Esztergom és Vidéke, 1907

1907-07-18 / 55.szám

vezőtlen arány, amely a nép szaporodása és a foglalkozási ágak fejlődése között fennáll. Aki ismeri azt a nemzetirtó jelenséget, amely az egy gyermekrendszer néven ismeretes és amely ma már az ország nagy vidékének társadalmi fekélye, az nem fogja kicsinyelni az előbbi állítást. Sir az ember lelke, ha látja, hogy az ország legmagyarabb vidékein, a legszebb és legértékesebb emberanyag hogyan ássa önmaga sirját az egy gyermekrendszer követésével. Ezeken a vidékeken népszaporodásról szó sem lehet, hanem inkább a lélekszám fogyásáról. Az ilyen vidéken honnan vegyen munkáskezet a nagyobb iparos és a nagyobb gazdaság? Hogyan lehet gondolni az ilyen vidéken a sok munkáskezet kívánó gyáripar fejlesztésére ? Az egy-egy családban felnevelt gyermek kell a családi kis vagyon kezelésére, mert hiszen hogy ezen egy-egy gyermeknek több testvére nincsen, azt úgyis a családi kisvagyon egy kézben tartásának vágya okozta. Ezeknek a vidékeknek munkásszükségletét máshonnan kell fedezni és igy ezzel más vidékek munkáshiányára is nagyon befolyik az egy gyermekrendszert követő vidék. Ne beszéljünk Magyarországon addig gyáripar fejlesztéséről, mig a népszaporodás akadályait nem sikerült elhárítani. Ugy a -kormánynak, mint a társadalomnak el kell követni mindent az egy gyermekrendszer megszüntetésére. A kormánynak keresztül kell vinni az egy gyermekrendszert előidéző örökösödési jognak olyan szabályozását, hogy az egy gyermekrendszer követése céltalanná váljék; a társadalomnak pedig szervezkedni kell ezen nemzetirtó ve„ Mihamarább esdem a feleletért, mert nősülési szándékom megmásíthatatlan és szilárd." Betéve a kovertbe, ráirta a szükséges címzést s a postára vitte. Hazafelé boldog mosolyok cikáztak át arcán. Hogy lesz? mint lesz? Mi a neve stb. . . Mikor lefeküdt nem birt elaludni. Folytonosan szőke szépségeken járt az esze. Mikor reggel fölkelt, ugy el volt fáradva, mintha egész éjjel követ tört volna. Másnap semmi sem volt. Harmadnap azonban majd lefordult a székről, mikor ezt olvasta, egy a postás által hozott levélen. „Tekintetes Fekete Antal úrnak bankhivatalnok." A másik oldalon apró betűkkel csak ez állott „Frigy". Semmi kétség, ez őtőle jön. (Nagy Ővel persze.) Reszkető ujjakkal szakitá föl a borítékot. Abból egy parányi, kábitó illatú levélke hullott ki, amely igy kezdődött : „Tisztelt Fekete úr!" Soraiból tisztességes szándékra akarok következtetni s ennélfogva, miután arcképe ellen sincs semmi kifogásom — holnap d. u. 5 órakor elvárom lakásomon, ahol nagynéném oltalma alatt lakom, mig férjhez nem megyek. Elvárja jóakarója : Alkalom utca II. em. Gyönyör Lujza." 13 ajtó. 14 szám. Alig birta bevárni amig az a keserves nap elmúlik. Tetőtől-talpig újba öltözött. Azután megindult. Jól künn volt az a bizonyos utca, s elég ideje telt neki magát összeszedni Pont öt órakor egy óriási bérház kapuja fölött olvasta a 14-es számot. Belészedelem megfékezésére. Egyesületekbe tömörüljön a betegség által megtámadott vidékek értelmisége és világosítsa fel a népet az egy gyermekrendszer természetellenes, emberietlen és a nemzet szaporodására mérhetetlenül káros voltáról. Győzzék meg ezen egyesületek a népet arról, hogy a mi magas kereseti viszonyaink mellett, amikor a 12 éven fölüli gyermek már annyit kereshet, hogy élelme és ruházatának födözésén felül még meg is takaríthat; a sok gyermek csak jótétemény a szegényebb osztálynál. Minden lehető eszközzel hassanak az egyesületekbe tömörült lelkes emberbarátok a nemzet zömét alkotó kisgazdák gondolkozására, hogy az, ha 10—15 hold birtoka van is, ne tartsa szégyennek a gazdaságában nélkülözhető gyermekét pénzkereső munkára küldeni. Ismerve népünk urhatnámságát, félünk, hogy az országosan megindult birtok parcellázási mozgalom is előidézője lesz az egy gyermekrendszernek és a munkáshiánynak. A szétdarabolt nagybirtokok részeit ugyanis az utóbbi időben szépen vagyonosodó munkásosztály vásárolja meg, amely azután amint földbirtokhoz jut, nyomorogni fog a nagyobb család