Esztergom és Vidéke, 1907
1907-10-17 / 80.szám
A második kánikula. Két hónapja, hogy országszerte rendkívüli szárazság észlelhető. A mezei munkák e miatt hátráltatvák, a kiszikkadt rögben nem tud gyökeret verni s férgek tizedelik a veteményt. A legelők kiszáradnak s a marha alig talál a szabadban eleséget, ugy hogy az istálló-ellátást lúlkorán meg kell kezdeni. Az 0. M. G. E. ezért elhatározta, hogy lépéseket tesz a kormánynál a takarmánykiviteli tilalom sürgős elrendelése iránt. Ugy halljuk, hogy a földmivelésügyi kormány sürgősen elrendelte a takarmánykészletek országos felvételét. Már nagy része a jelentéseknek be is érkezett s legközelebb az illető szakosztály előterjesztést tesz a miniszternek. Ha a beérkezett adatok tényleg szükségessé teszik a takarmánykiviteli tilalmat, akkor a földmivelésügyi miniszter érintkezésbe lép a kereskedelemügyi és pénzügyi miniszterekkel s tárgyalni fog az osztrák földmivelésügyi miniszterrel is a szükséges intézkedések egyöntetű megtétele végett. Az osztrák és magyar mezőgazdák már régebben mozgalmat indiAhol Á r áyil us alszik. Vagyok ért már. A Jövendőnek Áldott, virágos méhében alszom. Apró fiúk, csitri leányok Hajnali lelkében szunnyadozik Az én fényes Árgyilus-arcom. Ok, a Jövendő, látnak engem. Gyűlölöm ezt a vig, kicsi népet. Szunyadozó Ar gyilus-arcom Miért rejtik? Hogy Ar gyilus vagyok, Miért titok, amig csak élek? Szeretném megfojtani őket. Csitri leány, apró fiú hátha Hörögve fedné föl a Jövendőt: „Balga nagyok, itt jár, köztetek él Ár gyilus, az álmok királya." Ady Endre. Az én öngyilkosságom. Irta: Vesper. Néha bolond, furfangos szelek járnak. Különösen a veszett kánikulában repül fel sok kacsa a pletyka mocsarából Ezen tottak, hogy a kormányok tiltsák meg a takarmány kivitelét. Az akcióhoz csatlakozott valamennyi magyar mezőgazdasági egyesület. Bécs város tanácsa pedig fel is kérte a már a kormányt, hogy adjon ki rendeletet a takarmánykivitel eltiltásáról. Az osztrák kormány hir szerint utasította az illetékes tényezőket és szaktestületeket, hogy az egyes koronatartományok takarmánykészletéről tegyenek jelentést. Határidőt nem szabott erre, mert a szénatermelés aránylag kedvező és még az is kérdéses,- hogy parciális kiviteli tilalmat fog életbeléptetni a kormány. A szárazság következtében Szerbiában is nagy a takarmányhiány. Az ország némely részeiben a marhaárak rendkívül csökkentek. A lakosság mindenáron túlad marháján, mert nem képes táplálni. A pénzügyminiszter a vámhatóságokat utasította, hogy a szénát, répát és általában marhatakarmányt vámmentesen bocsássanak az országba. Ezen szimptomák sürgős intézkedést követelnek. Mert blindre nem lehet az ég csatornáira várni. Az őszi megyebizottsági gyűlésnek kellett volna felirnia a képviidőtájban szinte kétkedve fogad minden hirt az ember. Mert sokat csalódik. Különösen a kisvárosi, hirszegény társadalomban rémítenek az álhírek és szertelen nagyitások. Ha például valakit megugat egy kutya: másnap már veszett kutya garázdálkodásáról szól a hir. Harmadik nap pedig már azt beszélik, hogy nem birják a Pasteur-intézetben a sok ojtást eszközölni. Régente, ha az ember azt mondta valakire, hogy ez boszorkány : másnap már máglyán sistergett a szegény ördög. S az ilyen gyanúra elég volt okul, ha az illetőt hajnalhasadáskor az utcán látták. Reggel már beszélték a faluban, hogy a Suta Fero látta a Mónár Veronát hajnalban seprőnyélen nyargalni haza a Gellérthegyről. S jaj volt aztán szegény Veronának. Ha beteg lett a szomszéd tehene : ő rontotta meg. Ha szerelmes lett egy leány: ő igézte meg. Ha elvetélt egy disznó: perszehogy szegény Verona volt az oka. S ha jég esett, akkor sem másért, mint Verona miatt. Hát ilyen stílben készülnek a modern pletykák is. Melyek rendesen tendenciozusak és komolyak. Ugy születik egyegy pletyka, mint a népdal. Senki sem tudja: ki csinálta. Mindenki a komájától vagy a komaasszonyától hallottá. S a vaselőházhoz, hogy az az O. M. G. E. indítványát végrehajtsa. Az országos takarmány-pangás elviselhetetlen. Hol van itt a