Esztergom és Vidéke, 1907

1907-07-28 / 58.szám

Gyáralapitások a vidéki városokban. Esztergom, július 26. Alig múlik el hónap, sokszor hét, hogy valamely osztrák gyáros be ne kopogtatna nálunk, textil, zománc, selyem, chémiai és tudja a jó ég, mi mindenféle gyáralapitási szándékkal. ígérik, hogy milliókat fektetnek be, ezreknek adnak munkát, kenyeret. Mi kapva kapunk a kínálkozó alkalmon, felajánlunk ingyen telket, adómentességet, mindent ami csak tőlünk kitelhetik, s várjuk, mikor kezdik már meg az első kapavágást; — de hiába. Az ajánlatok, a tudakozódások látszólag, papiron igen komolyak, de — miként a példák mutatják — furfangosan kieszelt csapdák, melyből az osztrák leleményesség magának csak tőkét kovácsol. írásbeli nyilatkozatot kérnek tőlünk az adandó előnvökre nézve, de nem azért, mintha komoly szándékuk lenne velünk tárgyalni, hanem azért, hogy odább állva máshol kopogtassanak be kezükben a mi ajánlatainkkal, melyeket csak avégből kérnek ki tőlünk, hogy azokkal „Esztergom és Vidéke" tárcája Az arany hajszál. Bájos fiatal hölgy hajol ki az ablakon dús haja vállaira omlik, gyönyörő termetét könnyű reggeli Öltözet lengi körül, most piros, mosolygó ajkaihoz emeli finom kacsóját, csókot lehel ujjaira s az ablakon kifelé röpiti kecses mozdulattal. Csókot ? Vájjon kit illet az ? Természetesen a férjet, ki nagyon komoly férfiú, vagy talán csak oh/annak akar látszani, ha végig halad az utcán, melyben fiatal nejével lakik. Földszinti lakásuk a boldogság temloma, melyben ő az istenség, kis felesége pedig a papnő. Két évvel ezelőtt örök hűséget esküdtek egymásnak, tiszta, igaz szerelem egyesitette sziveiket; a férfi már harminc, Mila rajongó lelkű, meleg kedélyű, tizennyolc éves leány volt akkor, ki távol a világ zajától, atyja földbirtokán, regényes természet ölében növekedett és vőlegényében ábrándjainak ideálját feltalálta, vagy feltalálni vélte. Duglasz Marcel szép férfiú volt. Fekete haj, sötétszürke szem, mely olyan szelíden nézett, de a mellett oly áthatón is, mintha a lelkek mélyébe rejtett titkot is ki tudná fürkészni, szépszabásu száját máshol, több előnyt csikarhassanak ki, melyekkel kérkedve kopogtatnak be egy harmadik, negyedik — s igy tovább — helyen, s mig mi reménykedve látjuk a jövő képében városunk határában a füstölgő kéményeket, csalódottan ábrándít ki bennünket az a hir, hogy a* tisztelt gyáralapítók sorba járva a vidéki városokat, nem itt, de ott építenek, hol nemcsak telket, adómentességet, hanem építési anyagot, sőt még készpénzbeli előnyöket is kapnak. És bárha önérdekünk a gyáralapitókkal szóba állani, sajnosán látjuk, hogy nem érdemes. S ez nemcsak reánk áll, hanem az ország többi vidéki városaira nézve is. Azok a tisztelt osztrák gyáralapítók, akik mostanában Magyarország vidéki városait sorba járják gyáralapitási ajánlataikkal, tudják, miért teszik azt, mert erre a politikai alakulások szülte közgazdasági viszonyok által vannak rákényszerítve. Nem a mi érdekeinkben hoznak ide idegen tőkét, ezt saját érdekeikben cselekszik, amit még akkor is kényszerülve vannak megtenni, ha itt semmi kedvezményben sem részesülnek. Azok a milliók, elfödte dús fekete bajusza, arcszíne üde és egészséges, mint rendesen az északvidéki fajnál, termete daliás, járása ruganyos, s az egész megjelenés férfias. Miniszteri tisztviselő lévén, mindennap kilenc óra előtt elment hazulról, miután kitűnő csokoládét reggelizett, melyet a fiatal asszony maga készített, bár elég cseléd volt a háznál, és pontosan hazajött ebédre három órakor. Ha ment, ha jött, Mila mindig az ablaknál állt. Marcell egyszer meg is dorgálta őt egész komolyan, mert erős téli időben annyira meghűtötte magát a nyitott ablaknál, hogy veszedelmes náthahurutba esett, s hetekig szenvedett; ő nem törődött az időjárással, kinyitotta az ablakot, csókot hányt férjének, s követte őt szemével, mig a másik utcába be nem fordult. De az utcán járókelők ennek láttára mosolyogtak és ez Marcelt boszantotta. Mila ezentúl férje kívánsága szerint télen nem nyitotta ki a külső ablakot és csak akkor vetett csókot utána, ha senki sem látta. Egyszer azonban, szép tavaszi reggelen hangos nevetés riasztotta meg; körülnézett és az első emeleten nyitott ablaknál látott két leányt, ezek dévajkodtak ott, ezek nevettek valami tréfán, dehogy ? bizonyára nevették azt a gyöngéd jelenetet, melyet a fiatal házaspár mindennap eljátmelyeket ide behoznak, nekik hoznak busás kamatokat, s