Esztergom és Vidéke, 1907

1907-08-04 / 60.szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1907. augusztus 4. Nem célunk a szervezési kérdésekkel e sorok keretében foglalkozni, de a személyi és dologi kiadások rovatát sem óhajtjuk megbolygatni, csupán annyiban, hogy a rendőrség központi hivatalos helyiségeit vesszük kritika alá. Egészséges idegzetű és jó gyomrú embernek kell lenni annak, ki forgalmasabb napon a hivatalos helyiség első szobájába lépve, — mely a legnagyobb — el nem kábul attól a bűzhödt levegőtől, mi orrát megüti. De nem csoda. Vagy hatan foglalatoskodnak ott. Majdnem mindegyiknek ügyköre oly természetű, mint például a passusok átirása, hogy nagyon gyakran zsúfolva van a helyiség. A másik helyiség az alkapitányi hivatal. Itt hárman vannak. Az alkapitány, a fogalmazó és az irnok. Itt van csak az élet. Nem egyszer esik .meg, hogy mig az irnok fontos ügyben munkálkodik, az alkapitány kihágást tárgyal, addig a fogalmazó bűnügyi kihallgatást, nyomozást végez. Kérdjük, hogyan egyeztethető ez össze? G}'akran megesik, hogy a kihágási tárgyalások zaja zavarja az Írnokot munkájában, de zavarja a bűnügyi nyomozást vezető fogalmazót is. De ez még csak hagyján, ezt is meg lehet, szokni, de kérdjük, miféle eredményre vezethet az a bűnügyi nyomozás, melyet oly helyiségbe folytatnak le, melyben 6—10 sőt néha ennél több egyén van jelen s annak ajtaján a ki s be-járás szabad? Hát ez valóságos satirizálása a bűnügyi nyomozásnak, de veszélyeztetése is. A rendőrségi helyiségek kérdésével ezidőszerint foglalkozni, midőn a reáliskola kihelyezése van napirenden, időszerű. Az alkalomszerűség vezetett soraink megírására, melyeket az illetékes körök figyelmébe ajánlunk. Támár, a gazdag, büszke fiu és Tamási, ki akkor tájt került a faluba, voltak a legszerencsésebb széptevők ; remélt mind a kettő és bár sokkal büszkébbek voltak, hogysem kimutatták volna, — félt a másiktól mind a kettő. Bizony nem sokat engedtek egymásnak, daliás szép legények voltak, Tamási mégis valamivel szebb, de Támár módosabb volt; nehéz volt a választás, Juliska nem tudott választani ; tudta, hogyha az egyiket választja, az a másik halála lesz. Nem mert, nem tudott választani, a legények meg egyre unszolták. Egyszer aztán mind a kettő megkérte, egy nap, épen virágvasárnapján. Juliska nem adott határozott választ, végre is úgy oldotta meg csomót, hogy elölte magát. Pünkösd szombatján a gulyások az ördög kutjából egy igen szép leány holttestét húzták ki. Vékei Juliska volt. Nem birt választani, nem mert választani, nehéz volt a kérdés, összetört alatta. A két vetélytárs ott volt a temetésen, a halálos gyűlölet pillantásait váltotta egymással. Mind a kettő mutatta, hogy — én nem is nagyon sajnálom, — de vérzett a szive mindeniknek, nagy kínt állott ki mindenik. Harminc esztendő futott már el, megélemedett ember mind a kettő, de a gyűlölet lángja csak nem aludt ki abból a kemény szívből. Egy nap feltűnt Támárnak a Marcsa halványsága, szegény teremtés egészen oda volt, szép kreol arca halvány lett, AZ ESZTERGOMI HAJÓS EGYLET KÖZLEMÉNYEI. Az e hó 1-én tartott kovácspataki mulatságunkról lehetetlen néhány sorban kellemesen meg nem emlékeznünk. A borús