Esztergom és Vidéke, 1907

1907-12-25 / 99.szám

sebét s hordágyon a katonai betegszobába vitette. Én is utánok mentem karbollal öblögettem a számat. Az ágyon hamar eszméletre tért Rafael. Mivel nem engedtek be fajtabélit: hozzámentem. Ép meggyújtották a lámpákat. • Maszatos arca halovány volt. Szilaj, nagy, fekete szemeit szeliden végigjártatta rajtam, simogatóan, mint a májusi alkonyat. Megfogtam kezét. Benne rezgett a naplángú Kelet minden delejessége, minden karaktere. — Rafael. — Ez volt az első szó, mit kitudtam mondani. —- Mi esett velem ? — Megszóllal ő is. — Elütöttem magát a biciklivel. Jobban van már Rafael ? Egy szót se szólt. Csak nézett rám szeliden, mélységesen, mint egy nagy szent a halála óráján. Még csak most csordultak ki szememből a könnyek. És éreztem, hogy a szivem még úgy sohasem dobogott. Az ágy mellé hoztam egy széket. Leültem. Kinyitottam számat és hideg levegőt szívtam csonka, sajgó nyelvemre. És megszólalt Rafael. — Azs ifijur is megitette magát ? — Csak egy-két fogam esett ki Rafael. Meg a nyelvemből egy falatka hiányzik. Rafael csak bámult. Sajnálattal tekintett rám. És szorította a kezem. Az éjt ott töltötem mellette. Láz álmai voltak hagy, véres verekedésekről, halálról, temetésről. Eltorzult az ajka, amint' kiáltotta: — Ne bántsátok azs ifijurat í Ő hozs nenekünk sok-sok aranyat, kincset! Ne bántsátok ! Ekkor szerettem meg Rafaelt. Néztem az alvó beteg Vénuszt, amint üheg, amint álmodik. Már napos volt a reggel, s ő még aludt. Ágyához sompolyogtam. És egy halhatatlan csókot leheltem a lelkemből maszatos, füstös, cserepes ajakára. Aztán letörültem a könnyeim és felültem a vonatra. Azok a napok örökre feledhetetlenek lesznek előttem. Az egész lelkem Rafaelt Ölelgette körül. És éreztem, hogy szeretem azt a beteg, füstös, lompos, szutykos cigánylányt. Nehéz is volt feledni. Küldtem neki postán sok-sok csemegét és — a fényképemet. De ő csak három.év előtt tudta meg, hogy ki voltam. Budaörsön láttam egy szép cigány menyecskét. Két poronty sivított a karjain. És ő megszólított: Ifijúr, emeljen kártyát. Rafael volt. És én emeltem. Hesperus. f\ kóbor hegedős. fldj' Isten jó estét földiek, cimborák! Latom, vig a kedvük, fogy a tüzes borág ; Letelepszem én'is, hogy ha helyet adnak, Szélén az asztalnak. ' Róborló hegedős, nótamondó vagyok, Celkemben hordozom a tűzkéves napot, Bennem él a népek minden kínja, vágya, Hagy szomorúsága. Csatangolok szerte széles magyar földön, Egy napot a másra bus-unottan töltöm, Hallgat a büszke bérc s délibábos róna : — mintha halott vóna : Csöndes bánat nekem az ilyen alkalom. . . Porladozó ősök sugalják a dalom: Hogy satnya ez a kor, gyámoltalan, törpe -— Ezt nem örökölte! Hiú álomlátás napkeleti népe Telt poharat űrit hangos henyeségbe' S jobb időket sóhajt... Szószátyár nyelve meg, mint az orsó pereg. Falra festett ördög hejh, labanc hejh, német Ha a villám nem sujt: dörgéstől nem félhet, fi munkára, tettre, lomha, gyönge a kar, mozdulni nem akar! 5e a sors, se Isten — saját keze veri: H magyar, a magyart üldözi, kergeti; Előtte a jövő, készen az Ítélet: Halál avagy Élet. Őszi Verőfény. Irta: Nagy Renée. A későn kelő őszi nap végigsüti a tágas, virágos udvart és szelid simogatásával leolvasztja az éjszakai deret a már erősen hervadó őszirózsákról. A verandára