én lelki és testi tisztulásom. Lássa, igy vagyok a könyvekkel és a szinházzal is. Ha a bűnömet viszem piacra a színházakba, kifestve, feltűnő, elegáns toilette-ben megyek el az érzéki, izgató darabokhoz, de ha a lelkemnek szüksége van a maga tiszta, gyönyörű táplálékára, bekötöm a fejemet, kötényt kötök magam elé és a karzatra megyek fel. a legfőbb termelési tényező —' rendezetlen társadalmi viszonyokat fogunk találni. Az iparpártolás és a munkásság helyzete szerves összefüggésben van egymással. Sőt a munkás hatalmasabb az iparnál, mert munkás nélkül nincs ipar, de ipar nélkül van munkás. A magyar munkásságnak az a törekvése, mely szerint mindenki által elismert társadalmi osztállyá akarja magát felküzdeni, jogos és méltányos még, akkor is, ha végeredménye az lesz, hogy a munkás kérges keze az úr puha tenyerében fog feküdni és megfordítva. A munkásság társadalmi állásának megbecsülésével a munkaerő értéke is emelkedni fog, emelkedni fog ezzel egyidejűleg a termeivény is. Abban a nagy átalakulásban, mely a munkásság társadalmának megjavítását célozza, a munka mindinkább közeledni fog a tőkéhez. És az lesz majd a legszebb szociális diadal, ha a gazdaságban is meg lesz az egyenlőség, mely abban fog nyilvánulni, hogy a munka egyenértékű termelési tényező lesz a tőkével. A tőkének a munkával való összharmóniába hozatala és megfordítva, meghozza a várva várt gyümölcsöt: a magyar ipartermékek becsületét, ugy a magyarok, mint a külföldiek előtt. A fiatal ember izgatottan, kipirult arccá nézett a leányra, azután hátravetette magát a kanapén és lehunyta a szemét. Megint nem szóltak egy darabig. — Szép ez a francia kép itt, — szólalt meg egy idő múlva csöndesen a leány — ez az őszi verőfényben hulló levelek között ülő, szomorú női alak. Magának is tetszik, Lajos ? — Nagyon — súgta a fiatalember s egy, perccel később még halkabban tette hozzá: mintha csak az édesanyámat látnám. A leány szinte belesápadt a boldogságba, hogy ez a hallgatag, különös és finom lelkű ember az anyját emiitette előtte, de nem mert szólni, csak nagy zöld szemével szinte kínzó epedéssel nézett a fiatal emberre és szivdobogva leste, hogy az anyjáról, bizonyosan valami szent asszonyról beszéljen előtte. S a fiatal ember, arcának előbbi pirosságát mindjobban elveszítve, sápadtan, csöndesen, most a képre nézve beszélt: Igy ült mindig a kertben, szomorúan és várakozva, mindig várakozva. Még a fekete selyemkendője is igy volt a vállára téve s ugyanilyen leheletszerű, finom alakja volt. A haja sötét, buzaszőke, a szeme mint a felkavart tó vize s a lelke csukott könyve az asszony szenvedésének. Néma és hangtalan, mint a szivén lőtt madár