Esztergom és Vidéke, 1906

1906-03-18 / 22.szám

ESZTEIGOM es VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre . . .6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Df. Prokopp Gijaia és Brenner

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiitterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. A nemzeti ünnep. Esztergom, márc. 15. Ma, midőn szerte-széjjel e hazában büszkén lengette az érdes márciusi szél a hármas színű lobogót, midőn minden magyarnak feldobbant szive s elméje egy pillanatra visszavarázsolta a nemzet félisteneinek dicsőségteljes csodáit, Esztergom ősi város lakói is megülték az ünnepet, szépen, a nagy naphoz méltón. A város és a tájék hó borította képén tört meg a kelő nap sugara, s mintha gyémántokkal kirakott ünnepi köntösében pompázott volna a város, millió és millió hó sziporka verte vissza a ragyogó sugarakat. . Lobogó diszt öltött a város, lakóinak ezrei seregestül tódultak Isten házába, hogy hő imát rebegjenek a Magyarok Istenéhez, elzarándokoltak a nyugvó hősök birodalmába, fejhangzott a hazafias ének, a,; szó, ünnepelt mindenki, egyek voltunk e napon, egy érzelem hatotta át a sziveket: a hazafiság! Szép volt, fenséges volt az ünneplés, méltóságát mi sem zavarta meg, nem volt szükség karhatalomra, mert a lakosság nem tün„Esztergom és Vidéke" tárcája. Bosszú. — Ne tovább — hangzott végig a termen s utána hangos koppanással egy legyező esett a földre. ''A jelenlevők meglepetten ugrottak fel s

