Esztergom és Vidéke, 1907

1907-10-20 / 81.szám

Pór Antal. 1857. okt. 20. — 1907. okt. 20. Az egyház és haza félszázados szolgálata nem tartozik a leggyakrabban előforduló jelenségek közé. Főkáptalanunk kiváló tagjainak egyike a mai nap reggelén virradt ily hosszú munkásság évfordulójára. Pór Antal p. prelátus, a tud. akad. r. tagja, viruló egészségben lép ma a bazilika márványtól és aranytól csillogó falai között az Ur oltára elé, hogy felszenteltetésének ötvenedik évfordulóján bemutassa hálaáldozatát. Ifjúi lelkesedésének és tettvágyának már szép áldozatát letette volt a haza oltárára, midőn 1850-ben az egyház szolgálatára ajánlotta fel tehetségeit és erejét. Hosszú és fáradságos az út, amelynek nevezetes szakához érkezett. A munka és gondok nyomaiban azonban sűrűen fakadtak a jogosult elismerések olyan virágai, amelyek illatában nem minden halandó gyönyörködhetik. Városunk fia. Nyilvános pályáját azonban Nagyszombatban kezdette. fjajnalok. Éjben imbolygó, magányos fáklya, Eleven kérdőjel. — Izzó parazsa Egy tűznek, amely föllobogni vágyna, Mérem a távolt, mérem az űrt, Keresve, kutatva. — Aktiva, várva. Egy lángot az éjből, mely visszalobogjon, Egy szivet a mélyből, mely visszadobogjon, Egy hangot a légből, mely visszazokogjon. Ó, jönnie kell! — Mintjönni a napnak, Az éj felhői ha felszakadnak S dereng a hajnal. O, e szürkület, E rózsás álom, téveteg sugárból, Harmatból, ködből, az éj fátyólának Egy ottfelejtett, lenge foszlányából Az ég aljára könnyen odaszőve, E remegő, lágy, aranyködös álom Az ő heroldja, az ő hirdetőié! A nagy, az ifjú, csodás virradatnak. A napnak! —- A napnak! En nein álmodom át az éjszakákat, En-nyitott szemekkel, hallgatva, kérdve, Valamit várva, valamit remélve, '/. Nézek az éjbe.. Annak a középiskolának tanári testületében vivott ki magának előkelő helyet, amelynek tagjai közül a kathedráról nem kevesen püspöki trónokra léptek. Szive mindig visszavonzotta azok közé a falak közé, amelyek árnyékában bölcsője ringott. Hő vágyódása teljesült, midőn a királyi városi lelkészi hivatalába iktattatott. Közel egy évtized (1871—1880.) lelkes munkássága után, amely alatt a várost a parlamentben is képviselte volt, Pozsonyba távozott, hogy nemsokára ismét visszatérjen. Amióta mint a főkáptalan tagját a Sión ormán tiszteljük, teljesen visszavonulva tölti napjait. Az oltár és a tudomány szolgálata között osztja meg minden idejét. Aminő korán kötötte föl a kardot, épp oly régóta és kitartóan forgatja a tollat. Negyvenhárom önálló munkáján kivül számtalan becses dolgozattal gazdagította az irodalmat. Különös előszeretettel és hivatottsággal a történetírást művelte. Az Anjou-kor rég letűnt századainak eseményeit kutatja a legszívesebben. Fáradhatlan búvárkodásainak sok ismeretlen tény felderítését, sok téves nézet alapos Es látom, hogy a Hajnal jönni fog! Az ég alja pirkad, rőt pírba játszik, S bár fénye tüzek visszfényének látszik, — EH látom, hogy a Hajnal jönni fog. De e Hajnal nem az én Hajnalom. — Szerény, mosolygó, aranyködös álmom; — Ettől vonaglás fut át a világon! Ettől a föld kérgéig rendül át! Ez elsöpri milliók kába, gyáva, Tespedő, tétlen szolga-mámorát! Ettől millió kéz szorul ökölbe, S mellyel oly jól elzárták valaha, Szikár vállát a sziklának feszíti, Döngeti, fúrja, tördeli, ledönti, Gőg, és Magóg éhes, sáppadi hada. — Ez a Hajnál milliók Hajnala! Gőg és Magóg hada a sziklát rázza, Tomboló vággyal, mohóit döngeti; Napfényre vágyik. Levegőre szomjas. Kenyérre éhes. — Elet kell neki! Csak a nagy Hajnalhasadást lesi. S én látom, hogy a Hajnal jönni fog. — A nagy pirkadás. A csudás sugárok. A sohse látott, sohse sejtett lángok! S nyitott szemekkel bámulva az éjbe, Milliók szent, vad gyönyörében égve, — Az aranyködösre, a remegő lágyra, A másik Hajnalra, hiába várok. Miklós Jutka. megvilágítását köszöni a történelem. A tudomány elismerésének és hálájának koszorújával övezi homlokát. A társadalom