Esztergom és Vidéke, 1907

1907-02-10 / 12.szám

Építsünk szanatóriumot. Esztergom, febr. 7. Magyarország, a hajdan tejjelmézzel folyó középeurópai Kánaán földjén három démon uralkodik. Ezek : a halál, a szegénység és a kivándorlás. Rettenetes reájuk gondolni. Az egyik ott gubbaszt a lélek fölött, melynek porhüvelye zizegő csontvázzá omlik össze. A másik hűséges társul szegődik a nyomorral, a bűnnel s léptennyomon kíséri a teremtés remekét. A harmadik mohó vágyakat gerjeszt, csalogatón hiv s tengerjárttá teszi a magyart, a magyar fajt. Az elsőnek jelképe, csontváz kaszával. A másodiké koldustarisznya, a harmadiké vándorbot batyuval. Trínitás a maga megdöbbentő valóságában. Mind a három előttünk all rémes borzalmaival, azzal a sötét gondolattal: pusztulunk, veszünk s a nemzeti nagy temetés elé nézünk. Nem attól a haláltól féltem nemzetemet, melynek nyomába termésrügy fakad. Hisz a magyar sem kivétel s lehull, mint más nemzet Este felé. j^a hull Ű£ üszkös éji fátyol főidre 6úsan, szemfedő gyanánt, . J(tmOndhat

at tanul fáradt vagyok : : Jl^ JLét ezernyi gondolatja Bánt. 9$ti voltam ma s mi fészek holnap?! '(Salán etü^í fény a felleget . . . & a sok, dühös vihar-veszély után lelkemen majd nyugalom leSeg. yj^tán Belátom: újra áímodám. \ & köröttem most is üszkös éj vagyon* S kifáradott a telkem mostan is. áradott nagyon, igen nagyon. &' a vágyaim '(Seho^jád visznek et, '"(Oeho7jiád, megholt, drága, jó J^fyám. '(be most már mindig szépet átmodoí csendes éjek égi alkonyán. Szeretnék 9$Cettetted pihenni, •3£ogy együtt álmodhatnánk boldogan. ?De hitvesedrőljó J^nyámról én, Jiinek most annyi fáf

