Esztergom és Vidéke, 1907

1907-01-01 / 1.szám

Újévre. Boldog újévet kiv innak az em­berek egymásnak. Olyanok is, akik nem ismerik egymást. Szinte érez­zük, hogy az esztendők rosz csaló­dással jönnek-mennek az élet har­cában pedig nagyon elkellene egy kis boldogság is. Az elmúlt esztendőre követ hají­tanak az emberek s az uj eszten­dőben csupa rózsákat lát a remény­kedő társadalom. Bár úgy volna, hogy a roszabb után ne következ­zék ,még roszabb. Igaz, hogy az esztendők sorsát nem a gyarló em­ber intézi; „mert ember tervez, Is­ten végez." De sok íügg az ember­től, hogy sorsán könnyítsen, az esz­tendő is békességesebben folyjék le előttünk. Boldog uj eszténHot csak akkor fog látni az ország, ha az embe­rek sokaságát a teremtés, a terem­tés utáni vágy nagy cselekvésekre sarkalja. A tehetségek azonban csak akkor vezethetnek a boldogság, a haladás útjára, ha emberi szeretet­tel becsüljük meg a cselekvő em­bert, ha gazdag javaink kincsestá­rából bátorító szavakat tudunk osz­togatni a gyöngéknek is, ha nem Esztergom és Vidéke" tárcája Rozmaring. Kicsi falu mellett vitt el a vonat; Láttam rozmaringos kis ablakokat, Lányt, kinek dereka, mint a rózsa ring, Lenge, mint a nádszál, mint a rozmaring. Délceg lrgényt láttam; az utcán haladt S megállott a kicsiny ablakok alatt. Meg se kopogtatta, egy hangot se szólt 1 Rozmaringos ablak, máris nyitva volt. Nem igen esett sok szó az ajkakon, Csak ugy nézték egymást nagy hallgatagon . . — Mögöttük száguldva egy világ kering — Az ő álmuk két szem s egy szál rozmaring . . Balta Miklós. Immaculata. i. Éjjel hozták be a kórházba a mentők. Sűrű, sötét, novemberi, hideg éjjelen. Ott szedték fel valahol a külső városrész egy roszhirű utcácskájában. Nagy fájdalmai lehettek. Alig eszmélt. A virrasztó, fehérfőkötős apáca szeretettel és mély részvéttel fogadta a szerencsétlen eányt. A nagy, tizenkétablakos, kórterem­nek egyetlen üres ágyába fektették. Az áskálódik testvér a testvérre, rokon a rokonra, barát a barátra, idegen az idegenre, ha az ország boldogi­tásának előbbre való emelkedésében az összetartozandóság erejével szol­gálná az államot, egyházat, kultú­rát, ipart, kereskedelmet, társadalmi intézményeket. Amíg azonban azzal a szokott udvariasság sablonjával köszöntünk újévet, mellyel ma elénk áll az üz­leti érdek is, s a míg a szokás csak azért ád ki üdvözlő kártyákra ezreket, mert egyébbel úgy sem já­rulhatnak embertársaink boldog új­évéhez, addig amúgy sem lesz igazi boldog új esztendő. Ezreket ölünk gratulációkba, ami bántó és haszontalan kiadás is. Mert a gratuláció udvarias hazugsága egy lépéssel sem viszi előre boldogsá­gunk aj: és bizonvos. hoev afe'.a mo­dern koldus, aki elém áll a nyom­tatott szívbéli kívánságával, az én boldog uj esztendőmmel nem törő­dik, legfeljebb az érdekli, hogy azért a konvencionális hazugságáért mit fizetek neki. A szakácsné, levélhordó, kémény­seprő, harangozó, éjjeli őr, az uj­sághordó, a kisbíró, a borbély, a suszterinas, a tehénpásztor, meg a egyetlen, égő, éjjeli mécses lángja sercegve pislákolt és alig szórt sugárt. A többi betegek mind felriadtak. — Me­gint többen vagyunk eggyel — mondogad­ták. A 16 os ágy már megint betelt egy szerencsétlennel. És sajnálták a leányt, kit átkos végzete ahhoz az ágyhoz vitt, melyből még egyetlen beteg sem kelt fel többé. Valami gonosz szellem átka lebegte körül az ágyat, mint egy feketeszárnyu halálmadár és megölte mind, aki beléje ke­rült. Lefektették. A virrasztó nővér melléje ült és rakta fejére a jeges borogatást, mit a napos orvos rendelt el neki. Lassankint elhalt a zaj. A betegek el­csendesedtek és tovább aludták rémes, be­teges, ijesztő álmukat . . . II. . Kitavaszodott. Visszajött a dal a be­rekbe s a kórház zöldelő bokraira visz­szaszállt a tavalyi madársereg, mit elhaj­tott a zúzmarás tél. Mintha jobban érezné magát a beteg. Mintha a tavasz vissza­hozna valamit ifjú erőjéből. Mintha a kór is abbanhagyta volna pusztítását a szer­vezetben és szállani kezdene a beteg tes­téből a tavaszi sugárra . . . — Nyisd ki az ablakot, Immaculata nő­vér, hadd fusson be rajta a tavaszi su­gár. Hadd csengjen fülembe a madárdal, jó ég tudná miféle személyiség sze­rencse kivánatai, valósággal ostrom­állapotba hozzák az embert s az amúgy is számlákkal rémitett újév napját inkább kívánják a pokol fe­nekére, mint hogy annak örüljünk, mert