idő nagy részét visszatartotta a várt vendégeinknek. A gyönj'örü hölgykoszorúval megjelent tekintélyes közönség által igy is biztosítva láthattuk magunk iránt a város jóleső szimpáthiáját. Igen szívesen láttuk a megjelentek között a 26. és 76. gyalogezredek és a 19. vadászzászlóalj számos tisztjét. A szövetséges egyletek közül pedig ellátogattak hozzánk a váciak és a komáromiak, kik igazán lelkesen nyilvánítják velünk szemben a testvéries szomszédságot. Hálásak is vagvunk nekik azért a sok deli táncosért, akiknek a remek jó hangulatban és sikerünkben erős osztályrészük van. A tánc fél hét órakor vette kezdetét, melyhez a zenét a 76-os katonazenekar és Balog Géza bandája szolgáltatta. Az első négyest dr. Marosi Károly e. titkár, a második négyest dr. Reviczky Gábor e. p. tag rendezte. A vidám hangulatú társaságot a propeller éjfél tájban hozta haza Esztergomba. Fülep Kálmán bpesti főpolgármester, az evezős egyletek országos szövetségének elnöke bajorországi nyaralásából üdvözölte az egyesületet a mulatság alkalmából. Hétfőn, f. hó 5 én 6 órakor a Kaszinó társalgójában az igazgatóság gyűlést tart. HÍREK. — Hymen. Rothnagel János, töhöli gazdatiszt, városi főjegyzőnk fivére, eljegyezte Mátéffy Vilmát, Mátéffy Viktor belvárosi káplán nővérét Vágsellyéről. A szerelemszőtte frigyhez Isten áldását kérjük. — Uj egyetemi tanár, igaz öröm tölti mindanyiszor valónkat, valahányszor városunk szülötteinek kitüntetéséről, boldogulásáról veszünk hirt, ugy ezúttal is, mimint a tubarózsa, gyönyörű szempárjának kialudt a villogása, haja pedig, az a sötétlő zuhatag, mely a térdéig leért, egészen hátrahúzta, formás, szép fejét. — Mi bajod édes lányom, mi bánt ? Beteg vagy ? Hol fáj ? — Nincs énnekem édes apám semmi bajom, nem vagyok én beteg, felelt Marcsa bágyadt mosollyal. — Meg van verve szemmel — szólt közbe Kató néne — én már akartam hini Darnusznét, a tudós asszonyt, de Marcsa nem hagyta. Pedig az segítene rajta, ahárhogy is meg van babonázva. , — Ugyan Kató néni! Mondom, hogy nincs semmi bajom, szólt a leány, de szemeit már elfátyolozta a köny. —- Édes lányom, neked valami bánatod van, hát még apád előtt is titkolódzói. Az öreg egészen megilletődött. — Édes apám uram, de jobb is volna meghalni — zokogott fel Marcsa és odarogyott az apja mellére. — Na ne bolondozz, aranyos madaram mi bajod lehetne ? Hát nem szép az élet. Hiszen minden kérésed kívánságod teljesül ; nem kell minden semmiséget ugy a szívre venni. Marcsa nem szólít, csak zokogott, olyan szivszakitóan, hogy az öregnek is megnedvesedett a szeme tőle. — Ki hozom a tudós doktort, Jerémit a városból, —• dörmögte — egyetlen gyermekem, egyéb se kellene . . . még ezt is elveszítsem. Lement az öreg az ólhoz, maga fogta a dőn egy oly jeleséről olvassuk a hirt, ki tehetsége, szorgalma és képzetsége által emelkedett oly tekintélyes állásra, melyen nemcsak hazájának szolgálja javát, hanem szülővárosának öregbiti dicsőségét. Rényi József dr. kultuszminiszteri titkárról olvassuk, hogy Ő Felsége a budapesti műegyetemen a közigazgatási jog nyilvános rendes tanárává nevezte ki. De Örömünkre szolgál a hir azon okból is, mivel az uj egyetemi tanárban, lapunknak régi és jeles munkatársát