da lomja van. fájának érett gyümölcse. Meghalni meg kell egyszer az embernek, de nem szabad a magyar nemzetnek, melynek sorait a mors imperátor, a sorvadást szegődtetve társul, vágja le kegyetlen kíméletlenséggel. Hull a fiatalja, a nemzet kalásza, mielőtt megérlelné gyümölcsét. A sorvadás az a rém, mely a nemzet testén élődik s éltetője a lehelet, a nyál, a toborzékolás, az alkohol, amelyektől nem tud a nemzet szabadulni, mert fiainál, leányainál minden társadalmi különbségekre való kivétel nélkül siket fülekre talál a védelemre szóló intés, a rémnek kergetése, hitvallásos, erkölcsös élettel párosult józanság és ennek nyomán a megfertőzött embertársainknak megmentésére szolgáló intézmény, a szanatórium felállítása által. Esztergom város polgára: gyermeke, ifja, örege, fia, leánya hallod-te a szavakat, melyek osztályrészesévé akarnak tenni nem a kora halálnak, a sorvadásnak, hanem az életnek, a nemzeti faj gyökerében való megerősítésének nagy munkájában: akarsz-e teremteni? Szólj, nyisd meg ajkadat, van-e benned a nemzeti fajérzéknek oly agykor majd 0 is odajönne, S a hármunk lelke egyheforva majd. €.gy tenne mind a hármunknak álma : J£acagni JLétet, ŰSánafof s a ^Bajf! . . . Budapest, 1907. Pártos Zoltán. tengernagy elbeszélése. — Angol rajz. — „Nagy ég!" kiáltotta Pillangó, ki egy vidám francia dalt csattogott s azt hirtelen abbahagyta. „Egészen elfelejtettem, hogy a tengernagy ma nálunk ebédel. Rögtön csónakot kell küldenünk a partra", s azzal a kajütből kisietve behallatszott a fedélzetről kiáltása : „Csónakot indíts!" Férje, a herceg ajánlkozott rá, hogy vendégüket elhozza. — Lullia, az ausztráliai örökös, felemelte sötét fejét s átnézett a nőre, a ki irt. „Ismeri ön a tengernagyot ?" „Nem." . „Érdekli önt talán az eljövetele?" „Erre a kérdésre majd csak akkor felelek, ha már, látom őt." Az örökösnő vizsgálva tekintett az előtte lévő komoly arcra. „Hiszi ön, hogy elmennek a postahivatalba kérdezősködni, nincsen-e levelünk ?" foka, mely a könyörülettel, az emberbaráti szeretettel vegyest annak a fajnak íentartását istápolja, mely életet adott neked, melynek erényei atyád és anyád erénye, réges-régtől fogva a honfoglalás előtt és a honfoglalás óta. Nézd csak erdővel borított halmaidat s gondolj ama gyönyörű, az életre reményt keltő kilátásra, mely halmaidon kínálkozik feléd, aztán élvezted és élvezed az ózondus levegőjét, a méltóságosan északra törő s határodnál keletre könyökölő fejedelmi folyam partján épült városodnak. No lásd, ez a város tulajdonát képező, halmos erdővel borított gyönyörű vidék tüdőbetegek számára, üdülő, gyógyhelynek teremtetett. Szeretem az állatot és a madarakat legkivált. Szeretem a fát, mert hisz nélküle a földi élet komorsága kiállhatatlan volna. Védem, őrzöm mindkettőt, mert az ember életgyönyörének kiegészítője. Méltánylom a mozgalmat, azt hiszem azonban erős bűnhődéssel fenyegető és alkalom esetén szigorúan végrehajtott törvények jobban megvédenék a hasznos állatok és fák védelmét, mint az e célból alakult egyesüle„Már megint ?" „Olyan sokszor küldtem már ma?" „Ötször." „Lehetetlen !" A nő, a ki irt, letette a tollát. „Okosabban tennénk, ha átöltözködni sietnénk", monda. A szavai csaknem élesek voltak, a hangja remegett, mintha egy kissé sértve érezné magát. Az örökösnő élénk részvéttel nézett keskeny, halvány arcára. „Fáradtnak érzi magát, Chester kisaszszony?" Pillangó sietett hozzájuk hirtelen élénkséggel. „Jertek ti komoly emberek! Rajta legyetek,' hogy a -lehető legszebbekké tegyétek magatokat, mert máskülönben bizonyosan tudom, hogy a tergernagy nem is szól hozzátok — én irántam a haragos, zsémbes öreg úr rettenetesen szeretetreméltó, nekem pedig az a szándékom, hogy mindkettőtöket elhomályosítsalak." Elhallgatott, majd újra igy szólt: „Remélem, az orrom nem lett vörös a naptól, Lullia, mit gondolsz ?" Egy félórával későbben erőteljes hang hallatszott be kívülről a hölgyekhez. „Teringettét! De milyen vigyázatlanok ezek az ön emberei, hercegem ! Vig}'ázzon ! Nem történt baj ? Egyszer megesett veiem, hogy mikor ebben a kikötőben tek. Miért is sokkal, de mennyivel sokkal szeretnék egy oly mozgalmat látni, mely egy tüdőbetegek szanatóriuma intézményének létesítését célozná s volnánk ott, hol Németország, ahol kevés város kivételével, mindenütt vannak ily intézetek. Ennek létesítése érdekében mozduljon meg az esztergomi értelmiség s tegyen már valami olyant, amellyel követésre méltó példát adna nagy Magyarországnak. Mert jól jegyezzük meg, a nemzetpusztitó tüdővész és a mi nemtörődömségünk igen közeli rokonok és már más hasonlatossággal kifejezve, nem is egyéb, mint nyitott, tárt ajtó, annál több, kapu a korai halálnak, a nemzetnek testében való elsatnyul ásának. Tessenek elmélkedni fölötte, igen tisztelt hölgyeim és uraim, mert az eszme nemcsak a sorvadok javát, hanem a mi javunkat is szolgálja. Az élet eszméje ez "a borzalmakkal szemben, mely lépten-nyomon fenyeget bennünket és gyermekeinket ! Bertalan Vince. egy yachtra igyekeztem, a csónak felfordult. Ugy — rendben van minden ! Hol vannak a hölgyek?" „Öltözködünk és még nem mehetünk ki," kiáltotta Pillangó a kabinjából. Az öreg ur nevetett. „Öltözködnek? Hölgyeim — siessenek egy kicsit, ha szabad kérnem. Szeretnék ebédelni! Gyönyörű egy asszonyka ez az ön neje, hercegem." Pillangó kacagott és újra ki kiáltott: „Minden szavát hallom, tengernagy vigyázzon az Isten szerelméért. Egy yachtnak ezek a hátrányai." „Az már igaz, kedvesem. De hát mit csinál ön, ha „flirtelni" akar?" „Ó, kimegyek a szárazföldre!" „Helyes? S mit szól hozzá a férje?" „Nem lehet szava, mikor egy mértföldnyire áll kinn a tengeren. Nos, készen vagyok." Mikor a társaság az ebédnél találkozott egy fiatal ember is csatlakozott hozzájuk. Csendesen, visszahuzódóan viselkedett, kivéve ha fecsegni engedték őt, mint egy iskolás gyermeket. Egyike volt azoknak, a kiket Pillangó különösen kegyelt. Mint a kis rattlerjét, ugy tartotta ezt is a fedélzeten, de valamivel mégis kevesebbre becsülte, mint azt, Toffynak nevezte őt, s ez i is, mint a többiek, lemondással és megnyugvással viselte a nevét.