eltartására kevés pár hold földje mellett, de mert földbirtoka van, méltóságán alulinak tartja, hogy akár maga, akár családtagja napszámba vagy más pénzkereső munkára menjen. Hogy a szerzett kis földön más kereset nélkül megélhessen és utódja is megtarthassa a nehezen szerzett birtokot, rabjául szegődik az egy gyermekrendszernek. pett. Megindult föl a II. emeletre. Lihegve ért föl. A lakás számokat kezdte szemlélgetni. Most valaki megszólítja: „Fekete úr?!" Hátra néz. Egy kövéres uriasan öltözött idősecske nő mosolyog zavarán. „Igen, Fekete vagyok." Akkor bocsásson meg, hogy elébe jöttem. Lujzka már várja. Megláttuk az ablakon, hogy jön. Nem akartuk, hogy sokáig keresgélje a lakást ebben az óriási épületben. „Én vagyok a nagynéni." „Oh kérem, köszönöm nagyságos aszszonyom." Hebegte Fekete Antal úr. S megindult a néni után. „Itt vagyunk" — szólt az végre, mikor már jó darabig mentek. Kinyitá az ajtót s egy előszoba télében találta magát Antal úr. „Kérem nálunk csak ugy polgáriasán van minden nincs aki bejelentsen bennünket. Menjünk hát be ha ugy tetszik." Mosolygott is hozzá a jó nagynéni. „Hisz az nagyszerű kérem szépen. Én sem vagyok barátja nagyzolásnak. Igen én is polgáriasán szeretem az izét. Igen ... És itt elakadt, pedig föltette magában, hogy végig mondja a mondókáját. Felöltőjét, kalapját, künn hagyva beléptek a szobába. Odabent egy vakitó szépségű szőke hölgy kelt föl a díványról s minden hosszadalmas ceremónia nélkül feléje nyújtja kezét, csengő hangon monda: „Hozta Isten Fekete úr!" „Persze hisz az arcképem nála van hát ismerhet" gondolta a férfi. Mert eleinte csodálkozott. Most hát itt volt. Zavarát leküzdve hódolatteljesen ajkaihoz emelte a leány kezét s ellenkezése dacára forró csókot leAz Orsz. Kath. Tanitói Árvaház ugye. A városunkban tervezett Orsz. Kath. Tanitói Árvaház ügyének előmozdítása érdekében id. Bobory János monori igazgató, lapszerkesztő „egy igen szép" könynyen megvalósítható eszmét pendített meg, melyet mi is a legmelegebben ajánlunk az érdekelt körök figyelmébe. A lelkes felhívás a következőleg hangzik: Nyilt kérelem Magyarország róm kath. tanítóihoz. Kedves Kartársak! Az ember földi életének boldogságát gyermekeiben leli, ezek adnak ösztönt a munkához, ezek alakítják át szivét érzővé, ezek képezik terhes munkája közepette minden gondját. Csodálkozni rajta nem lehet, mert a gyermek az ember szivének záloga, kihez a szeretet határt nem ismerő végtelensége fűződik s az az ember, ki gyermeke jövőjeért küzd, sokszor még az iránt is hálával viselkedik, ki jó szót ad hozzá, hát az olyan ember iránt, ki arról gondolkozik, hogyha az a szegény tanitó elhal, gyermeke ne legyen földönfutó, hanem szivéhez ölelve Krisztus isteni megváltónk szavaival, mintha mondaná: „Jertek hozzám, kik terhelve vagytok és én könnyeitek letörülve, enyhítek keserveiteken," — mit érdemelhet tőlünk? Örökre lekötelezett hálát és tiszteletet. Megérdemli, hogy naponkint szivünk mély érzetéből jövő fohászt küldjünk Istenhez, kérve, hogy életét tartsa meg a mi boldogságunkra. Egy éve már hogy a segélyalap nemesszivű elnöke, dr. Walter Gyula esztergomi prelátus-kanonok egy bizottságnak az élén megindította a gyűjtést minden irányban azért, hogy Esztergomban tanitói (országos) árvaház építtessék melyben minden katholikus tanítónak gyermeke, ha- árvaságra jut, felvétessék. Dacára, hogy gyüjtőivével minden helyre bekopogtatott az irgalom nevében, még sem folyt be még annyi, mint amennyit a tervbe vett épület igénybe venne. Mi mahelt rá. „Bocsánat" szólt hozzá esdőleg, mikor látta, hogy az elpirul. „Parancsoljon helyet foglalni Fekete úr" hangzott most a nénike szava. „De nini, mi még be sem mutattuk magunkat. Tehát ez itt Lujzka, én meg özv. Veszélyiné vagyok a nagynéni. Hogy ön kicsoda, azt már tudjuk leveléből. Bemutatkoznia tehát — újra — fölösleges." „Remek egy hölgy — gondola a férfi — még anyósnak is elfogadnám." Tehát leültek. S oly kellemesen töltötték el az időt, hogy azon vették észre miszerint egész besötétedett. „Ha Fekete urnák nem tűnik