tiszteljük, kitől épp hírünk megírásakor vettünk egy tárcacikket „A belga tengerpartról" Blankenbergheből, hol jelenleg fürdőzik. — „Blümelhuber-alap". A főkáptalan f. hó 2-án tartott konzisztoriumában oly esemény történt, amelynek emlékét századok fogják köteles hálával és kegyelettel őrizni. Blümelhuber Ferenc nagyprépost ismert szerénységében, csaknem észrevétlenül helyezett egy nagy papírcsomagot a tanácsterem hosszú asztalára és röviden tudatta, hogy mult hó 20-án ünnepelt gyémántmiséje alkalmából, egyrészt hálájának kifejezésére az isteni Gondviselés iránt, amely e ritka napot megélnie engedte ; másrészt szeretetének jeléül paptársai iránt, olyan — nevéről nevezendő — alapot óhajt létesíteni, melyből a szerényebb javadalmazási! egyházi férfiak, valamely baleset vagy elemi csapás által sújtva, időleges segítséget nyerhessenek ; a balsors által ütött sebekre írt és balzsamot remélhessenek. E célra — folytatá — 100.000, azaz százezer koronát ad át ezennel a főkáptalannak és kéri, hogy ez összeget kezelni, alapítványának szabályszerű elfogadásáról és jóváhagyásáról gondoskodni szíveskedjék. Lelkes éljenzés hangzott fel a tágas teremben és csak akkor csillapodott le, midőn dr. Walter Gyula prelátus állott fel és szólani kezdett. A lelkészkedő papság — mondotta — örömteljes megindulással fog bizonyosan sietni legmélyebb háláját és köszönetét megfelelő módon nyilvánítani azért a nagylelkű, valóban fejedelmi adományért, amellyel a nagyprépost úr e pillanatban ritka bőkezűségének ujabb, fényes bizonyítékát szolgáltatta. Mindazáltal kedves kötelességet vél teljesíteni, ha ezen nemeskeblű cselekedet közvetlen hatása alatt kifejezést kölcsönöz a legkönnyű kis szekér elé a két csikót. Remek, szép állat volt mind a kettő. A kocsárdi zsidó kupec másfél ezer pengőt kínálgatott érte, de az öreg nem adta oda, maga nevelte, meg nem is volt rászorulva a pénzre. A mint a templom mellett befordult a nagy karám utcába, megszóllitja Káros esküdt. — Hova, hova Támár uram ? — A városba megyek Jerémi doktorért — felelt vissza, a lovakat megcsenditve. — Csak nincs tán valami baj ? Kérdezte meghökkenve Káros. — A lányom gunnyaszt, az Istenadta, én nem tudom, mi baj lehet, de már egészen lesoványkodott, szavát is alig lehet venni ; felelt komoran az öreg. — Tudtam! Nem segit a Marcsa húgom baján Jerémi, akár milyen tudós meg semmiféle doktor a világon — folytatá Káros. — Ugyan ne rémítsen meg. — Tudom én, mi a baja, bátyám uram segíthet rajta, az Isten is megáldja érte. — Nem értem öcsém, mit beszél. — Hát az bizony úgy van, kimondom, ha meg is haragszik érte bátyám. — Marcsa halálosan beleszeretett Tamási Sándorba, a fiú meg viszont, az itt a baj, nem más; nem az ujjamból szoptam. — Az én leányom, az én egyetlen gyermekem, hördült fel az öreg. — Istenem el ne hagyj. Az nem lehet. Az én büszkeségem. A gazdag Támár lánya abba a koldusba. Ugyan Káros öcsém ne haragítson magára. — Azzal közbevágott a két forróbb hála és köszönet érzelmeinek. Még van erősen győződve, hogy az egész papság szivének mélyéből emeli ki a fohászt, midőn azt kívánja, hogy nemes tetteinek folytathatására Isten még nagyon sokáig éltesse ! A nagyprépost meghatottan