Esztergom és Vidéke, 1907

1907-10-13 / 79.szám

Az új Magyarország. A Szabad Tanitás Kongresszusán az uj magyar kultúra és az uj Magyarország megteremtésének módján folyt a polémia. Pikier Gyula Jászt Oszkár és a dilettáns-gondolkodók Tarcai-csoportja a szociáldemokrata eszmében megújhodó Magyarországot óhajtottak. A magyar marxistákkal szemben Prohászka, Gieswein, Platz, Kiss és az egész klérus a nemzeti ideálok megtartása mellett gondolnak a szabadtanitás eszközével megújhodó Magyarországra. A szélső pikleriánusokkal megütköző Prohászka-csoport harcából egy a tanulság. Művelni, tanitani, oktatni a népet, minden elgondolható eszközzel. Erre, ha fellázad a társadalom kultur-lelkiismerete: ezer alkalom kínálkozik. Szinte elgondolhatlan unalmat jelentenek a beállott őszi és később téli esték. Unalmat. Merészebben időlopást. A nép az esti órákat nem tudja se reális, se szellemi oldaláról felhasználni. Tétlenül züllik ilyenkor úgyszólván az egész középosztály. Felebaráti szeretetből. Vulkán apó az öreg dohányárus Saint Martin TEgliseben boltjában ült, édes kedvteléssel szíván pipáját. Egy tucat év mult el, hogy eme szentimentális pipáló Saint-Martin l'Egliseben letelepedett. Boltja és altiszti nyugdijának csekély jövedelméből élt Vulkán apó, kit valódi néven tutajdonképen Pierre Marsonnak hivtak, szerencsésen és megelégedetten, mert a sok szabad idő, mellyel rendelkezett, pipájának ápolását megengedte. Vulkán apó valamennyi vevője megszerette a derék veteránt és sziyesen hallgatták csata élményeit, melyek soh'sem voltak túihosszuak. Különös szivélyes barátság keletkezett azonban az öreg katona és a falu lelkésze közt, ki naponkint garasos burnótját jött venni és ki épen a boltba lépett. Most egyszerre elkomorult Vulkán apó ábrázatja, mintha a lelkész jelenléte benne rég elfelejtett gondolatokat idézett volna elő. — Tisztelendő ur, — kezdé — szavamra hiheti, hogy életemben egy megbocsájthatatlan bűnt követtem el ... És mégis ... és mégis . . . Lássa, már réHa keres se talál szórakozást magának. Elénk tolakodik egy grandiózus ötlet a maga kultúrateremtő nagyságában. Tanítsuk a népet. Használjuk ki az időt, mely különben megörökitetlenül szökik el. Gyűjtsük össze a városok társadalmát esténként s neves férfiak ajkáról zengjen a tanitó szó. Tanítsuk meg a népet: egy kis tudományra. De különösen : akarni, lelkesedni és cselekedni. Hiszen élénk példát nyújtanak a főgimnáziumban tavaly lefolyt tanitó esték. Mennyire örültünk, hogy ott láttuk népünket. Hogy láttunk egy kis lelkesedést egy kis szomjúságot a boldogulás alapja: a tudomány iránt. A tavaly megkezdett műnek következzék most a folytatása. Mert csakis az ilyen szabad iskolák érett növendékeiből éled uj életre az új Magyarország. (—y.) Iparfejlesztés. Igazi energiánk erősítése, legfontosabb nemzeti és szociális feladatunk. Az anyagi jólétnek, gazdasági gen akarok önnek egy történetet gyónni. Most mindjáit — itt . . . — Ha nem is mondja el titkát gyóntatószékemben, mégis megakarom őrizni s ha vallomása enyhítést szerez önnek, ugy . . .' — Köszönet! ezer köszönet! . . .Nagy szolgálatot tesz vele. Vulkán apó erre kissé nyomott hangon kezdé : — Teremtette ! . . . a dolog nem oly egyszerű! . . . De mindegy, bizom önben és valami sejteni enged, hogy önben engedékeny bírót találandok. Ime a dolog veleje : egy csalás részese voltam és megöltem egy embert. Mindazonáltal jót véltem másokkal tenni. Önkénytelenül ugrott fel az abbé helyéről. , Azonban Vulkán apó nem látszott azt észrevenni és pipáját megtömve —• kezdé történetét. — Tudja meg, hogy 1868-ban, még a a háború előtt öreg „patronharapó" voltam. Őrmester voltam és mindig annak kellett volna maradnom; katonai pályámnak elejétől fogva határt szabtak az ortográfia miatt, mellyel gyenge lábon állok. Nem ugy állott az egy akkor századomhoz besorozott újonccal. Az minden áron bojtot akart magának szerezni. Mindjárt az első tekintetre megtetszett nekem. előrehaladásnak, az „Amerika-kór" megszűnésének, egyedüli kritériuma az iparfejlesztés. A fülünkben cseng még a képviselőházban tavaly letárgyalt iparfejlesztési törvény. És élénken emlékszünk még Szterényi rezsimjére is. Az ipari közigazgatás reformját, egyszerűsítését azonban mi nagyobb arányokban szeretnők megvalósítani. Mert ez is nagy befolyással van a helyes