föl furcsának ez a mi modorunk s nem siet túlságosan, egy kis polgárias vacsorára szívesen látjuk" . . . fordult hozzá a néni. „No de azt már még sem merem megtenni. Hogy igy első nap már oly szerénytelen legyek és még tovább is alkalmatlankodjam. Már ez is sok, hogy mostanáig voltam. Részemről persze észre sem vettem, de önök hölgyeim mit gondolhatnak felőlem ? „Semmi rosszat Fekete úr! Hisz oly szimpatikus fiatal ember — ne pirulj hisz te is mondtad mikor arcképét nézted — hogy csak jót lehet magáról gondolni. Különben is tudja talán mindhármunk, hogy tulajdonképen mi a célja ennek a ma kezdődő ismerkedésnek. Gondolom nem kell túlságosan zsenirozni magunkat. Mit gondol Fekete úr.?!" „Tökéletesen osztom nézetét Nagyságos asszonyom. Teljesen igaza van. S hogy bebizonyítsam mennyire nem zsenirozom magam, én hivom meg önöket egy szelid vacsorára. Máskor nem bánom aztán ha . . . Kérem fogadják el. Túlbolgyarországi róm. kath. tanitók látva az elnök fáradozását és azt a nemes célt, melyet az árvák érdekében nyugodni nem tudó lelke elérni óhajt, nagyban megkönynyithetnők munkáját azáltal, ha minden magyar kath. tanitóegylet egy évi tagsági diját az orsz. kath. tanitói árvaház javára felajánlaná. Mondjuk, van egy püspökség alatt 12 tanitóegylet, egy tanitóegyletben van a lelkészekkel együtt 120—150 tag. Tekintettel arra, hogy a tagsági dij egy évre 2 korona, tehát a 150 tag után be kell folyni 300 koronának. Most, hacsak a legkisebb számot, a 120-at vennők is irányadóul, 12 egylet után vagyis egy egyházmegyéből bejönne az árvaházra 2880 korona. A második kérésem pedig az, hogy midőn a tanítóegyesületek ülést tartanak, indítsanak gyűjtést az árvák részére, mert egypár esetben már ez is sikeresnek bizonyult, amennyiben 20—30 korona ez uton is befolyt. Ily irányban mozdítsuk elő szivünkhöz tapadt jótevőnknek munkáját, melyet szivének jósága folytán a mi érdekünkben megkezdett, mely ha teljesülni fog, nyugodtabban hajthatjuk sirba fejünket. Mert aki az elhagyott árváinknak pártját fogja, az azoknak kenyeret ád. Kedves kartársak ! Halljátok meg kérő szavaimat. Id. Bobory János. HÍREK. — Nagybeteg karnagy. Miként sajnálattal értesülünk Kersch Ferenc főszékesegyházi karnagy a stóószi fürdőben, hova bajára enyhülést ment keresni, súlyos betegen fekszik. A mult napokban családja is elment Stóószra. Reméljük, hogy szerettei gondos fáradozásának és az orvosi tudománynak sikerülni fog a jeles zenetudóst az életnek és hivatásának visszaadni. — Szabadságról Unger Hugó rendőrfőkapitány szabadság idejének leteltével, hivatalának vezetését hétfőn átvette. dog leszek, ha megengedik, hogy társaságukat élvezhessem." Esdőleg néz a leányra s onnan a nénire. „Ami engem illet, én eddig is már szófogadó, engedelmes barátnője vagyok" — szól a leány elpirulva — csak az a kérdés mit szól hozzá a nénike. „Én ? Hát egész polgáriasán gondolkozom s kijelentem, hogy nem akarok csirájában elfojtani egy ilyen kellemes barátságot. Menjünk hát, de csak ne föltűnő helyre ugye Lujzka?" „Igen nénikém" . . . „Legjobb lesz talán valami szolid polgári helyre menni." „Helyes" — monda Fekete — menjünk tehát a „Görögdinnyébe." Ott kitűnő ételeket és italokat lehet kapni. A cigány is kifogástalan. Csak fiakker hiányzik még. Majd kéritek azt is." „Ugyan hagyja kérem, majd találunk az uton. Sűrű fátyolt veszünk ugye Lujzka? Mert tudja Fekete úr a pesti férfiak nagyon, hogy is mondjam?" „De kérem hisz itt vagyok én, majd ..!" „Épen azért kímélni akarjuk ..." S elindultak. Ünnepélyes léptekkel halad ki a nagy bérkaszárnya kapuján, ahol naponként sok százan ki s be járnak. Az uton tényleg találkoztak egy fiakerrel. Beültek. Fekete, egész jól érezte magát abban a feketeségben odabent. Nem bánta volna, ha a „Görögdinnye" valahol a vármegye szélén állott volna. Oda is megérkeztek. Fekete gyöngéden leszállitá a hölgyeket s bevezeté őket az étkezőbe, a hol elég gyéren volt vendég. Hogy mit ettek, arra vessünk fátyolt. A beszélgetésre azonban van talán, aki kíváncsi ? Walter György. (Vége köv.)