Esztergom és Vidéke, 1906

1906-11-01 / 87.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁ'-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. == Előfizetési árak: Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Di 1 . Prokopp ßijala és Brenner 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Bnda)-ntca 485. szám. Kéziratot nein adunk vissza. Kolos napja. Esztergom, okt. 30. Őszinte tisztelettel, igaz lelkese­déssel és odaadó hűséggel fordul a város és megye minden lakosának tekintete Budavára felé, hol 0 Emi­nenciája, csendben üli meg névün­nepét. Fáj szivünknek, fáj székvárosá­nak, melynek díszpolgára, fáj me­gyéjének, melynek örökös főispánja, hogy fiúi hódolatának itt, a prímá­sok ősi székhelyén nem adhatja ta­nújelét. O Eminenciája nemcsak azon ma­gas közjogi állásánál fogva, melyet a viszontagságos időkben oly bölcs tapintattal tölt be, de, mint Egyhá­zának jelese, mint Hazájának hű fia, kinek az a magasztos Teladat jutott osztályrészül, hogy nemzedé­kek lelkében lobbantotta lángra s szí­totta a Nemzet történetének tanítá­sával és megismerésével a hazasze­retet tüzét, ő tudja legjobban, hogy mire érdemes sok vihart, dúló csa­tákat látott székvárosa, melynek minden rögét hősi vérrel öntözte meg a hazaszeretet. Nem kételkedünk benne, tudjuk, hogy fáj az ő atyai szerető szive­„Esztergom és Vidéke" tárcája. iké r^tragé diák. Irta: Drozdy Győző. Az alkony felnyitotta nagy szürke sze­mét. Nem mindenütt oly szép az alkony, mint az osztrák főváros mulatságos Prá­terében, közvetlen a Duna mellett. A 10l-es kaszárnya előtt. A város felől ibolyaszínű, biborköntösben jelenik meg. A Dunán tul pedig ijesztő, kénszinű, csipkés selyemruhában halad az alkony. Mint Szahara nomád asszonya. De a keleti égbolton tunya ködgomoly bámészkodik a csillagos égre. S mintha megirigyelné birodalmát: vad rohanással ráhasal a tájra s elrabolja kincses színeit. Hideg illatok szállnak a rezgő vak leve­gőben. Mintha Persia, vagy Tripolisz ró­száskertjei fölött állnék. Erről jöhetett a büszke, akaratos Má­tyás dacos, zsoldos légióival. Tán itt kelt át a dunán . . . Igy ábrándozom a nagy kaszárnya be­tegszobájában. Ágyam szemben az ablak­kal. Fekszem mozdulatlanul, törötten, be­tegen. nek is, hogy közöttünk nem lehet, hogy árvaságunkat ő is tetézte, de tudjuk azt is, hogy az nem az ő elhatározásának következménye, ha­nem a bölcs hazafinak megnyug­vása. Ez az a tudat, ami megnyug­vással tölt el bennünket, ez az, mi élteti bennünk azt a hitet, hogy O Eminenciája székvárosa iránt azért mindenkor érdeklődik, aminthogy megmutatta ezt a közelmúltban, a törvényszék kérdésénél. Kisérje lépteit az Ég áldása, ko­ronázza munkálkodását, törekvését siker, hogy azt a magasztos célt, melyet Egyháza dicsőségére, Hazája igaz boldogulására törekvései elé tűzött, úgy érhesse el, amiként az lelkének, szivének hő vágya, óhaja, amihez adjon a Mindenek Ura hosz­szú kort, s ahhoz erőt és egészsé­get. Egyhangú lelkesedéssel kiáltja e napon valláskülönbség nélkül szék­városa és megyéje kicsije, nagyja : O Eminenciája, Vaszary Kolos Her­cegprímás sokáig éljen ! —a. Társas életünk. Jelen soraimmal válaszolni óhaj­tok és kíbőviteni akarom némileg Kihalt a villamfény. Beáit az éj. Négy önkéntes feküdt a szobában, meg egy ápoló. Nagy csend. Nem hallatszik csak az álom ang\ alainak szárnysuho­gása. Hozzászoktam az éjjeli munkához, nem tudtam aludni. Fakult, unalmas, szokatlan történetek kergették egymást agyamban. Tán ép szerelmes bárdokról gondolkodtam. Ép legörgetett agyam egy nagy mesét. Halkan susogtam. Vége. Nincs tovább. Ekkor szomszédom egy visszafojtott sikoltására összerezzentem. Délután hozták őt le. Egy levelet ka­pott. Rájött a szívbaj. S most ismét. Az ápoló lázasan, rémülve szökött a beteg ágyához. Felcsavarta a villanyt. Én is felugrottam. Az ápoló rongyot tett a beteg habzó szájába. Megtette a legsürgősebb intéz­kedéseket. A szegény fiú egy percig hány­kolódott. Arca eltorzult. Fekete és halo­vány lett. Ajkai beteg, kék vértől duzzad­tak. Szinte meg akartak pattani. A zseb­kendő mellől kilátszottak ragyogó fehér, éles fogai. Elhomályosult nagy fekete szemei fennakadtak. Oly rémesen égtek, ritka, szabbateus lánggal. Mintha egy me­teor akadt volna meg az égen. Hányko­lódó karjai végre leestek. Lábát kinyúj­totta. Rémes hörgése megszűnt. Az ápoló más megvilágítással azon sorokat, amelyek néhány héttel ezelőtt lát­ván napvilágot, társas életünk más, helyesebb irányba való fejlesztését célozták. A sorokban kifejezésre jutott azon