iparfejlesztésre. Hiába addig mindenféle kormányváltozá::,; hiába bármilyen teoretikus politika, hiába a legnagyobb szomorúság és elkeseredés: mig az iparfejlesztés körül nem működik hathatósabban közre a kormány, addig Magyarország szegény, szomorú, bús és koldus marad. És addig íolyton pusztul a magyar vér „kivándorlásban". Mi vonja ki a népet az uj világba ? Az ipar. Bizonyítom. Azon országokból, ahol az ipar magasabb nivón áll: sokkal kisebb a kivándorlás, mint ahol a nép csupán, va^y leginkább a mezőgazdaságra van utalva. Ahol ipar van: ott munka is van. Ahol munka van; ott van kereset is. S a kereset a boldogulás hőmérője. Amerika ipara első a világon. Ott nincs izom, mely pihenésre van kényszerítve. Ott nincs agy, melynek sejtjei hiába, céltalanul működCsinos szőke fiu volt, vöröses bajusszal, bátor tekintettel, udvarias és előzékeny mindenki iránt és lényében valami komolysággal, mely mondani látszott: főnökké leszel. Tizennégy napi kiképzés után majdnem engemet is gyakoroltathatott volna az excercirozásban. Született katona volt. Szivembe zártam ! Azt mondom! Igyekeztemis Pascal Luisnak — igy hivcák — a katonai élet nehéz kezdeteit lehetőleg megkönnyíteni. Nemsokára arra már nem volt szüksége: hat hónap múlva már káplár volt; két hónapra rá őrmester! Oh az a derék fickó! . . . Árva és vagyontalan volt, mint ingyenes tanuló vergődött keresztül az iskolákon mindezek dacára ! A században a legkifogástalanabb egyenruhát viselte. Akkor jött a háború és az első ágyúdörgés már Weiszenburg mellett köszöntött bennünket. Itt láttam Pascalomat először tűzben. Maga a hidegvérűség volt. V alakú ránccal a két szeme közt ... És akkor . . . A bajban tanuljuk megismerni az embert . . . Kétségbeesett visszavonulásunk alatt Chalousban mutatkozott valódi hősnek. Itt nevezték ki tisztnek. Oh, mily határtalan örömet éreztem akkor, mikor megtudtam, hogy nem szabad többé tegeznem hadnagyomat. A háború után Borde auxba helyezték nek. Ott lekötnek, értékesítenek minden energiát. Mig minálunk még tiz év előtt is, mikor még itthon is voltak munkásaink : sokan hónapokig munkanélkül, kószáltak, nyomorogtak. S a társadalom tehetetlen volt velük szemben. Nem volt perseverenciája a társadalomnak e bajok orvoslására. Most pedig már hiába oly becsült és fizetett a munkás: kevés az erő, kevés a dolgozó izom. Csenevésztestű iparunk vérszegény. S az iparfejlesztési törvények vaspiluláját hiába adják a nyomorult hajadonnak : ha gyenge, el is pusztul. Az iparfejlesztéssel a dologtalan, champétre népnek a haza rögéhez való kapcsolását érnők el. Mert biztosan nem kívánkoznék idegen föld borús, bizonytalan könnyes talajára, ha itt is biztosítva lenne számára: a kenyér. Az iparfejlesztéssel a mezőgazdaság is fejlődnék. Mert ezek ikrek. Kölönösen nálunk Magyarországon, ahol a latifundiumok még mindig a regulázó orgánumai a haladásnak. Azonban az iparfejlesztésnek nem az idegen gyárosoknak nyújtott maeas állami szubvenció a módja. Sőt. Hanem a kisiparosok nagyobbmérvű támogatása. Az iparfejlesztéssel járna a nemzeti és kulturális energia felszabadulása. Cseörgeő Huba. át, mig én az ezrednél maradtam, hol még három évig, utolsó kapitulációm végéig, megmaradtam. De Pascal hadnagy nem volt az az ember, ki régi bajtársát elfeledi ! Minden második hónapban kaptam tőle levelet, mindig barátságos hangú és soha ajándék nélkül, melyet mindig nagy dajkairásommal, mely mindig nagy örömet szerzett neki, megköszöntem. Az idő mult s én obsitomat kaptam és kilépve Ivry állomás közelében lévő faraktárnál felügyelői minőségben lettem alkalmazva. . . . Egy délután tehát, midőn a főrendezéssel valék elfoglalva, nevemen szóllitott valaki. Hátrafordultam, és kit látok ? Hadnagyomat polgári ruhában. Mindazonáltal nem volt büszke, mint azélőtt, ugy most is megszorította kezemet és a faraktáron áthaladva, elbeszélte történetét. Egy nő! . . . Persze . . . Eltalálhattam volna. Egy nő miatt lemondott szolgalatjáról. Taulousban, hol legutoljára volt garnizonban, fogott hadnagyom tüzet. Egy tanár lánya, ki vele ugyanabban a házban lakott, tette ezt vele. Itt van ni! A tiszt előírásos bánatpénz nélkül nem nősülhet. A tanárnak meg egy árva fillérje sem volt. Aztán az én hadnagy barátom levetette egyenruháját és azon helyben elvette szive választottját. Szerencsére a be-