Esztergom és Vidéke, 1907

1907-02-17 / 14.szám

Üzenjünk hadat ne csak a papiroson, de valóságban is. Ne engedjük meg, hogy ezt a vérrel szerzett országot a pálinka veszítse el s tanuljunk a statisztika számaitól, melyek sohasem csalnak! Az orvosszövetség közgyűlése. — Emlékezés dr. Feichtingerre. — Az országos orvosszövetség esztergommegyei fiókja, csütörtökön este 6 órakor tartotta a Kolos közkórhózban február havi rendes közgyűlését, melyet boldogult dr. Feichtinger Sándor kir. tanácsos, ny. városi főorvos és kórház-igazgató emlékének szentelt. Dr. Gedeon Kálmán, az érseki kórház főorvosa, meleg érzéstől áthatott emlékbeszédet mondott, majd dr. Áldori Mór tanácsorvos méltatta az elhunyt érdemeit. A közgyűlésen, mint vendégek a helyőrség orvosi kara és a helybeli gyógyszerészek is részt vettek. A közgyűlés után a jelenvoltak a Fürdő vendéglőbe mentek társas vacsorára. Dr. Gedeon Kálmán emlékbeszéde a következő volt. Nagy idők tanújáról akarok szóllani, ki majdnem százados életkorával tanúságot tett, hogy miképen használható ki Isten nagy adománya az élet és egészség, hogy abból saját magunk hasznot mentsünk és embertársainknak is juttassunk testi és szellemi erőnk fölöslegéből. Feichtinger Sándorról, a mult hóban elhunyt aggastyánról szóllok, ki korra ugyan öreg volt, de testi és lelki erejének az utolsó időkig birtokában, fiatalos tűzzel és ügyekezettel állott az élet küzdelmeinek sorompójába s kivette részét magas korában is a munka és fáradságból, de az élet örömei iránt sem volt fásult és érzéketlen. Mindnyájan, kik ismertük, a tisztelet és csodálat egy nemével szemléltük őt, kihavas úton. Iólesö melegség dobogtatja a szivét, rágondol a fiára, aki most még pólyába burkolt tehetetlen csöppség, de aki neki valamikor segítőtársa lesz a nehéz paraszti munkában és támasza majdan öreg napjaiban. S ahogy a dolgát elvégzi idekint, az a kis pólyás gyerek olyan ellenállhatatlanul huzza befelé. Nesztelenül nyitja be az ajtót, hogy ne zavarja a pihenő asszonyát. Lábujjhegyen megy oda az ágyhoz, amibe szép arcú, de sovány, sápadt nő fekszik a slingelt fehér párnák közt. — Alszol anyukom ? — kérdi tőle szelíden és ráteszi a hidegtől s munkától vörös kezét az asszony szép homlokára. — Nem alszok én lelkem, csak nagyon búsulok, hogy még mindig nincsen tej a kicsinek ! — Nincsen ? — mondja az ember megütődve. — Nincs, — mondja az asszony és könybe borul a két szép barna szeme. Az ágya fölött egy Mária-kép van, karján a gyermek Jézussal, ezt a képet nézi fájdalmas lélekkel s magában azt gondolja : Az én fiam nem lesz olyan szép kövér, mint a tiéd ! És odaszorítja aszott melléhez a pólyás gyermeket, aki valamelyes sirásfélét hallat és egyre tátogatja a csöpp piros száját. Mar szopna a lelkem, de nincs mit. A tápláló forrás nem akar felfakadni az édes anya keblén. A rossz táplálkozás, a sanyarú élet, a hosszú esztendők keserves nehéz munkája, az idei rossz esztendő kivett a szájukból minden jobb falatot A felnőtt ember még csak kibírja, de az ebben fakadó uj életet már nem ritkán a halaiba küldi. Három kis leánya ott szőszmetel a ben nemcsak a tudós typikus alakját láttuk, de megbámultuk minden irányú széles ismeretkörét, kitűnő logikáját, azon meggyőző és kitűnő előadását, mellyel úgy egyesekkel szemben, mint a nagy nyilvánosság előtt mindig fölényt aratott és az osztatlan tetszést biztosította azon ügynek, melynek szolgálatába szegődött. Fiatalos és friss volt minden izében, pedig az élet küzdelmeiből bőven kivette részét, tanult, fáradozott, hogy ismereteit kibővitse és megszerezze azon anyagiakat, melyek egy nagy család fenntartásához, és szükségesek ahhoz, hogy magához méltó utódokat neveljen, ami neki teljes mértékben sikerült. Ha sokat fáradozott is, de azt elmondhatta, hogy nem hiába élt. Lássuk csak az ő élet és pályafutását, kövessük őt, mint halad küzdve előre, mint érte meg a 90 évet, midőn a természet örök törvénye rajta is beteljesedett, „ami születik az elmúlik." Elmúlt ő testben, porrá lesz, de emléke sokáig élni fog és túléli majdan porladozó csontjait. Menjünk egy századdal vissza és forgassuk a történelem könyvét vissza, bizony vaskos kötet lenne, mely az ő életének naplóját akarná elénk tárni. A mult század elején 1817-ben született, bizony ez már oly régen volt, hogy a boldogult maga sem tudná azon eseményeket elénk tárni, melyek életének első tizedét betöltötték. Fel kell tennünk, hogy ő komoly tudós is csak gyermek volt és a gyermeki élet pezsgő szelleme, mely ép testben elevenen lüktet, vele is átélette a gyermekkor minden hamiskásságát, de bájait is. Életének második évtizede már a komoly tanulmányokkal telt el. Középiskoláit kitűnő eredménnyel végezte el. Búvárkodó szelleme, és előszeretete a természettudományok iránt már akkor megnyilvánult. 