Esztergom és Vidéke, 1907

1907-08-20 / 64.szám

Szent István napján. Esztergom várának moh lepte romjai évszázados tanúi annak, hogy e város lakói, mindenkor igaz kegyelettel ülték meg a Honalapító nagy nevének ünnepét. Hajdan, réges-régen, midőn még Esztergom volt az ország szive, aranyban, ezüstben, drágakőben, bíborban, fényben dúslakodott az első magyar király nevének ünnepén Sión orma, de, az évszázados viharok, a duló csaták csak emlékét hagyták meg a régi dicsőségnek. A fény, a pompa feléledt maradványai, ma Budavárában ékeskednek. Nekünk csupán az a büszke tudat maradt meg, hogy az ünneplés legméltóbb, igazi helye Esztergom lehet csak, hol első királyunk született, hol megkereszteltetett, hol a szent korona fejére tétetett és ahol, miután a boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta országunkat, lehunyta szemeit. A íőváros absorbeáló hatalmával szembeszállani, eszközeink, de anyagi erőink sincsenek. De a kegyelet, mely szivünkben él, s élni fog, ad erőt arra, hogy az évekkel ezelőtt megalapított Szent István Halál az Eletfolyóban. ffárok a J2iíus illatos vi\en; J&ßegö hajóm álmos, tikkadt, lusta : 9$Ciniha egy nagy, szomorú hattyú us^iia. Oéres felhőrongyok a% ég ivén. JÍ[ rozsdás nádas csendje tomha, ó. J£és\ül a nomád T2apnak~ esti sátra, jCila főttek húsznak előre-hátra 5 a Q^ulák kö\t huhog a\ Est: hahó. Opálgyöngyöt vernek smaragd haßok 6 a pálmaerdő s^omorú^pld árnyán ^aßruhas T2imfa kesereg karfáján; SfKegejlők a s^ení Súgd, Sús dalok. ^ sajka fut. !fes%üf a hét lapát. J2imfát látom ró^safáng-ruháSan, ^Feléje tartok halkaßßan, puhaßhan, ^add öletem át jégs^inü nyakát. Oh, jaj. görcsös örvény sodor, ragadj£gyiő, ffifág, s^ép Elet, gyilkos J2imfa. '(oemess el J2ilus selyem haßjaidßa J2e találják, meg soha síromat. kultusznak, ha nem is gócpontjává, de országos ünnepség színhelyévé tegyük évről-évre azt a helyet, melyre elzarándokolni, szent kötelesség, hogy a költő szavaival élve: a régi fénynél uj szövétneket gyújtsunk. Ma üli másodizben városunk a szokottnál nagyobb ünnepi keretekben első királyunk emlékének ünnepét, melyre hazafias lelkesüléssel hivta és igaz magyar vendégszeretettel látja mindazokat, kik a kegyeletteljes ünneplésben részt venni óhajtanak. Városunk nem vetélkedhetik azzal a fénnyel, pompával, melyet a főváros kifejtve, magához édesgeti még a messzebb vidék zarándokait is, tartalomban azonban ugyhisszük, értékesebb a külsőség nélküli kegyelet, melynek adóját, nemzeti létünk megszentelt ténykedéseinek eredeti forrásánál ró le a hazafias felbuzdulás. Hazafias érzelmektől áthatva rójjuk le mi is e napon a hálás megemlékezés adóját keresetlen szavakban, és sóhajtunk fel: hogy őrködjék első magyar királyunk szelleme e hon felett s vezesse annak bölcsesége az idők végtelenségéig. n. (fcyás^-éjfélóra huhogó sötét. %ord kisértet patyolat hötepelße, Eyy lány ágyáho\ imßotyOg leßegve S reáteriti rémes köntösét. •ír Elnyelte telkem a J2ilus; a% Etet S most ho^ád jár, Jßada, mint Sús kisértet. Hesperus. Dciiise. Maga igazán elragadó ! A leány csintalan, elfojtott kacagással nézett a szeme közé, mialatt társa számító mozdulattal vonta fogságba a kicsiny keztyüs kezet. Különben is kacérnak ismerték és ennélfogva több merészséggel közeledtek hozzá, mint a többi fürdőző vendéghölgyhöz. O nem sütötte le a szemét és nem pirult zavarában, de ha nem is az ajkával felelt, tekintetének szellemes csillogásából olvashatott minden szépelgő gavallér, avagy egy könnyed, elutasító kézmozdulattal, — a mi neki sajátja volt, — felelt a hízelgő bókokra: — A toilettem érdeme, ami épen egy rongyos százasba került! . . . Aztán titokban mosolygott a megnyúlt férfiarcon, a kit ilyen felvilágosítás azonnal lejózanitott . . . Mert tudták, hogy Tűzoltóságunk és a szerdai tűz. Lapunk utóbbi számában beszámolva a szerdai tűzesetről azt irtuk, hogy tűzoltóságunk az első géppel késve, a másodikkal pedig nagyon későn jött. Hogy a Nagy Pál féle házat az Isten, s nem a tűzoltók mentették meg, hogy létrahiány és nagy fejetlenség volt. E hírünkre vettük az alábbi sorokat, melyeknek bár készséggel adunk helyet, de azt megjegyzés nélkül nem tehettük. A cáfoló sorok ezek: Tekintetes Szerkesztő Ur! Becses lapja csütörtöki számában a Kossuth-utcai tűzesetről szóló tudositás önkéntes tűzoltó egyesületünk tagjaira nézve sértő tartalmú lévén, tisztelettel kérem, szíveskedjék