ha ez áll, kérdjük, miért adjunk mi kedvezményeket az idegen tőke bevándorlásának ? Nem helyes tehát, s önmaguk kárát vallják a vidéki városok, midőn egymásra licitálva, adnak kedvezményeket az osztrák gyáralapitóknak, kik anélkül is kényszerülve vannak saját érdekükben a gyáralapitásra Magyarországon. Jól felfogott nemzeti érdekünk az lenne, ha a vidéki városok szövetségre lépnének az osztrák gyárosokkal szemben és minden kedvezményt kereken megtagadnának. Mert hisz látjuk, hogy az osztrák furfang és leleményesség az ő itteni gyáralapitási kényszerhelyzetéből még tőkét is csinál magának. Nem csak ingyen telket, adómenteséget, de építési anyagot, sőt még készpénzt is kér és kap, ami tekintettel az alapítandó gyárak számát, egy hatalmas nemzeti vagyont képez, a mi a külföldi gyárosok zsebébe vándorol. Ha már kedvezmények adásával akarják a vidéki városok a gyáralapitásokat meghonosítani és fokozni, adják ezt meg honi gyárszott! A fiatal hölgyek talán már nem is figyeltek arra, de Marcel maga is nevetségesnek találta azt most, mert már megunta. Milának meg kellett Ígérnie, hogy ezentúl előbb meggyőződik; nincs-e valaki az ablaknál és csak akkor vessen utána csókot, ha már meg kell lennie. De mindezekből korántsem szabad következtetni, hogy Marcel már nem szereti nejét, szerette őt szive-lelke minden erejéből és ha arra gondolt, hogy őt elveszíthetné, rémület fogta el, de hát két évig folytatja már ezt az egyhangú életet egyik nap olyan, mint a másik, hiába! Az ember megunja, vagy mondjuk hát: megszokja a zavartalan boldogságot meg a levegőbe röpített csókot is s végre valami változást óhajt. Igen, ha legforróbb vágya teljesülne, ha Mila őt egy gyermekkel megajándékozná, akkor mindent más színben látna, ha neje anyává lenne, akkor férje iránti szeretete sem lenne olyan gyerekes, olyan bohó, komoly kötelmek töltenék be idejét s felhagyna nevetséges szokásaival. Az a nyári regg, melyen Marcel ilyen gondolatokba merülve végig haladt az utcán, ama verőfényes júniusi reggelek egyike volt, a mikor a természet mosolyogva hízeleg a szívnek, az észnek és érzékeknek. Marcel kéjjel szívta be az üde, tiszta levegőt, mely olyankor még a városba is behatol. Mila ma is ugy, mint alapitóknak, ha kell inkább fokozottabb mértékben, mert az a hatalmas nemzeti vagyon, melyet e címen elajándékozunk, a mienk marad s azok a milliók, melyek nyereség cimén külföldre kivándorolnak, növelni fogják a közvagyonosodást. Igaz és sajnos, hogy hazánkban nincs gyáralapitási szellem, kedv, mert téved az ki azt hiszi, hogy tőke sincs. Ott van az a rengeteg holtkézi vagyon, ott vannak azok a milliók, melyek a kártyaasztalokon, a totalizatőr kezén sokszor rövid egy két óra alatt megfordulnak s amelyekkel, ha gyárak alapíttatnának, jól elhelyezve biztos és búsás jövedelmet hoznának egyrészt s másrészt erősbitenék a nemzeti vagyonosodást. Azt hisszük, sok igazságot rejtenek a íenti sorok, melyekből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a reánk utalt külföldi gyáralapitóknak fel ne üljünk és hogy a vidéki városok akkor cselekednének helyesen, ha azokkal szemben egyértelmű álláspontot* foglalnának az adandó kedvezményeket illetőleg. —a. mindennap, megígértette magának, hogy még egyszer visszatekint az utca sarkáról és Marcel beváltotta igéretét, mint mindennap. Lám, ha Milának gyermeke lenne, akkor nem kellene neki annyiszor hátra tekintenie az utcán, mint egy iskolás gyermeknek, vagy egy kacér hölgynek! Ez a gondolat megzavarta jó kedvét, s még mélyebben merült nem épen kellemes gondolataiba, de ezeket Í3 megzavarta ama, magába véve jelentéktelen események egyike, a milyet a véletlen azoknak küld, kiknek sem dolguk sem gondjuk nincs ; a mint végignézett kabátján, hosszú hajszálat látott az ujján . . . Marcel le akarta rázni, de az meg se mozdult, s kénytelen volt hozzányúlni. A hajszál rá volt tekergőzve az ujjára, mint egy kigyó egész a hajtókáig, mely alatt szinte meggyökerezett. — Honnan került az ide ? — dörmögött Marcell. Mikor hazulról eljöttem, nem lehetett itt, mert bizonyára nem kerülte volna el nőm figyelmét! Megállt s két ujjával fogta a hajszálat levette s minél messzebbre el akarta dobni magától, akkor napsugár érte, s megcsillamlott, mintha valóságos színarany volna. — Milyen gyönyörű haj ! . . . Marcell egy darabig szemlélte, sajnálta barbármódra eldobni az utca porába. Az a nő kié ezen haj, nagyon szép lehet gondolta