23 éves korában már orvosdoktorrá avatták. Élénk elméje és tudnivágya már akkor széles mederben mozgott. Mint fiatal orvos már sokoldalú tevékenységet fejtett ki. boglya-kemence mellett a padkán. A nagyobb, hét éves Böske már iskolába jár. De most a nagy hó miatt itthon vesztegel. A másik, az ötéves Juliska, kis eleven, fekete szemű fruska, aki mindig gonoszságokon töri a fejét, meg a hároméves Pannika. — Talán ennél valamit lelkem, — szólal meg újra az ember. Főzzek talán tojást ? Egyéb mostan ningsen. — Jó lesz, — hagyja rá az asszony. Az apjuk kimén és egy kis gyors szalmatűznél megfőz két tojást s ahogy elkészítve beviszi az asszonynak, az ő vacsorájukat is előszedi. Ket darab fagyos sült tök, jó puha barna kenyér és mále. Azután hozzálátnak a délutáni vacsorának, mert az ebéd reggel kilenc órakorvolt, mely állt keménymagos levesből, a miből jóltartották a kis emberkét is, aki azóta, hogy evett, folyton alszik, csak most kezd nyugtalankodni. A középső kis leány ott lábatlankodik az anyja körül, aki már az egyik tojást szétosztotta köztük. Nesze neked is egy falat, neked is, neked is s azon veszi észre, hogy ő maga még semmit sem evett. — Takarodjatok ! — szól rájuk az apja. — Neköm nem köll málé ! — pityereg a Julis. — Hát mi kellene ? — Sömmisé ! — duzzog a kis lány és betakarodik a kuckóba s szepegve ül ottan egy nagy darab kősón. A tanyai parasztember az egész esztendei sóját egyszerre veszi meg és fogvtaig ott tartja a meler kuckóban, mert másutt ahol hideg van, megolvadna. A gyerekek egész télen ott mászkálnak rajta. Tavasz A botanika, mint kedvenc tudománya mellett már akkor foglalkozott chémiával és hazánk ásványvizeinek jelentékeny részét vegyelemezte. Az orvosi tudományokban is széleskörű ismeretekre tett szert. Bécsben folytatta tanulmányait; Diefenbach azon kor leghíresebb sebészének oldala mellett működött és a tőle nyert gyakorlati ügyességeket saját működési körében is ápolta még pedig sikerrel. Hasonló jó eredményeket ért el, a szemészet terén hol a hályog és kancsalsági műtétekben hazánban az úttörők között szerepelt. Szülészeti ismeretei szintén híressé tették őt idejében. Eljött nagy szabadságharcunk ideje, ez időben súlyos megpróbáltatás érte, hasihagymázban megbetegedve élet és halál közt lebegett, de a vas szervezet és fiatal kor ekkor még le tudta győzni az öldöklő angyalt — a halált, ez nem érzé magát erősnek vele szemben, haladékot adott neki még 60 évre. Felépült és bekövetkezett életének legboldogabb szaka, midőn házasságra lépett nemeslelkű nejével. A lángoló hazaszeretet és kötelességtudás azonban nem hagyták nyugodni, kiszakította magát a családi boldog életből és puha fészekből. Kilépett az élet küzdő porondjára, hogy vérével és tudományával szolgáljon a szent ügynek. Kardot kötött, harcolt —- majd, mint orvos szentelte tudását és erejét a hazának. Anyagi eszközök hiányában emberfeletti erővel igyekezett a szent ügy áldozatait támogatni, gyógyítani. Nagy társadalmi tevékenységet fejtett ki, hogy közadakozás utján megszerezze a szükségleteket. Az ő hangja termékeny talajra talált, a társadalom megmozdult és anyagi erejével ki-ki sietett, forintját vagy garasát az igaz ügynek adni. Igy sikerült neki ezen missióját is teljesíteni s ezért ő akkor, mit kapott jutalmat? Gyűlölet és üldözés volt osztályrésze, de azt megédesítették neki az álfelé, ahogy elfogy a só. a kuckó népe is kiköltözik a napra játszani. Nincs szükség a székre-asztalra, amit nekik egész télen a nagy darab kősó képvisel, itt bent a jó melegen. A Bodri is várja a vacsoraját odakint az ajtó előtt, de egyszerre barátságosan ugatni kezd, mintha valami ismerőst látna. És csakugyan a sógor jön, a gazda húgának a férje. Alacsony, nehézjárású, de