felfutó vadszőlő megritkult piros levelei zizegnek, zörögnek a szellő érintéséré és száll a hervadás illata kora őszi napon, késő virradaton. Meghorpad a fekete föld a virágok tövén, mint a halódó ember fáradt teste és álomra hívja a benne viruló életet. Es a még nem régen is szépen virágzó teljes violák, fürtös szegfűvek és a kései virágzásban levő rózsafák meghajtják fonnyadt ágaikat, mintha valamennyien a földet néznék, a halódó édesanyjukat még egyszer, mielőtt örök álomra hunynák virágszemeiket. A napsugár felolvasztja leveleiken a gyöngyszemekké fagyott harmatot és hullanak cseppenként csillogva a földre, mint a bánat könnye az elszálló élet után. Lejebb az udvar végében öt magas szép nyárfa hullatta le az éjjel sárga leveleit. A fák alja mintha aranyos szőnyeggel volna betakarva. A zörgő, libegő falevelek közt ott sétál a ház ura, egy őszbevegyült férfi és nézi a hideg éjszaka pusztítását a kedves kis virágos kertjében s nézi szeretettel az öt csupasz nyárfát s meghatottan lépked a lehullott leveleken, mintha félne rájuk lépni, a meghitt jóbarátokra, a zizegő levelekre, amik egy hosszú, elmúlt életről meséltek .neki most ezen a nyáron, amikor bús özvegységének első esztendejében, teljesen visszavonulva élte szomorú napjait kertjének virágai között, hallgatva a nyárfák suttogó beszédét. Valahányszor a gólya a családi házra leszállott és boldogsággal tölte azt el, mindannyiszor egy nyárfát ültetett az udvar végében s házasságának tizedik esztendejében öt fa állott egymás mellett. Nem került hozzájuk több. A legidősebb fia, László már negyven éves, aki tekintélyes ügyvéd itt a városban. A második leány, Mariska, két évvel fiatalabb. Hála Istennek ez boldog aszszony! A harmadik szintén fiu, Jenő, még nőtlen. Hivatalnok Pesten, ez a családnak eg}' fájó sebe. hogy még mindig nem nősül és gyakran szorul haza apróbb kölcsönökért. A negyedik leány, Erzsike, a helybeli képviselőnek a felesége. Az is boldog asszony. De az ötödik, a Juliska, a pesti doktorné mindig azt irja haza, hogy sohasem szokik ő meg abban a nagy városban s mindig tele van a levele kérdésekkel, hogy milyenek a virágok itthon ? Hát az ő nyárfája nem száradt-e már ki, mert ő tudja, hogy az búsul ő utánna. Hát a sárgarigó visszajött-e az idén is reá, amely ott fészkel már évek óta rajta minden esztendőben ? Az a kedves madár, amelyik hangos fütyülésével jó korán felköltötte mindig, hogy meglocsolja a kedves virágait. A legkisebbik nyárfa nem száradt ugyan ki, de sokkal fiatalabbnak látszik, mint amennyi idős s ő hullatja el legkorábban a leveleit. A sárgarigó is visszajár még rá a régi fészekbe, minden olyan itt, mint régen volt, csak egy boldog fiatal leányból lett boldogtalan asszony, és a ház asszonya, egy fehérhajú, fehérlelkű asszony költözött el innét a virágos udvarból, egy még virágosabb sírbolt alá. Hogyha ő megvolna, a boldogtalan pesti doktorné lánya nem hiába üzengetné szomorú rabságát, fájó sóvárgását a virágai és nyárfája után, de az apa szive zárva van a panaszok előtt, bár sejti, hogy mit rejtenek azok a virágoknak szánt gondolatok, üzenetek. De becsületes magyar lelke előtt idegen fogalom az, hogy válás legyen egy nem sikerült - házasságból. Örökké a család szégyene az ilyen eset, az elvált asszony utolsóbb a legutolsó cselédnél