: 'kíváncsian tódultak azon terem felé, melyből a felkiáltás hangzott. Ott ált a mégdorgált; magas barna férfi s vele szemben szikrázó szemmel, kipirult arccal az itélő. Fehér selyembe burkolt, szép szőke asszony volt. Előtte széttörötten feküdt háttyútollas legyezője. A férfi nyugodt mozdulattal felvéve a legyezőt s mély bókkal átnyujtá az asszonynak, ki átvevé tőle, miközben körülnézett s halkan, a belső izgalomtól még kissé reszkető hangon folytatá. • • — Uraim ! a legmélyebb megvetésem sújtsa önöket, mert gyávák voltak mindannyian arra, hogy egy védtelen asszony pártját fogják, kit nem átallott ez az ember a legaljasabb vádakkal illetni. Óh bárcsak férfi lehetnék. • E felkiáltása után felemelt fővel s lassú léptekkel az ajtó felé indult, mely már addig telve lett kíváncsi közönséggel; még a táncot is félbe hagyták, hogyne ilyen tetni, hanem ünnepelni akart, minek lefolyását a következőkben adjuk. Ünnepi istentisztelet. Az ünnepélyes szent misét dr. Fehér Gyula udvari káplán plébános mondotta Kovács József ny. esperes plébános és a két segédlelkész assistenciájával. Istentisztelet alatt a reáliskola növendékei énekelték bekezdésül a „Szent lakodba jött néped" cimű egyházi éneket. A tanítóképezde növendékei közül pedig Baráth és Ventura IV. éves növendékek szép tenor és bariton hangjukkal Nemesszeghy István tanár orgona játéka mellett régi hazafias Mária énekeket szólóztak. Szívből szívhez szóltak az ének szavai, amelyekben az ifjúság szive fölsírt Magyarország Nagyasszonyához, hogy édes hazánk szomorú jelenében könyörögjön a szegény magyarokért. Majd minden ajak énekre nyílt „Áld meg országunkat" . . . harsogott az ének úrfelmutatás után, hogy felhőkön áthatoljon a Mindenható trónusához és Jézus Krisztus által meghallgattatást nyerjen. Végül a Hymnus örökszép imádságos éneke fejezte be az istentiszteletet. botrány a legelső rendű bálon, -- ahol csak előkelő meghívottak vehetnek részt, hallatlan eset, A tömeg utat nyitott a távozónak, mialatt a férfi barátaival a belső termekbe vonult. Mi az ? Hogy történt ? mint történt? e kérdésekkel ostromolták azt az egyetlent, ki állítása szerint a végbement események befolyása alatt, a szomszéd teremben időzött s a nyitott ajtón át, mindent látott és hallott. Elbeszélését igy kezdé: Imre gróf itt ült barátaival s azzal mulattak, hogy a keresztül menőket kritizálták. Többek, között erre ment özvegy Szentpályiné, a szép Marian. Ennek távozása után már többet beszéltek. Imre gróf elmondá, hogy hamar megvigasztalódott férje halálán és hogy mily nagy házat visz, ennek daczára azonban senkit sem fogad; egyszersmind csodálkozásának adott kifejezést, hogy ma elengedték, no mert monda, a deli János hercegünk hordja óra lánczán a kapukulcsot, s az ő tudta nélkül lélek az ajtón se be, se ki. — Tagadhatatlanul jó izlése van a hercegnek, azt meg kell hagyni, — jegyzé meg az egyik. Irigyeled ? — kérdé kacagva a gróf, — nos légy csak türelemmel, még kerülhet reád is a sor. Annyira belemerültek a beszédbe, hogy Ünnepély a honvédtemetőben. Két óra felé járt az idő, midőn a Széchenyi-térre torkolló utcákból özönével jött az ünneplők serege, s felvonultak a különféle egyletek, tanintézetek ifjúsága lobogók alatt koszorúval. Alig telt be félóra, s a tér már egészen megtelt, s megindult a menet, melyet a párkányi tűzoltók hazafias darabokat játszó zenekara nyitott meg. Utánnuk az esztergomi tűzoltóság ment, mely künn a temetőben a rendet tartotta fenn. Ezután következtek sorban a reáliskola és főgimnázium ifjúsága, majd az érseki tanítóképezde, melynek növendékei gyászfátyollal bevont nemzeti színű karszallagot viseltek balkarjukon, a belvárosi polgári olvasókör, a földműves ifjúság egylete, az ipartestület, az iparos tanoncok, a kath. legényegylet, az iparosítják egylete, a megyei és városi tisztikar és képviselőtestület, mindannyian lobogójuk alatt, koszorúval. A várhegy tövénél, Szentgyörgymező határánál az egyesült város^ részek egyletei, majd a párkányiak csatlakóztak. Szentgyörgymező külhatárától két hatalmas menet kígyózott a honvédtemető felé, mely kicsi volta négy-ötezerre menő ünneplő közönség befogadására. Az ünnepi csendet az ezer, meg ezer torokból felhangzó Hymnus észre se vették, miszerint a szóban lévő időközben az ajtóban megjelent. Már vissza akart fordulni, de úgy látszott, hogy a nevét hallhatta emlegetni, mert megállt s szótlanul hallgatta a beszédet. Imre gróf utolsó megjegyzésén annyira felbőszült, hogy ideges felkiáltással feléje dobta a legyezőt, mely a gróf karját érve, széttörötten terült el a földön. A A többit pedig már látták. Lélegzetvisszafojtva lestek az elbeszélő minden szavát, s midőn bevégezte, kisebb csoportokban állva, tárgyalták az esetet. Már éjfélre járt az idő, midőn Szentpályiék háza előtt egy kocsi állott meg, melyből egy köpenybe burkolt magas férfi szállt ki. Itthon már az úrnő — kérdé a kapustól, ki mélyen hajlongott előtte. Régen visszajött, volt a válasz — várja már fenségedet. Úgy is volt. Az első emelet fényesen kivilágított termeiben ugyanabban a selyembe burkoltan, sétálgatott fel és alá a szép Marian, miközben türelmetlenül nézett az órára. Végre lentről a csengő jelentette, hogy a várva — várt megérkezett s egy két perc múlva be is lépett az ajtón. — Féltem Marian — sólott az aszszonyhoz — hogy még nem lesz itthon. eget verő hangja szakította meg, melynek elhangzása után Várkonyi Dezső főgymn. VIII. oszt tanuló lépett a szószékre, hévvel és lelkesedéssel mondotta el alkalmi beszédét, mely a következő volt: Mélyen tisztelt Ünneplő Közönség ! Kedves Társaim! Tudjátok-e, mi a szabadság ünnepe ? Tudjátok-e, mit jelent az érzés, a lángoló a vérpezsdítő, mely ma minden magyar szivet megdobogtat ? Erzitek-e, megnőtt-e lelketekben oly varázshatalommá, mely egyedül tudja éreztetni veletek, velünk a szabadság ünnepi szózatát: Rabok tovább nem leszünk ?! A mai nap: a szabadság ünnepe; az érzés, mellyel meghajtjuk zászlónkat e szentelt rögök fölött, — melyben rajongás, lelkesedés és honfibú összefoly, ez az az érzés, mely a mai nap jelentőségét mélyen, igazán érezteti. E nagy napon elvonulnak szemünk előtt a ragyogó mult képei. Egy nemzetet látunk, mely testvériségben, egyenlőségben összeforr. Egy uj, eddig ösmeretlen hatalom nyilvánul e naponmelynek neve: nép s „ennek hatalma, mint hajdan a kereszté, kioltja a bálvány-istenek életét." S egy, a hazát betöltő, megrázó hang zendül meg, az örök jogok küzdelmének az élet-halál harc tusájának megrázó riadójaként: Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha ! Egész nap oly ideges voltam, az a gondolat majd megőrjített, hogy talán hűtlen lesz hozzám ; hisz oly szép, hogy tudom, ahol csak megfordul, mindenütt meghódolnak magának, mindenki a kegyét keresi. Lássa, engem a jégszivűt, mint mondják, engem is rabjává tett. No de többé nem is engedem el. Az asszony kacagva hallgatta, s incselkedve kérdé tőle. — És mit tenne, ha eltűnnék, vagy ha megcsalnám ? A férfi odament hozzá, megragadta karját, merően arcába nézve, szikrázó szemmel, fenyegetőleg szólott: — Felkeresném és megölném! Az asszony csak tovább kacagott. — Óh mily bohó maga — szólt hozzá — hogy válaszolhat még erre a kérdésre, hisz tudja hogy én is mily nagyon szeretem. Jöjjön ide mellém, s halgassa csak meg, mi történt ma velem. A férfi az asszony lábaihoz ült, s érdekkel hallgatá, a báli esetet. Midőn az asszony befejezte, odahajolt a férfihoz, s hízelgő hangon kérdé tőle: — Ugy-e*maga elnémította volna örökre azokat az ajkakat, a melyek azt fognák reám, hogy magát képes lennék megcsalni. Oh ezért a kijelentésért még meg fog lakolni a gróf!