eleven szemű, fekete, magyar, tiszta ünneplő ruhában. Fel van pakolva szörnyű módon, a vállán botra akasztva egy nagy fehér ruhába kötött csomag, s a hátán telerakva egy csikóbőrből készült tarisznya. A botra akasztott fehér csomag jól be van burkolva melegített abroszokkal, hogy el ne hűljön benne egy nagy tal finom túrós derelye, leöntve vastagon lejtöllel és jó libazsírral. Azután meleg túrós lepény és nagy, szép fehér fonatos kalács, sült disznóhús, pecsenye, kolbász. A tarisznyából pedig előkerül egy nagy üveg kavé, egy másik nagy üveg bor és egy csomó perec az apróságnak. Regi jó magyar szokás az, hogy mikor egy családban az asszony gyermekágyban fekszik, a hozza közelebb alló rokon, koma, szomszéd latja el főtt étellel őket. A hazbeliek szörnyűködnek, szabadkoznak, hogy igy meg ugy, minek ez a sok fáradság ? De aztán nagy kínálásra megkezdik a derelyés tálat és jókedv, derű, pompás ételek illata árad szét az imént még nagyon szomorú, szegenyes szobában. A sógor alá s fel járkál és erősen szívja a pipáját, mig a többi es ik. — Gyerök lött hát, — mpndja egyszerre megállva az ágy előtt. tala megmentettek hála könnyei. A szabadságharc lezajlásával orvosi praxisát folytatja, mely tekintélyben és tömegben mindig növekedett. Majd hivatalos állást nyer, megyei főorvos lesz 1860-ban. Itt a példás kötelességtudás más módon nyilvánul meg benne. A pusztító rém, a kolera végig söpri az országot, a halál ural — dőzsöl az áldozatok tömegében, városunkat sem kíméli meg a járvány, 3124 beteg — 1400 halott van a listáján, — most ismét erejét megfeszítve embertársai javára adja képességét s a hála az, hogy kiüldözik állásából, politikai áldozat. A nagy közönség eltelve iránta szeretet és hálával, kárpótolta őt és városi főorvossá és kórházigazgatóvá választotta, hol évek során buzgón dolgozott. Ezen időben orvosi és tudományos hírneve városunk és megyénk szűk határából már kinőtt s több izben felhívták, hogy telepedjen meg hazánk fővárosában, hol az egyetemi katedra lett számára kilátásba helyezve. Tudósunk azonban lelkének egész szeretetével csüggött városunkon és nem távozott, miben nagy része volt az akkori hercegprímás, Kopácsinak, ki, hogy őt még jobban ide kösse, udvari orvosának nevezte ki. Férfi kora delén túl, de teljes erőben éri meg doktorrá avatásának 40-ik évét, A közönség ismét jubilál és tüntet mellette, ez történik 1888-ban. Felséges királyunk is méltányolta érdemeit és a kir. tanácsossággal tüntette ki. Hánynak adatott meg, hogy hasonló ünnepet megérjen ? A legtöbb itt már befejezte szereplését és a színfalak mögé vonul s a megérdemlett nyugodalmat keresi — nem úgy ő, ki ezt csak egy fejezetnek tekinti és az érdekes könyv folytatódik. Dolgozik tovább 82 éves korában és hatalmas munkáját, mely egyúttal hattyú dala, „Esztergommegye és környékének flórája" a nyilvánosság elé juttatja. Nagy — Az ám gyerök, kis huszár, mondja rá az apja. — Hála Istennek ! mondja a sógor és tovább pipál. Az asszony szelid mosolygással kibontja a sok takaróból a kis emberkét. Nézze meg sógorom ilyen ! és lehúzza a kék pántlikás fejkötőt a baba fejéről. A sógor nézi a hajas gyereket, akinek a selymes barna haja leér egészen a szeméig s hátul pedig a kis rózsaszínű hátára. Kukoricát loptál evvel, nem tököt, jegyzi meg a sógor és könnybe lábad a két nevető szeme. Azután előkotorász a zsebéből egy ezüst foriníot'és odacsúztatja a baba feje alá. Pénzre feküdj, pénzre keljél. Bút sohse láss, nagyra nőjjél ! Mindenki megvan hatva, pár pillanatig csönd van a szobában, az asszony rá néz a Mária képre és áhítatos sóhajtással rábízza a sógor jókívánságát, hogy elvigye a jó Istenhez. — Köszönjük sógorom, mondja a gazda, és tölt a borból mind a hármuknak, s a derű mindinkább árad a szobában, a tükör mellé felaggatott porcelán tányérok rózsái is mintha pirosabbak volnának most, mint máskor. A gyerekek ahogy jóllaktak, ott lábatlankodnak, nevetgélnek körülöttük. Az apjuk minduntalan csendre inti őket, különösen a Julist kell mindig szóllongatni, akinek már megint nagyon felnyílott a szeme. A két ember most már együtt ül az asztalnál és kölcsönösen kicserélik .a dohányzsacskót — ami a magyarnál nem kis jóindulatnak a bizonyítéka — mert hát egyik dohány oiyan, mint a másik,