is, akit szegyeinek, takargatnak s inkább haljon bele a szenvedésébe, de elvált asszony ne legyen belőle soha. Pedig most már itthon is kellene az asszonyi kéz, mert szomorú és üres a ház gazdasszony nélkül, bár van cseléd mindenre. Az öreg úr megtartotta őket, rendben is van minden a házban és mégis hiányzik valaki — valami . . . A napsugár csakúgy végigsüti a tágas, nagy udvart, mint akkor, mikor még itthon volt az asszonya és mégis mintha mindig sötét volna. Nincsen illatuk a kertben nyiló virágoknak. Üres és sötét a világ — és belesajog, feljajdul a szive ebben ;a nagy, sötét némaságban, amibe csak a nyárfák levelei suttogtak, beszéltek egy napsugaras, virágillatos nyáron át régen múlt időkről, elmúlt boldogságról egy gyászbaborult, szomorú léleknek. S most, hogy azok is lehulltak, ki beszélget ő hozzá ezután, mint eddig, mikor itt sétált a nyiló virágok közt ? Amiket azoknak a keze ültetett, ápolt, akikért legjobban fáj a szive most is. Az egyik már pihen s várja őt, hűséges urát az örök pihenésre. A másik él, de jobb volna, ha nem élne — és kigördül egy fényes könycsepp a szeméből. Ma egy éve temették a párját, kivel negyven esztendeig élt szelid békességben és örülve nézték, hogy nevelkedik a szép öt nyárfa, s mindig nagyon megsajnálták, mikor őszzel hervadni látták. Ma egy éve. éppen, mikor eltemették, mikor elsiratták. Akkor is ilyen dércsipett volt a kis virágos kert, igy sütött az őszi napsugár és sirták a virágok harmatkönnyeiket a fekete földre. A cselédség némán tesz-vesz a házban, dolguk vajmi kevés, de az öreg úr megszokta a nagyszámú cselédséget abból az időből, amikor még a vagyonát nem osztotta szét a gyermekei közt. Egész nap alig szól valaki a házban, csak gondolatban beszélgetnek. Valahogy aztán nagysokára, rettenetes unalmak között este lesz. Zsuzsa a gazdasszony meggyújtja a lámpákat, beviszi a vacsorát, azután megint kiviszi s aztán lefeküsznek. A nemzetes úr ugyan éjfélig is fennbotorkál. Háromszor hoz a posta friss lapokat naponta, azokat csak el kell olvasni, hogy kárba ne vesszenek. Azután a kakukos órák elütik egymásután az időt. Hajnal felé a vadgalamb már- elkezd búgni kint a kalitkában párjának, s nemzetes uram nyitott szemmel bámul bele a sötétségbe és hallgatja a vadgalamb bugását s a kakukos órák egyhangú ketyegését. Három ilyen óra van a házban, valamennyi muzsikál is. Mindenik elsipog egy pár dalt, hogy milyet, azt már csak az tudja, aki régen hallgatja. Hajnali négy órakor a legelső szobából egy francia négyest, ami úgy hallik át ide, mint egy báli éjnek az emléke, amit zsongó idegeinkkel, agyunkkal haza hozunk. Öt órakor bús magyar nótákat játszik a másik, hatkor a Rákóczi indulót játsza a harmadik ott a feje fölött. Erre már mindig felébred a szelid kánári is és elkezdi csipegő beszélgetését, s a hét órai harangszóra Zsuzsa asszony behozza a reggelit és elkezdődik a nap s telik örökös egyformaságban. De ma nincsen úgy, mint máskor. Zsuzsa koszorút kötött nagy könyhullatások között megboldogult aszs 2cnjának, s a nemzetes úr ki fogja vinni a temetőbe, a temetésének évforduló napján. A kocsis a rég nem használt hintót fényesiti olajjal, s befogják a két feketét, melyek örülnek, hogy dolguk akadt. Szikrázik a tüzes lovaknak patkója a hogy paskolják az utca kövezetét, mikor kiérnek