Esztergom és Vidéke, 1906

1906-10-11 / 81.szám

Oktober hatodikának megünneplése. Az aradi tizenhárom vértanú gyászos emlékű kivégzésének évfordulóját városunk minden évben gyászmisével szokta megülni. Az idén, a szomorú nap emlékének kegyeletes megülését a negyvennyolcas és függetlenségi kör vette kezébe,- hogy maradandóbb jellegű ünnepséggel adózzék a nemzet mártírjainak. Reggel gyászmise volt a kegyúri templomban, melyen a polgármester vezetése alatt a város tisztikara és a képviselőtestület, a főispánnal élén a megye tisztikara, majd tanáraik vezetése mellett a tanintézetek ifjúsága jelent meg, akiken kivül nagy számban vett részt városunk közönsége. Esti 6 órakor volt az emlékünnepély a városháza nagytermében, mely alkalomból a terem egészen megtelt azokkal, kik kegyeletes megjelenésükkel akartak áldozni a nemzeti hősök emlékeinek. Brutsy János, a függetlenségi és 48-as kör elnöke nyitotta meg az ünnepség sorát aki előadta, hogy a hazafias ünnepség rendezését az általa képviselt kör vette át, illetve tartotta kötelességének. A Hymnus eléneklése után Bárdos Sándor joghallgató szavalta el Ábrányi Aradi tizenháromját, mely után következett Bagyary Simon bencés tanár felolvasása, mit egész terjedelmében alább közlünk. Az ünnepség a Szózat eléneklésével ért véget. Bagyary Simon nagy hatást keltett felolvasása ez volt: Mélyen tisztelt Hazafias Közönség! A rómaiak naptárában voltak gyásznapok, úgynevezett dies atri, melyeken a törvénykezés szünetelt s amelyeken valami fontosabb dologba belekezdeni ,nem tartották tanácsosnak. Ilyen volt a többek „Esztergom és file" tárcája. Fosztóka. iita: Zombor. ,,A fiamat akarom kiváltani. Őszre megakarom házasítani." Az alvégről, Baka Andrásék felöl hallatszik a nóta. Vékony leányi hangok közé belevegyül olykor egy-egy erősebb férfihang, olyan, mint a Peti cigány bandája, a sok primhegedű sikoltozásából csak néha hallik ki a repedt nagybőgő mélyebb, akordja. Arra veszem utam bizonyára fosztó van ott, kukoricafosztöka. Későre jár az idő, a sötétben meggondoltan lépegetek. A tegnapi eső sarat csinált, itt-ott pocséta is van az úton. A kifli alakú kelő hold gyéren világítja meg a falut, melynek alacsony házfedeíei egybeolvadnak a felette lebegő sűrű, őszies párázattál. Sötét árnyék borul az innenső sorra, mig túlról a frissen meszelt falak fehérlenek ide. Világosság ritka ablakban látszik : nyáron takarékoskodnak a méccsel, eleget fogy télen. Az utcán végig ültetett akácok lombjaj között hűvös nyugoti szellő susog s a Boldis Márton kapujára kiszegezett fakereplő meg-megberreg egy erősebb nógatására. Ez a Jóska gyerek pajkos műve lehet, célját azonban még nem ismerem. Csillaghullás havában vagyunk. El-elbámészkodom egy-egy lefutó meteoron, amint villám sebességgel tűnik el a végközött október 6-iká, a teutonoktól szenvedett vereség évfordulója. Sajátságos találkozása az eseményeknek, hogy nekünk is van egy szomorú emlékű október 6-ikánk! Megtörtént a Vörösmartytól emlegetett nagyszerű temetkezés; a nemzeti nagy halottat kiterítették Világosnál, eltemették Aradon, Vácott és Kufsteinban . . . Valóra vált a legnagyobb magyar ábrándos révedezése :. „Vér és vér mindenütt s száguldó paripák nyomai dúlták szét, amit ők építenek ..." A világos-szőllősi fegyverletétel megkonditotta az ébredő magyar szabadság halálharangját. A vihar elcsendesült. Nehéz, ólomszürke felhők borultak a nemzet előbb oly diadalittas egére. A hősies küzdelmet vértörvényszék váltotta fel, a bajnokot a bakó., Régi dal, régi dal régi dicsőségről, mérhetetlen gyászról. A sötét, őszi ködburkolaton egy villám cikkázott keresztül ; mennydörgésével egy pillanatra felrázta a mélységes dermedtségbe merült nemzetet. Idegzete megrázkódott, könnyűi omlottak, de ajka, az néma maradt az élő szobornak.E rémséges tünemény a 13 hős kivégzése volt Aradon, mely város azóta méltán sorakozik történelmünk egy Mohipusztája és Mohácsa mellé s melyet a fájó kegyelet találóan nevezett el „Magyar Golgothának." A hagyomány szerint ködös, szomorú októberi nap volt, de százszorta szomorúbb az aradi várban ! Reggel fél 6 órakor tompa moraj és dobpergés között vezette ki a porkoláb Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokokat szobáiból az utolsó útra. A szerencsétlen