az alábbi sorokat helyreigazításul közölni. — Tévedés, hogy a tűzoltóság elkésetten érkezett a tűzhöz. A veszedelmet a barátok tornyán dolgozó ácsok jelezték. Az őrséggel abban a pillanatban kivonultunk. Ez annál is inkább könnyű volt, mert a központi őrség mellett épen akkor két öntöző kocsi volt indulóban és az azokba fogott lovak rendelkezésre álltak. A ház teteje akkor még nem lángolt, mindössze az udvar felőli részen a szénahányó nyilason törtek elő a lángok. Hogy a tűzoltóság gyors, derekas és hasznos munkát végzett, bizonyítja az, hogy az épület fele tetőzetét és az az alatt kiterített százakat érő fehértiemüt sikerült megmenteni; de bizonyítja az is, hogy a Gahozománya nincs és az igényeit mégis ijesztő nagyoknak vallotta. Elbűvölő szépségének megfelelő keretű vagyont óhajtott, egy dúsgazdag férj vagyonát és ezt a vágyát nyiltan hirdette egész addig, mig el nem érkezett az igazi, a ki most már harmadszor ismétli szerelemtől lángolva : — Maga igazán elragadó ! A megvesztegető férfihang bűbájos zenéje rabul ejti egy percre ellenszegülő akaratát, sohasem érzett gyönyörteljes mámor kábítja el, a mitől észrevétlenül megtántorodik, önkénytelen szoritással fogódzva az izmos férfikezekbe. Égető láng futja át márványszerü arcát és ajkáról vágyó sóhaj száll tova. Az a hallgatag, nagyravágyó sziv, a mely oly bizalmas barátságban állt eddig okos agyával, szenvedélyes dobogással árulja el, hogy szeret! ... és áldozatul követi hiú ábrándjainak ragyogó fellegvárait. . . Denise ijedten kivonta kezeit a bilincsekből és némán elfordult az ifjútól. Szép arca belehalványodott a kinos tusába, mit felébredt érzelmeivel vivott, de számító esze maradt a győztes ! Szeme, a melyben az előbb felgyuladt a szerelem isteni szikrája, hideg elutasítással villámlott társa felé, a mit az megsemmisülve fogott fel. Meghajol előtte, a nélkül, hogy okát ray-család hálás szívvel mondott köszönetet az önzetlen munkáért. Itt megjegyzem, hogy a Nagy Pal-féle ház nem forgott veszedelemben, mert cseréptető égett, szél sem volt és mivel a második fecskendőnek egyedüli rendeltetése az volt, hogy azt védelmezze. A jogos és tárgyilagos kritikát önkéntes testületünk kiváló tisztelettel állja, de akkor, midőn tisztán emberbaráti szeretetből legjobb igyekvése is felületes bírálat, sőt megrovás tárgya, önérzetünk utal arra, hogy a tárgyi igazságot nyilvánossá tegyük. Esztergom, 1907. évi aug. 15-én. O'sváth Andor, tanácsjegyző, egyesületi titkár. Fenti sorok dacára, amit irtunk, egész terjedelmében fenntartjuk. Felületes bírálatot legfeljebb csak annyiban mondottunk, mert elhallgattuk, hogy a szél a Nagy Pál-féle házra egy üszköt dobott, mely már perzselődni, füstölni kezdett, amit Kührner Antal építész oltott el egy pitli vízzel, ki a tető élén végig mászva vitte a vizet pitliben. Sértőt mi nem irtunk, mivel mi csak a valót irtuk. De szándékunkban sem volt a tűzoltó egyletet sérteni, mit lapunk eddigi azon álláspontja igazol, hogy az önként, fizetés nélküli tűzoltók önzetlen fáradozását gáncsolni méltánytalan dolog. Hogy az első gép késve érkezett, határozottan fenntartjuk. Ez a mi személyes impressziónk. De ezt igazolja az „Eszterkérdené különös viselkedésének, de búcsúpillantásában vádoló szemrehányás rejlett, Denise észre sem látszék venni, figyelmét az öreg, de vagyonos földbirtokosnak kötötte le, a ki szánni való féltékenységgel ügyelte eddig a leány minden mozdulatát. E percben eltűnt a gyilkos düh szeméből, a mit ifjú vetélytársa iránt érzett és hóditó alázattal fogadta a fényes kitüntetést, hogy a leány magához intette. — Denise ! Denise ! ujjongott gyönyörrel, oh! mint vártam e pillanatot, hogy Zárayt megunva, újra visszatérjen hozzám ! A boldog sugárzás előnyös színben tüntette fel a beszélő arcát és hangjának szenvedélyes hullámzása megerősítette, a mit vallott. Bizalmas gyengédséggel fonta a magáéba társnője kezét, a ki ellenkezés nélkül hagyta magát vezetni. Elkerülték a lampionokkal díszített tánchelyet és végigsétáltak az édesillatu hársfasoron, a mely a tópartra vezetett. Tündéri szép volt itt a táj! bóditó illat hullámzott a levegőben; az ezüstlevelű nyárfalombok szerető ölelkezése, rejtelmes, halk zaja a keresztüisuhanó éji szellőnek, a tó felületén imbolygó holdfény ezerszer megtörve és újra alakulva a pajkos légáramlat által . . . Egy álmatlan, 'megbűvölt madárka fáradt repke-