akkor jön elibénk a sok gra­tuláns szives hazugságok között, mosolygó arccal fontoskodó képpel. A boldog új esztendő sorsán mi pallérozhatunk magunk. A gratulán­sok kívánalmai el is maradhatnak egészen. Legfeljebb ha adakozó ked­vünkben vagyunk, adjunk a szegé­nyek céljaira, gyógyitóházakra vagy más jótékony intézményekre. De arra, hogy annak a sok fajta gra­tulánsnak, akik talán soha se tettek nekünk szolgálatokat, az újévi ha­zugságért mi csináljunk görbe napo­kat, hagyjunk fel. Egyszer már szok­junk le arról, hogry a magyar szórja a pénzt. Igaz, hogy nevetséges do­log akkor szűkmarkúnak lenni, mi­kor a nemzeti vagyonból már csak roncsok vannak, de még mindig meg lehet takarítani valamelyes nagy összeget. Ha ez az értelmetlen adó előmoz­dítaná az ember uj esztendejét, azt mondanók, hogy két marokkal szór­ják a pénzt az emberek. De azt a mit oly jól esik hallanom : az Élet zenéje az. S a sugarat játszani látnom. Az arany­szinű, fodros napsugárt ... A fehérarcú, szép apáca sietve nyitotta ki a nagy, kétszárnyas ablakot. Üde, friss, illatos lég áramlott be és hullámok­ban fonódott a beteg leány feje köré. — Ülj ide mellém, nővér. Oly jól esik, ha Te itt vagy mellettem. Az apáca engedelmeskedett a beteg szavának. Mikor behozták a leányt egy esős, hűvös, novemberi éjjel a piszoknak, a bűnnek mocskos levegőjéből, szánta őt a tisztalelkű szűz. Szivében a szánalom lassankint szeretetté nőtt. Valami erősen vonzó volt ebben a beteg, szenvedőarcú leányban. Éjjenként, ha kissé rosszabbul volt, ott őrködött feje felett s leste a lég­zését. Olvasta ütőerének verését, szive lázas, beteg lüktetését . . . Vigyázott reá. S a leány hálás volt érte. El-elbeszél­gettek. Elmondta élete szomorú, nyomo­rult históriáját. Elmondta, hogyan jutott ő oda, ahol most van: a nyomornak, a bűnnek rettenetes posványába. Elmondta, hogy szeretett egykor. S hogy csalódott szerelmében. Aztán jött egy férfi, egy bűbájos szavú ember, aki a bűnre vitte s aztán örökre elvetette magától. S azóta lei'ebb és lejebb szállott a lejtőn. Családja kitagadta. Megvetették. Senki be nem fogadta. S élt a nyomorból, vak is látja, hogy a nagy adóhoz nincs a boldog újesztendőnek semmi köze. Se az állam, se a politikai élet nem javul, ha annak a konzer­vatív szokásnak hódolunk és ha szóval amúgy is elmondjuk egy­másnak azt, amit egyik a másiknak kíván, minek azt még külön kár­tyán is elmondani. Azért, hogy kül­földi papírgyárak nagyobb jövedel­met biztosítsanak. Mert az a sok hebehurgya sok képes lap onnan jön be annyi millió számban, ami­vel szintén megrövidítjük a magyar ipart. Az ilyen boldog újesztendőből nem kérünk. A szellemi és a fizikai erő összetartja és a munkaszeretet ereje sarkaljon nagy feladatokra. Ha aztán a munkaszeretet nagy felada­tok eredményiben az ország sorsá­nak nagy jelentőségét látia. ha a haza boldogságának kíséretében na­gyobb lesz a haza iránti szeretet, akkor lesz csak igazán boldog új­esztendőnk. Mindehhez azonban az Isten ál­dását kérjük. Adjon énekes-dalos mezőt, hol dús kalászos földön há­lát ad a gazda, termékenyítse be a buzavirágos alföld szélmalmait, lapályit, vidítsa fel a hegyes-völ­a bűnéből. Mig beteg lett. Nem birta soká a bűnt. Nemes lelke érezte vétkét s belátta azt. Tudta, mily szédületesen ör­vénylő az ár, mely öt magával viszi. Sokszor, hányszor és hányszor esküdött meg önmagának rettenetes átkú esküvés­sel, hogy jó útra tér. De a nyomor min­dig visszakergette oda, honnét menekülni szeretett volna. De onnan nincs többé menekvés : a nyomor a bűn anyja . . . Egyszer aztán már nem birta tovább Agyongyötört teste megroggyant. Szétdúlt lelke végtelen beteg lett. Érezte, milyen ijesztőn nyomorult ő . . . S idekerült ebbe a nagy, szürkefalú, ódon házba, mely tele volt nyomorral és szenvedéssel . . . Az Élet ellentétei vonzzák egymást. A, szép a rútat. A jó a rosszat. S a legfé­nyesebb gazdagságnak a nyomor a leg­hívebb követője. Ez hozta közel egymás­hoz a két leányt. A beteg végtelen hálával és szeretettel csüngött a tisztalelkű, fe­hérarcú szűzön ; s az apáca, mint gond­viselő angyal őrködött a leány felett. Az üde, tavaszi lég pirosra festé mind­kettőjük arcát. Szépek voltak. A beteg nagy, ábrándos, kék szemeivel, s szőke hajával inkább a megtestesült tisztaság­hoz hasonlított, mint a legrettenetesebb

Next

/
Thumbnails
Contents