hősök egymást megpillantva kezet szorítottak, de a nagy megindultságtól, szólni nem tudtak. A menet néma meghatottsággal indult meg a várkörüli első sáncokhoz. A négy hősön tiszta fekete atilla, hófehér ing s fekete nadrág volt, kezükön glacé keztyű. A vesztő helyre érkezvén meleg kézszorítással búcsúztak el egymástól s a kisérő lelkészektől, egy pillanatig még körülnéztelen űrben. Útját egy pillanatig hosszú tűzsugár mutatja, aztán vége az is kialszik. Kitudja, hová és hol esett le ? A néphit azt tartja, hogy valahányszor egy csillag leesik az égről, mindig egy földi léleknek oltják ki odafön a mécsesét. No, a mi csillagaink erősen oda lehetnek tapadva az ég pereméhez, mert nálunk nem igen halnak az emberek. — Dicsértessék . . . agyon Isten. Az öreg Drahos Ferenc köszönti rám a szerencsés jó estét. Szegény öreg. Mióta eszemet tudom mindig ilyennek ismerem. Vagy harminc eszterdeje kínozza a szárazbetegség. Éjszaka a világért sem állhatja ki a szoba levegőjét: fojtogatja. Azt találta hát ki — különösen igy ősszel — hogy kiül a háza elé, a padkára, s jól beburkolódzva a juhbőrös subába hol szunyókál, hol meg a csillagokat vizitálja. Különb baktera is a községnek, mint Balog István, aki, ha felönthet vagy kétszer két decit a torka garatjára, kisebb gondját is többre becsüli a falu épségénél. Csúnya részeges ember is ez a Balog, hanem hát erre a hivatalra nem igen kapni nálunk más forma embert. Az elődje sem volt különb, elitta volna az Istenke lajbiját is. Erre legalább azt mondják nem lop, amaz pedig még a teheneket is kifejte a kisértet képében, ha éjjnek idején nyitva neszelte az istálló ajtót. Mind közelebb hallatszik a nóta: „De szeretnék á császárral beszélni. De még jobban szobájába bemenni a Megállok a nyitott kapu előtt. Sokan vannak. Leányok legényekkel tek s szemeiket az égre emelték, melyet a földről többé nem fognak soha meglátni. Felolvasták az ítéleteket. Egyszerre csak hangzott a parancsszó. A négy tábornok felső öltözetét levetve 5—5 lépésnyi távolságra felállott egy sorban. A magukkal hozott fehér zsebkendővel bekötötték szemeiket s mindnyájan térdre ereszkedtek. Jeladásra a 12 fegyver egyszerre eldurrant s a haza 3 hős fia élettelenül borult arcra. Kis Ernőt, kinek a golyó csak vállát fúrta keresztül, a 3 katona azután közvetlen közelből vette halálos célba. Schweidel kívánsága szerint a kezében lévő vérrel befecskendezett feszületet fiának adták át. Épen 6 óra volt, midőn a menet viszszaindult, hogy a hátralévő 9 áldozatot is kikísérje utolsó útjára, kik még abban a szerencsében sem részesültek, hogy mint hősök és honfiak a tisztes golyóhalállal végezzék életüket. Készen állottak ; végkép lemondtak már a megkegyelmezés reményéről, hiszen jól hallották a fegyverdördülést, mely négy nemes bajtársuk életét kioltotta. Az átvirrasztott éj, a haza és családjok miatt való aggodalom éles nyomokat hagyott arcukon. Elsőnek Nagy Sándor volt kinn, ki a nyomban utánna érkezettekkel kezet szorított és nekik „jó reggelt" kivánt. Hat sorban indultak egymás mögött, kiki a saját lelkiatyjával karonfogva ; lábukon és egyik kezükön még most is bilincs csörgött. A törött lábú Damjanichot a hátuk mögött vitte egy döcögős parasztszekér. E szekér egy fazekas-varsándi magyar paraszté volt, akit e célra

4 ide rendeltek s aki sirva hajtotta a lovait. Mihelyt bekanyarodtak az úton, rögtön észrevették a felállított durva cölöpöket, mire Vécsey azt a megjegyzést tette: „Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?" Nagy Sándor nyugodtan feleié : „Hadd el barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb." Damjanich az egész úton szivarozott s szivarja épen a vesztőhelyen égett ki. A halálra itélt hősök Damjanich kocsija köré sorakoztak. Leiningen gróf a lelkészekhez fordulva monda: „Nemsokára vége lesztiszvegyest. Elég kukoricája termett Baka Andrásnak, félig van vele a félszer. A fiatalok fönn ülnek a halom tetején, s lehántva a sárga szemeket eltakaró megszáradt leveleket lej ebb adogatják, hol is az idősebbek fonják koszorúba. S mig fent vidáman hangzik a nóta, az évődés, addig az idősebbek külön társaságot képeznek. Ezeknek Baka András mesélhet valamit, mit a füstölgő pipáknak feléje fordultából is lehet következtetni. Jó