köszönte meg az ovációt és biztosítottá a főkáptalant, hogy legnagyobb örömét képezi mindig, ha hozzájárulhat oltártestvérei gondjainak könnyítéséhez. — Az esztergomi hajós egylet nyári mulatsága- Városunk fiatal sportegylete az Esztergomi hajós egyesület élénk tanúbizonyságát szolgáltatta életrevalóságának a f. hó 1-én, csütörkön a Kovácspatak kiránduló és nyaraló telepen rendezett nyári mulatságával. Az erkölcsi sikerekben gazdag mulatság szervezésében főérdeme van az egyesület jelenlegi vezetőinek, Marosi Károly dr. és Tóbiás Frigyesnek, kik közül az első, különösen a táncteremnek a csónakázó sport jelvényeivel való ízléses feldíszítésével valóságos művészi sikereket aratott. A nyári mulatságok hagyományos siker biztositéka, az időjárás sem volt ugyan kedvezőnek mondható, mindazonáltal az 5 és 6 órai ugyancsak felszallagozott csavargőzös szép számú előkelő közönséggel kötött ki a rendezőség mozsár lövéseinek üdvözlése mellett. Vidéki társegyesületek közül a váci sport egylet evezős alosztálya dr. Göndör Sándor igazgató vezetése alatt képviseltette magát, mig a komáromi evezős egylet részben vízen, részben szárazon szintén szép számú képviselettel kereste fel fiatal egyesületünk első mulatságát. A jelen volt hölgyek névsorát a következőkben állítottuk össze: Berán Károlyné, dr. Berényi Zoltánné, Bleszl Ferencné, Margit és Erzsike, Büttner Róbertné és Irmus, Dobó Aladárné, Friedvvalsky Sándorné, Pató és Édy (Budapest.) Grósz Ferencné, dr. Hüke Kálmánné és Erzsike (Dorog,) Hess Rezsőné, dr. Janits Imréné, Margit és Irén, Ivanovics Béláné, dr. Katona Sándorné, Leitgeb Jánosné, Magurányi Józsefné és Ditta Marosi Józsefné, Mátesz Sári (Komárom,) Meszéna Kálmánné és Marinka, Niedermann Jánosné, Nagy Antalné, Reviczky Gáborné és Erzsike, B. Szabó Mihályné és Klári, Szenttamási Béláné, Szecskay Kornélné, Margit és Marianna, Tóbiás Frigyesné, Wajand Ilonka, Vajda Ilonka. csikónak, mire a két ostorhoz nem szokott állat, mint a tüzes sárkány ragadni kezdte a kis zöld szekeret. Káros fejcsóválva nézett utána, — nem jó vége lesz, aztán felsóhajtott: szegény gyerekek. Künn a mezőn, az országút mellett taposott gyalogösvényen, lehorgasztott fejjel lassú léptekkel tart a falu felé Tamási Sándor, a délceg tartású fiú egészen öszszeesett, alig lehet ráismerni. Egyszerre hirtelen felüti fejét. Az országúton szembe rá két megbokrosodott ló vágtat, a könnyű szekér csak ugy hányódik ide-oda, valóságos istencsodája, hogy az utmenti árokba nem fordulnak. A két megvadult csikó nem lát már, csak vakon rohan előre. A szekéren halálsápadt arccal az öreg Támár ül, görcsösen szorítja a gyeplőszárat, mely véresre vágta már mind a két tenyerét, csak az Isten őrzi, hogy minden pillanatban a lovak közé nem zuhan. Kalapját rég elvesztette már. Amint a nagy karám utcáról az országútra tért, rárontott a már vaduló lovakra a Soltész kovács műhelyénél két lompos kuvasz, erre aztán nem birta többé viszszatartani a két csikót. Az asszonyok kezeiket tördelve sikoltoztak. A gyerekhad, mint egy csapat porbanfürdő veréb, mely közé kő esik, sivítva rebbent az utközépről széjjel; a férfiak próbálták megállítani a fogatot, de lehetetlen volt; na ennek vége van