Esztergom és Vidéke, 1907

1907-11-07 / 86.szám

A daloskörök nemzeti hivatása! A zene kulturális hivatását nem vonhatja kétségbe senki. De nem szenved kétséget az sem, hogy magára a társadalomra s a társadalom irányára is befolyást gyakorol a zene intenzivebb művelése. Különösen nagy ható erő rejlik a dalban s igy a dal kultiválása több, mint egyszerűen zenészeti probléma, Nálunk — sajnos — még nem igen törődnek a zene s az éneklés nagy társadalom nevelő voltával, pedig régen elérkezett ideje annak, hogy ezzel a kérdéssel komolyan és behatóan foglalkozzunk. A dal etikai és nemzeti hatalma megérdemli, hogy azt az egész országban megszólaltassuk. A magyar dalnak országos terjesztése főleg a nemzetiségek lakta vidékeken volna fontos. Az ország minden részein szervezendő daloskörök mindannyi gócpontjai lehetnének a magyar nemzeti közművelődésnek, erős váraivá válhatnának a magyar gondolkodásnak, demokratikus voltuknál fogva pedig egyesegyedül lerombolhatnák azokat a válaszfalakat, amelyek a sokfelé tagolt nemzetet úgy politikai, mint társadalmi s vallási téren elkülönítik, összeforrasztva az országnak minden egyes lakóját egy magasztos nemzeti eszmében ; lelkesülni, élni, halni a magyar hazáért. Hazánkban a dalköri intézmény 40 éves múltra tekinthet vissza, amikor annak idején nagynevű elődeink a dalköröket megalakították — szemük előtt lebegett a magyar társadalom szétzüliött és széttagolt rétegeit egyesíteni, tömöríteni, azokban a nemzeti érzést fokozni — szívben s lélekben egyet érező testvéreket nevelni. Azok a politikai és társadalmi tényezők, amelyek a magyar faj históriai suprematiáját az ország minden részében keresztül viszik, a magyarosodás és a nemzeti érzés terjesztésével máris nagy sikert értek el. A magyar társadalom zöme megértette az életmentés és a faj megmaradásának ösztönszerű törvényét, jobbjaink az anyagiaknak kiapadhatatlan forrásaival segítik előre az életmentés nehéz munkáját. A magyar értelmességen múlik, hogy a már megkezdett munkával annak a társadalmi kérdésnek az egész országban érvényt szerezzünk. „Esztergom és Vidéke" tárcája Uj szonettek. 1. A monsi rab. Öreg szemében elhamvadt a máglya, Az absynih izét elfeledte már. Rimbaud — ki tudja — hol van, merre jár ? Ez itt a nagy bűnök kálváriája. Mogorva gyászban áll a zülött isten, A rabruhás, köny es szemű szatír Cellája rácsán haldoklik a hir Es jéggé fagy a hűs acélbilincsen. A kis dalok, szörnyű káromkodások Költőié lelkén megtörik az átok Es elmereng egy régi szent imán . . . Mosolygó arccal, odvas börtönébe Egy keskeny araiiypászma lopva néz be S Paris már ujjong: Pauvre Lélián! 2. Istenek alkonya. Az ösmondák nyugalma ül az erdőn. A nap kiszórta bús aranyködét. Lopózva jő a hallgató sötét, Es sir a csend, halkan, kétségbeejtőn. A domb mögül kíváncsian kikémlel S felnyitja borostyánszemét a hold De netn látja a sok halott kobold S Anahreon se várja énekével. A fűzesek közt roskadt ősi oltár Árnyéka reszket az ezüst tavon Tűzcsóva nem lobban fel már azon. Nagymessze búg az uj, mogorva zsoltár . . 5 egy hattyú hónyakát a vizre hajtva Hosszan zokog a sápadt alkonyatba. 3. Magány. Ugy jött; mint egy örök, fakó november, Havas esőtől átvert éjszakán S fáradtan átölelt a bús Magány, A láthatatlan, hűvös, néma ember. Valaki — tudtam — meghalt akkor éjjel, Hogy végigsimogatta a homlokom. Es én azóta már nem álmodom. Átfogja szivem dermedt jégkezével. Unottan, mint egy álmos őszi reggé), Beszórja lelkem szürke permeteggel És nesztelen kiséri léptemet. Mint egy kiégett torkú láva-katlan, Örökre hallgat. S két nagy, mozdulatlan, Hideg polypszemével rám mered. Véga. Ha valamikor, mostani politikai életünkben van szükség arra, hogy a magyar dal nemzeti misszióját lőmozditsuk, annak művészi erejével felriasszuk a magyar társadalom számottevő tagjait, akik tétlenül, aluszékonyan nézik az országban végbemenő nemzetiségi áskálódásokat s tűrik a külföldről becsempészett nemzetközi