ideig elnézem ezt a sokszor látott édes képet, elhallgatom a sok gyönyörű, a nép szivéből fakadó édesbús magyar nótát, ami nekem olyan kedves, hogy el nem cserélném senki klasszikus muzsikájával a világon. Hozzá tartozik ez a faluhoz, mint a csillagos ég a nyári éjszakához. — „írom levelemet Balog Máriának" ... A zenéje szívhez szóló, a szövege egyszerű, mesterkéletlen, amiben egy falujától messze került katona mondja el paraszti lelkének bánatos panaszát. „. . . Magos a kaszárnya száz szoba van benne, de az én bánatom még sem fér el benne ..." Telve van ez igazi érzéssel, hamisítatlan, egyszerű paraszt keserűséggel. Benne van ebben égő szerelem, vajúdó bánat és az édes szülőföld utáni epesztő vágyakozás . . . Erről a nótáról eszembe jut egy másik Mária: a szép Szabó Mária. Tavaly ilyentájt történt, kukorica betakarításkor. Zsellér Imre volt a bevallott szeretője, de a leány atyja másként határozott. Hogyne, a gazdag Parti Nagy János egyetlen fiának szúrt szemet Mária telendő atyák, imádkozzunk együtt, hisz mindnyájan keresztények, egy Atyának gyermekei vagyunk ..." A lelkészek a hősökkel térdre ereszkedtek és imádkoztak. Fél hét volt, mikor a halálos ítéletet felolvasták. „ A leggyalázatosabb koholmányok — mondta Damjanich ingerült hangon a lelkészekhez fordulva — amiket itt nekünk előolvasnak." Azután elkezdődött a borzalmas aktus, a hóhéri munka — telve szivet facsaró jelenetekkel, mert hisz a hősök emberek is voltak! Szerető férjek s gondos családapák. A várporkolább Tichy horvát őrnagy elé lép s háromszor egymásután az elitéltek számára kegyelmet kér. Mindháromszor „Istennél a kegyelem" volt a válasz. A porkoláb először Pöltenberg bilincseit oldja meg. Ez egy percnyi halasztást kér, odalép Damjanichhoz s a többi társaihoz, s a lelkészekhez, megcsókolja őket, amit azok könnybelábadt szemekkel viszonoznak. Majd visszatér a bakóhoz, aki kezén fogja őt, jobbján Sujánszky minorita halad a másik kezét tartva. Hangosan imádkozva érnek az első oszlop alá. Pöltenberg fellép a bitófa alatt lévő kis emelvényre, Istenhozzádot int társainak — még egy perc . . . s a magyar szabadságharc egyik legnemesebb bajnokának lelke elszáll egy jobb, egy boldogabb hazába. Egymásután jönnek az áldozatok : Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, majd Nagy Sándor József, aki maga vigasztalja a könyező papot s büszkén lépve a bitófa alá „éljen a haza!" hangos kiáltással adja ki hősies lelkét. . A hatodik gróf Leiningen Westerburg. Midőn már nég/ társa függött a bitón, térdére ereszkedett sirónnal nejének ezen utolsó néhány sort irta: „Négyen már függnek előttem . . . mindennek vége van . . . Isten veled!" A kötél rajt volt már a nyakán, midőn társaihoz igy szólt: „Isten veletek, bajtársak í Nemsokára egy más, igazabb biró előtt fogunk állani, ki igazságosabban fog felettünk ítélni." Szavai végezte után egy pár perccel az élte virágában lévő, deli csábító szépsége, s a nem várt szerencsét csak nem dobhatta él magától a szegény sorsú Szabó Péter. Hiába sirt, könyörgött a leány, az apát meg nem indította keserves vergődése, durván kényszeritette akaratának teljesítésére. S mikor a legényt — akit már ekkor mindenki jövendő vejének tartott — vasvillával hajtotta ki az udvarából, az rettentő bosszút fogadott vetélytársára. Szilaj, vad legény volt, sem apja, sem anyja, egy nénjével lakott itt az uraság szolgálatában. A korcsmában akadt össze Parti Nagy Istvánnal. Kötözködésből verekedés lett, s a vége az, hogy Pista két súlyos bicska szúrástól eszméletlenül maradt a csatatéren. Egészen tavaszig betegeskedett utána, de kiheverte. S most — a mult vasárnap hirdette ki a tisztelendő úr másodszor a sárga szemű, szép Szabó Máriával. Imre elbujdosott, ugy mondják katonának állott be . . . ... A falu felső végén tizenegyet tülköl Balog István. Aligha lesz még annyi, hanem hát mintegy az neki, elég későn van már. . . . Még nézem a csillagtengerben ragyogó sötétkék eget, mely himes takaróval födi be az álomba merült falut. A templom tornyán egy csuvik vakkant vagy kettőt egerésző társára. A túlsó soron egyhangúan kopog egy fosztoból hazatérő halina csizma tulajdonosa, aztán mégegyszer eldúdolva a kesergő katona szivének nótába szedett vergődését, magam is nyugovóra térek.