eszme, hogy hagyjunk fel társas köreinkben a kártyajátékkal és a farsangban rendezni szokott műked­velői előadásokkal, hanem ahelyett tömörüljünk és közösen műveljük magunkat. „A tudomány hatalom" mondja Baco, mely mondását a XIX. és XX. század eddigi vívmányai csak­ugyan beigazolták. A tudományt min­den irányban művelni, — nem min­dig a realisztikus élet rögeihez ra­gaszkodva — nemes és felemelő dolog. Iskolai tanultságunk fogyaté­kosságát, általános műveltségünk hiányait mindenki saját magán ta­pasztalhatja. Bizonyító példa erre az, hogy ha p. o. a külföldön vala­mely esemény adja magát elő, rög­tön térképéit szaladunk, hogy ma­gunkat tájékozhassuk. Hány intelli­gens embert találhatunk, aki pl. nem tudja, vájjon Abbázia hazai, avagy osztrák fürdő-e ; hacsak eset­leg ott nem járt. Földrajzi ismereteink még csak hagyján ; azonban népismei, bioló­giai, egyáltalában, ha természettu­dományi ismereteinket vesszük szem­ügyre, • ugy látjuk, hogy sokszor mily középkori sötétségben leied­kivette a szájából a kendőt. Szemét le­csukta. S aludt tovább. Megnyugodtunk. • Perszehogy nem jött álom a szememre. Az ápoló hozzászokott ilyesmihez. Idegei hamar megnyugodtak. Nemsokára elaludt. Hosszan, mélyen gondolkodtam szom­szédom nagy, misztikus történetén. Az utcáról beszöktek a gázlámpa sárga su­garai. Szomszédom arcát rémesre festette a fény csoda ecsetével. Úgy féltem tőle. Haja vörösen fénylett. Arca vonásai finomak és lányosak voltak. Bajuszát még nappal is csak keresni lehetett. Mosolygó­képű gyerek volt. Igazi férfi szépség. Honnét kaphatta szegény fiú e beteg­séget ? Ezen méláztam meddőn. Felédredt. Megijedtem. Nem mertem megszólítani. Alkalmat kerestem, hogy ő szólítson meg. Felültem. Befáslizott lábam oldozni kezdtem. Észrevett. — Kedves szomszéd, mily kegyetlen rosszul aludtam. Oly gyönge, összetört, lágy vagyok, mintha átkos betegségem gyötört volna újra. — Igy szóllitott meg. Közben nehéz lélegzeteket vett. •— Hiszen hosszú még az éj. Kipihen­heted magad. Hogy rosszul voltál: tény­leg tapasztaltuk. De vigasztaljon a tudat, hogy egy-két nap múlva hazakerülsz. zünk, ami legtöbbször épen az el­fogult iskolai nevelési rendszerből származik, amin annál is inkább kell segítenünk, mivel a XX. század meghozza a természetismé­nek diadalát, sőt csupán ennek adja az igazi tudomány nevet, mint ezt az amerikaiak és a japánoknál látjuk. Ha a természettudományi ismeretek­ből akarunk valamit elsajátítani, úgy a földismén kell kezdenünk, mert az mindegyikkel vonatkozásban áll amiben pedig tapasztalat szerint igen "gyengék vagyunk, noha ép e téren kellene önművelődésünket fo­koznunk, mivel életünkhöz a geo­lógiai hatások, a topographiai vi­szonyok szolgáltatnak legnagyobb­részt kapcsolatokat. Ép ezért tömörülnünk kell és a hosszú téli estéken át általános mű­veltségünk — mondhatjuk szépség­hibáit — javítgatnunk, foltozgat­nunk. Mert ha Esztergom város kö­zönsége nem is alakított még tudo­mányt terjesztő színházat (olyan Uránia-félét), egyesületeket (lyceu­mokat), rnint legtöbb nagyobb vá­rosunk, pl. Kassa, Temesvár, Eger, Pécs, Szeged, Győr stb., de a kez­detnek alapjait mindenesetre leteheti. Van ugyan városunkban törté­nelmi és régészeti társulat ez azon­ban szakszerű és egyoldalú keretek­ben mozog, úgy, hogy előadásai a szorosan vett lyceális jelleget fel nem Öltik. Ugyan, ha nem sértenélek meg, kedves Raniszan, mond: régi betegségben szen­vedsz? S nem tudod, mitől, hol kaptad? — Kérdem nem minden részvét nélkül. — Nem olyan régi, de boldog annak a históriája. Hanem ami azután követke­zett : az már gyilkos, poklos és halálos. Hallgasd: elmondom. Látom részvétedet, őszinte és nyilt leszek. — Ugyan kedves Raniszan, ne gyö­törd magad. Hátha az a történet csak a magadé ? S hátha a kellemetlen vissza­gondolás újra megfoszt nyugalmadtól ? — Nem, kérlek. Jól esik ha elmondha­tom. — Lekötelezel bizalmaddal. Nagyot sóhajtott s beszélni kezdett egy régi történet szines jelzőivel, poétikus nyelven. — Feltörő siheder valék másfél év előtt. Akkor maturáztam. A nyár legnagyobb részét nagybátyám kastélyában töltöttem, ki igen kedvelt. Tudták, hogy gyerekko­rom óta rajongón s ,titkon szeretem a szomszéd kastély tündér Ilonáját. Egy álom-angyalt. Egy habtestű szűzi gyerme­ket. Ki, hogyha megjelent lázas éjszakán vad álmaimban: őrjöngve, riadva retten­tem fel. A legszebb világ hűs rózsáit cso­dáltam virágos, ifjú gyermekarcán. Szava, mint a hegedűszó, zokogva, fájón, sirva bűvölt. Ha szén szeme fátylas bágyadtsá-

Next

/
Thumbnails
Contents