nemzetgazdasági óvatosságnak és logikának a legminimálisabb megnyilatkozása? Ha kevés a háznál a kenyér: ne add a szomszédnak. Tiltsa el a kormány a takarmánykivitelt. Ezt önönérdekünk követeli. És még is csak, minden egoizmus nélkül, mi magunk vagyunk az elsők. Az analfabéták. (A szerző most megjelent brochure-jéből.) A tudatlanság gyötrőbb a rabszolgaságnál. Mert nehéz bilincsei a szellemen csörögnek. Az észt megbámulja a világ, a zsenit megcsodálja, a tudatlant kigúnyolja és letiporja. Akinek szelleme sötét börtönben ül: az ész korábban nem tud érvényesülni. Letiporják a fürgék, okosak, a raffináltak. S ő szegényen, koldusán végignyomorogja az életet. Az ilyen embernek börtön a világ. Nincsenek szárnyai. Nem tud röpülni. A szellemi imparitás meg nem szünhetik. Amint testileg, ugy szellemileg sem lehetünk mindannyian lódiságára rendesen olyan tanút neveznek meg: akit sehogysem lehet előkeríteni. Ilyenformán született az én öngyilkosságom hire is. Ugy Szt. István körül beszélték itt egyes rétegekben, hogy én revolver golyóra ülve röpültem a másvilágra. Olyanformán mint Guliver úr a Holdba. E hirről én semmit sem tudtam. Egy évig voltam Bécsben s csak most kerültem újra a Vértes alá. Hozzátartozóim és barátaim nem akartak értesíteni ez ostoba pletykáról. Tudták, hogy nem igaz. Mert hisz naponként leveleztem. Meg aztán ismernek. Tudják, hogy mohón falom az életet s energiám is van a vészek ellen. Megaztán tudják, hogy nem vagyok oly naiv, hogy a legszerencsétlenebb szerelem is valami komoly keserűséget okozzon. Megaztán (ép finom kantalup dinnyére gondolok) ki kell jelentenem : igen szeretem a hasamat is. Ismétlem : semmit sem tudtam öngyilkosságom híréről. Nem kevéssé lepett tehát meg ismerőseim fogadása. Amint a vonatból kilépek: gyanúsan néznek rám a szolgák. A fiakerosok nem mernek nevemről szólítani, bár ismernek. Azt hitték: csak hasonmása vagyok a megholtnak. De mégis, a kocsis ugy félútban hátrafordul s kérdi: egyformák. De a differenciák nagysága csökkenthető. A szellem gyúrható, alakitható, finomítható. A parlagon hagyott szellemi erő örökösen infesztál. Nemcsak fenn, a magasok között, hanem a champétre embereknél is. És ezeknél méginkább. Csakis a tudományból fakadnak olyan erkölcsi következtetések, melyek nyugodtságot, biztonságot kölcsönöznek az életnek. A tudatlanok gyávák, babonások, süketek és vakok. De a tudatlanok mindenféle fajtája között legborzasztóbbak az analfabétdk. Rettenetesebb az ő sorsuk a vakokénál. Szemük van — és mégse látnak. Csak kóborolnak közöttünk. Elhiszik, amit mondunk nekik. Mert gondolkodni és kutatni nem mernek, nem tudnak. Bizalommal simulnak az okosakhoz. Hérosznak nézik a legnagyobb tökfilkót is, aki ismeri a betűt. Mert ők még annál is tudatlanabbak. A betűk csodás ákombákomai nagy átkot susognak fülükbe. Minden sorban valami nagy titkot, boldogító tanácsot sejtenek. S fáj nekik, hogy nem olvashatják. A legcsendesebb órákban is átkot szór az ajkuk arra, aki # oka tudatlanságuknak. És ledőlnek a reményhegyek. Abdikálnak a jövőről. Életük minden mozzanatát blindre végzik. — Bocsásson meg az ur, ha meriszkedek kérdezni, hogy kicsoda. Mert nagyon színük valakire. Megmondtam a nevemet. Összeborzadt. De a keresztnevemet még legalább háromszor megkérdezte volt. Aztán előre bámult egy darabig. Néha vissza-visszanézett. Később meg folytatta. — Ne haragudjon, ha megkérdezem: hát aztán egészen kigyógyult ? Mert itt ugy beszélték, hogy bele is halt. — Már mibe haltam volna ? Soha életembe nem voltam beteg. — Hát hiszen itt azt beszélték, hogy agyonlőtte magát. — Már mint én ? — Hát. — Sose tettem én azt. — Hát 'isz most má látom. Mintha leforráztak volna. Különösen az bántott, hogy az atyafi nem hitt a szavamnak s iszonyú kétkedéssel vizsgálta homlokomon : nem lát e rajt forradást. Amint leszállok a hintóról: arra megy ép egy ismerős kisasszony. Köszönök neki. Néz, néz. És minden viszonzás nélkül tovább megy. Majd felfordultam dühömben. Persze, hogy azért nem fogadta el köszönésemet, mert halottnak képzel s azt