áramlatoknak terjedését, amelyek a józanul gondolkozó magyar társadalom lelkét máris megmételyezték. A magyar nemzet ereje mindenkor abban rejlett, hogy sohasem bizta sorsát más hatalomra, nem engedte magát idegen szövetségek védőszárnyaira, hanem saját erejére támaszkodva, saját fiainak hazaszeretetéből s lelkesedéséből fakadó tüzével hevítette a nemzeti géniusz kohóját, amelynek melege áthatotta azt békében, harcban, örömében, bánatában-. A magyar dal hatalma beleszól a politikai eseményekbe is, a hangok ereje mozgatja a tömeget, harcba vinni azt az ellenség elé. A dal békében ellentálló erőnek bizonyult azokban a társadalmi forrongásokban is, amelyek hazánk egét oly sokszor elhomályosították. A magyar dal ebben a harcban Napló-szemelVények. Irta : Hesperus. Naiv voltam és veszedelmesen nagy szkeptikusa a szerelmi törvényeknek. 8 éves koromtól verselek. Rímekben sirtam diákkoromban a szekundák fölött s rímekben kacagtam el ötleteimet. 13 éves koromban már „lapszerkesztő" voltam. A litografált „Jamóó" diák-vicclapot szerkesztettem. Igaz, hogy megbuktatta a tanári „drill", mert a szerkesztői üzenetekben leányoknak egész szerelmes leveleket üzentem. Hát mikor a kathedraügyészség beszüntette lapomat: keservemben elkezdtem naplót irni. Lehordtam az Íróasztalomnak a tantestületet, amiért eltiltotta az „önképzést". S napról-napra meghittebb barátom lett naplóm. Benne sirtam, jajongtam hosszú, eszenciás, zengzetes, savanyú, zöld tirádákban. Csak ugy szórtam a gondolat- és felkiáltójeleket. Egy oldalas körmondatokat irtam kutyámról: Haematoxylusxixilibusdixiről. Amely az ő latin-görög nevét azért nyerte vala, hogy mások ne tudják kimondani. Végre 17 éves lettem. Ekkor megnyílt előttem a sajtó is. írtam mohón humoreszket, idillt, essait, filozófiai csevegést, krónikát, sőt — politikai vezércikket is. istenitéletként meglazítja a nemzet életét, veszélyezteti a vulkánikus erőket — végromlását készítette elő a közeledő felhőknek — lesújtva azokra a tényezőkre, amelyek a nemzeti lét, a nemzeti önállóság épségét veszélyeztetik. Segítsük diadalra a magyar faj felsőbbségét a művészet erkölcsi fegyverével, ébresszük fel a magyar nemzeti géniuszt a nemzeti újjászületés uj korszakában. Riadj magyar ! Lássa az egész világ, hogy valamennyien testvérek vagyunk, életre való szemei vannak az óriási láncnak, amely a nemzeti kultúra a nemzeti művészet hatalmas kapcsával összetartja, egybeforrasztja a hazának minden egyes tagját. Szervezzük községenkint a nemzeti dalosköröket. Mutassuk meg, hogy dicső vállalkozásunkkal, a felköltött nemzeti önérzetnek, a lankadhatatlan munkálkodásnak magvát is el tudjuk hinteni, mely diadalra juttatja azokat a kívánságokat, amelyek az erős nemzeti alapokon nyugvó állam fenállásának nélkülözhetlen feltételei. V. H. Csak szerelmes versek helyett írtam még mindig bakonyos, soviniszta, vad, de őszinte hazafias dalokat. Én is halni szerettem volna holmi harcmezőn. De nem sikerült. Amint nem sikerült szerelmes verset írnom sem. Tudtam, éreztem, hogy közvetlen inspiráció nélkül ez teljesen lehetetlen. Elhatároztam hát, hogy szerelmes leszek. Kutattam, kerestem egy médiumot. Nem bántam volna, ha akkora lett volna is, mint a kisujjam : csak szeretni lehessen. Azazhogy csak verset lehessen irni hozzá. Beteg voltam. Lázas. Mig végre 1903-ban, keleti klimás nyáron : találtam egy Ladát, akit a naplómban Ildikónak hivtam. Ez a név felelt meg akkortájt ízlésemnek. De akkor olvastam Aranyt is. Ám leginkább azon körülmény presszionált ez álnévre, hogy nővérem nagy előszeretettel lapozgatott naplómban mig én iskolában voltam. Azt pedig nem akartam, hogy bárki is leleplezze az Eszményt. Ám beszéljen a naplóm maga: Junius 17. Mint Botond bárdjával az érckapun, oly léket vágott szivemen a szerelem ismeretlen, várva-várt érzése .. . Megtaláltam végre Őt . . . akit kutattam, kerestem oly soká . . .-! Ildikónak hi vom. Az Angyalt! A lelkem őrző Cherubját! A