oda. Az átellenes ház ablakából egy idősebb,' de elég csinos nő mosolyogva integet felé, a szomszédasszony, aki a feleségének is jó barátnője volt, de akivei a temetés óta nem beszélt, s aki szintén már évek óta özvegy. A szomszédasszony virágos ablakára is rátűz a -ragyogó őszi napsugár. Sötétpiros virágú fuksziák himbálják harangalaku virágaikat a kocsi robogásától, s mintha mosolyogva néznének össze a vanília halvány lila szinű virágával és ^halkan suttognák azt a szót ők is, amit az asszonyuk, halkan, szivdobogva: Letelik a gyászév ! Igen, a gyászév ma letelik ! Es pirul az idős asszony hervadó arca, szemeiben fiatalos tűz lobog, amint néz a robogó hintó után. Öreges őszhajú ember koszorút visz élete párjának és az ölében tartott koszorú virágai neki is susogják : letelik a gyászév ! És meglobban az arca, megdobban a szive s ettől a pillanattól kezdve úgy tetszik neki, mintha a ragyogó őszi napsugár arannyal hintené be az utat, amerre halad. Mintha valami jóleső tavaszi melegség, áradna széjjel a levegőben. Mintha a hintó puha ülése beleringatná egy új tavaszba, amibe még illatos virágok is nyilának, s a szomorú, magányos lélek nem sajog olyan gyötrelmesen, mikor kora hajnalban hallgatja a vadgalamb bugását. S mikor reggeli öt órakor elmuzsikálja a második kakukos óra azt a régi kedvenc nótáját, hogy: „Szeretlek én egyetlenegy virágom . .• Nem dobogna a szive olyan fájdalmasan, ha valóra válna mégegyszer az álma: hogy lesz még tavasz egyszer az ő életében, egy olyan kellemes, derűs tavasz, amibe most a ragyogó napsugár, a hintó ringató ülése és egy pár mosolygó szem bele ringatta. Ha a muzsikáló óra, — vadgalamb bugása nem veszne bele abba a nagy, szomorú csöndességbe, — ha volna valakije, akivel együtt . hallgathatná. És rágondolt arra a virágos ablakra, ahol oly szépen virítanak a piros virágú fuksziák, ami mögött szintén egy magányos árva lélek hervadozik. Elszégyenli magát ezért a gondolatáért, s ahogy beérnek a temetőbe, szinte félve néz fel a felesége nevére, ott a márvány kövön, ami mintha szemrehányólag nézne vissza rá. Mintha azt mondaná: — Kedves öreg párom, hűtlen vagy már látom! És csakugyan. Sietve helyezi el a koszorúját a siron és minden meghatottság nélkül áll ott néhány percig, azután haza megy. A kis kanári hangosan trillázva fogadja. A vadgalamb most is szerelmesen turbékol a párjának. A nyitott ablakon át beárad a meleg napsugár és a hervadó virágok illata. A kakukos órák egymásután ütik el a 11 órát. Az öreg úr szokatlan elevenséggel ünneplőbe öltözködik, azután oda áll az egyik utcai ablakhoz és nézi az átellenes virágos ablakokat, várva a vizitek idejét, a tizenkét órát. Az órák délben is muzsikálnak s ennek a régi, avult, sokszor hallott nótáknak a hangulatával átmegy a szomszédos aszszonyhoz, akinek most még nem meri megmondani, hogy miért jött. De nem is tudná, mert nagy zavarban van. De a keze reszketése elárulja a szándékát és egymáson felejtődik két pár öregedő sugaras szem. Az egyik azt mondja: Eljöttem l A másik azt, hogy: Vártalak! A többit pedig majd elmondják az öreg úr árva kertjenek utolsó virágai. De most még csak arról sugdosnak, hogy : — Letelt már a gyászév! Szerkesztői üzenet. „Zenob." Sajnálattal nem. Ha jól emléke: rá, irt ön már jobbat. „Hattyúdal." Hála Istennek !: í