pedig azoknak soraiban említi nevét, akik a fönkelt gondolkodást nemes áldozatkészséggel párosítják. Csendben, zajtalanul ünnepli Pór Antal félszázados áldozári jubileumát. Azok a gazdag érdemek azonban, melyeket hosszú nyilvános pályáján sokoldalú fáradozásaival szerzett, önkéntelenül felhívják a közfigyelmet. Megszólaltatják a melegebben érző sziveket, amelyek mélyéből az a hő óhaj fakad, hogy még igen sokáig folytathassa lankadást nem ismerő munkásságát. —y. Egy régi és mindig nj kérdésről. Alig van hely széles e hazában, mely történeti emlékekben, régészeti, műtörténeti és néprajzi leletekben gazdagabb volna, mint Esztergom és vidéke. Régóta gyűjtögetik is érdemes embereink e tárgyakat nagy szorgalommal s nem csekély anyagi áldozattal a helybeli Régészeti és Történelmi Társulat égisze alatt. Jóba, a kőtörő. (Mutatvány a Magyar Könyvtár utolsó füzetéből.) Irta : Ady Endre. Jóba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult bé a nép s Jóba azt hitte, hogy álmodik. Ő is bemehetne a virágok és szelid őzek közé ? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen. Elnézte oh hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csoda-kertet. .Fehér-utait, virágait,-szelid őzeit s közepén a tornyos palotát. És ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Uj és uj emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kivül nagy, beteg tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellétté. Egyik megnézte Jóbát s száguldóban reá kiáltott: — Ni, ni, a csegei Jóba, hé Jóba. Gyere, ha magyar vagy te is. Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-nótát hallja. Bencsi legény volt, aki hivta s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyoNéhat Knauz Nándor, Récsey Viktor ujabban dr. Walter Gyula, Némethy Lajos s más lelkes férfiak érdemei e téren ismeretesek. Meg is van az eredmény. Vannak tanulságos és értékesebbnél értékesebb dolgaink — mammuth-csontoktól kezdve az ötvös-művészet remekeiig. Gazdagon* vannak képviselve a kő-, bronz-, réz- és római-kor művelődéstörténeti és iparművészeti emlékei, hazai tárgyú dolgainkról pedig a legnagyobb elismeréssel nyilatkoznak az idevetődő szakférfiak. Legutóbb a nyár folyamán Radisics Jenő, az Országos Iparművészeti Múzeum igazgatója, a napokban pedig Divald Kornél, az országos Főfelügyelőség hivatalos kiküldöttje nyilatkozott úgy, hogy városunkban az ország egyik legérdekesebb vidéki múzeumát lehetne berendezni. Hátha még hozzá vesszük azt, városunkban hogy egyes magános műbarátok tulajdonában is mennyi ritkaság van! Szomorú dolog azonban és szégyen Esztergom városára, hogy e tárgyak megtekinthetése végett az idegeneket egy meg nem felelő pincehelyiségbe kell lehurcolnunk (a Bibliothékában), ahol össze vannak zsúfolva semmitől sem biztosítva jobban, mint a közönség hozzátérhetésétől. Mennyire hangoztatjuk napjainkban az általános népmivelést, a szabadtanitást, pedig meg lehetünk sokat is ime. Jóba is szalad, a merre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Épen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis menyország, vélte Jóba, a kőtörős hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenezett ő is, kacagott, dúdolt és csak néha nyögött. Egyébként ők leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygóan ismert meg közülük sokat. Bencsi árokásók, lápfalui" kosárkötők, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kotorok. Ezek mind önkénytelenül egy seregbe verődtek. Igy tavasz előtt februárban feljajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább a telet s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága holmik, munka, kenyér. Hátha! És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek. Igy jöttek a bengiek, a lápfaluiak, a vadágiak és a többiek. Igy jött be a városba Jóba is. Ki most nótázik, mint egy részeg. Majdem sirja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt