Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-30 / 69.szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. — Előfizetési árak: Egész évre . . 12 kor. Negyedévre. . 3 kor. Fél érre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nrilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: DP. Prokopp Gijala és Brennei 1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a köziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-atca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Glosszák. Aug. 30. Tehát megvolt az országos ta­nitógyűlés. Az elkeseredett, lealá­zott tanítóság imponáló módon kö­vetelte, hogy hallgassák meg. Hogy orvosolják régi bajukat. Ez idő szerint a tanitóság a leg­lealázottabb csoportja Kultur-Tu­lipániának. Jobban megbecsülik az iskolázatlan hivatalszolgát, a bak­teri, a levélhordót, a közrendőrt, a csőszt, sőt a kanászt is, mint a ta­nítót. Jobban. Mert jobban díjaz­zák őket. Ne vegyük itt mérvadónak a vá­rosi tanítókat, hanem a szegény fa­lusi tanítót, aki a nyomorult 400 forintját negyven he'lyrol, 40 féle cimen kapja. Csak olvasná a társa­dalom a Néptanítók Lapja pályáza­tait. Összeborzadna. Vannak kán­tori pályázatok hirdetve, ahol a pe­dagógus még harangozni is köte­les. S ezért kap évenként 7—8 ko­ronát. Némely helyen egy-két libát kap a tanitó. Ezeknek darabját 10 koronára számítják, hogy valaho­gyan kijöjjön a 800 korona mini­mum. Aztán ebből a 800 koronából havonként fizessen kosztért 50 ko­ronát. Marad még neki 200 koro­nája. Abból aztán ruházkodjék, ab­ból mosasson, abból takaríttasson. I^eVelek. Szeretett Tanár Ur, Drága, jó Atyám. Az a bizalom, mellyel tanár úrhoz, az iskolai évben viseltettem, felbátorít, hogy ismeretlen érzések előtt álló lelkemet fel­tárjam. Mikor lelki problémák előtt áll­tam, jó atyám mindig megfejtette azokat. Mindig megadta a helyes irányt, melyen haladnom kell. Ilyen ismeretlen gyötrel­mek és vergődések között, mint most, so­hasem állt a lelkem. De ennek története is van, hadd mondom el. Forrólángú, sugaras déli órában, mikor néha az internátus ablakán kinéztem, vagy a ligetben sétáltam, sokszor láttam az utcán párosan haladó, fiatal leány csa­patot. Tejfehér üveg arcukról mintha letörültek volna minden lelki vonást Vagy mintha a halovány arcoknak megtiltották volna, hogy gondolatuknak és érzésük­nek árulói legyenek. Csak a szemükből sugárzott ki valami világosság. De ez is olyan sajátszerűen misztikus volt. Azokat is a regula szabályozta. E fiatal leá­abból — esetleg — dohányozzék; és még hozzá feltétlenül uraskodjék. Hát ilyen a magyar tanitóság helyzete. Elfagy a torkunkon a szó. Megfagy ereinkben a vér, mikor ezt kell leírni. S-a • társadalom-, a mos­toha, még most sem pirul, még most sem szégyenli magát. De nem hiszem, hogy a társada­lom annyira hibás, mint Magyar­ország összes alkotmányos kormá­nyai. Azoknak fogalmuk sincs a ta­nitóság nyomoráról. Mert fővárosi a tanítót veszik mintaképül. Hogy nem tudják a tanitóság nyomorát, We­kerle kormányelnök nyilatkozata bi­zonyítja legjobban. Aki abban a té­ves hitben ringatta magát mindez­ideig, hogy már Tisza reformálta a tanitóság fizetését. Igen, kizárólag a kormány a hibás. Mert ha tenne előterjesztést a t. Házban a tani­tóság fizetésemelése tárgyában, olyan lelkesedéssel szavazná azt meg a képviselőház, mint mikor Kossuth Lajos a 40,000 honvédet kérte. Nem maradna a Házben senkisem ülve s Apponyi kénytelen lenne azt mon­dani, amit Kossuth : „Leborulok a nemzet nagysága előtt." Ott egy honatyának sem lenne szava a fi­zetésemelés ellen. Mert valamennyi szavát adta. Mert valamennyi meg­nyok mellett a kisérő apácák, hófehér főkötőjükben olyanok voltak, mintha a Tavasz mellett haladt volna a sárga, fony­nyadó Ősz. Itt kezdődik a történet. A halovány leányseregben volt egy pi­rosajku leány is. Olyan szomorú, mint a többi. De szebb, mint azok. Ez a barna leány egyszer rám tekintett, hosszan, mé­lyen. Mintha akart volna valamit mon­dani. Én a tekintetből sokat magyaráz­tam. Ez a tekintet másnap is kinyitotta velem az internátus ablakát. De hiába vártam. Az a leány többet nem tekintett rám. Szomorúan, busán haladt ő is, mint a többi. Igy történt ez három hónapon keresztül. Hogy mi okból, nem tudom. De ez a lány, az ő piros arcával folyton előttem volt. Mindig reá gondoltam. Mikor hazamentem a nagyszünidőre, őt is a vonat állomáson találtam anyjá­val. Megint rám tekintett. Mintha ismer­tük volna egymást. Abba fülkébe száll­tak, amelyikbe én. Többször összetévedt szemünk sugara. S ilyenkor azok susog­tak meséket nekünk. Beszédbe nem ke­veredhettem sehogy se velük. De sipolt a vonat. Hazaérkeztem. Ők tovább utaztak. ígérte. Mert valamennyi szükségét érzi ennek a reformnak. Előbbre való ez az általános szavazati jog­nál, de még a nemzeti hadseregnél is! Mert nem olyan szégyen erre az országra, hogy fiait németül ko­mandirozzák, mint az, hogy tanítói a kultúra önzetlen terjesztői éhen nyomorognak. Hát nem fél ez a kormány attól, hogy elérkezik a nap, mikor a ta­nitók ezrei odamenekülnek, végső elkeseredésükben a lenézett vörös zászló alá. Mert óriási • hatalma van ennek a zászlónak. Csak a honfiúi sziv tartja még vissza a tanítóságot, hogy alája ne lépjen. Nem fél a kormány attól, hogy a magyar ta­nitók lesznek a nemzetközi szocia­lizmus legféktelenebb demagógjai ? Mert ha a tanitók szózata nem re­peszti meg a kormány kősziklaszi­vét : elérkezik ez az idő. Pedig a tanitó beleleheli az ő elveit, az ő gondolkodását a társadalomba. S az a tanitóság, amelyik egyszer már nyomorgó koldus, elviseli az a „ha­zátlan bitang" nevet is. Ne adja Isten, hogy igy legyen. De fontolja meg ezt mégis a kor­mány ! A tanitóság hétfői országos gyű­lésén szózatot bocsátott a nemzet­Visszanéztem az otthagyott fülkére. Ő az ablaknál állt. Rámnézett ugyan­olyan mély, varázsos tekintettel, mint leg­elősszőr. Mintha akart volna mondani valamit. Elment a vonat. Máskor, mikor hazaértem, derült vol­tam. Nevettem. Pajkoskodtam. Most ? Le­verten és szomorúan kerestem a ma­gányt. Kerestem valakit. Akartam, hogy a szemembe nézzen egy leány. Nem ta­láltam senkit. Nem tudom senkitől megkérdezni: ki volt az a leány ? Mit akart én velem ? Mért nézett oly mélyen szemembe ? De azt se tudom, mért sajog, ver, mozgolódik, zajong a szivem ? Én azt az érzést nem ismerem. S ha valaki fel nem világosit, tán megőrülök. Csak any­nyit tudok, hogy azt a lányt szeretném látni újra, újra. De ha azt se tudom, ki az ? Mondja Főtisztelendő Atyám, mi az az érzés, mely rajongó ifjú lelkem ugy fel­dúlta ? Feleljen, mert erről nem tanultunk az iskolában. Válaszával gyógyítsa meg beteg Zoltánját. hez. Hallja meg, értse meg ezt min­denki. És ne kergessék a honfiúi tűz lelkes szitóit orcátlanul, gyáván, megalázottan a a vörös zászló alá! Tehát a kékkői troubadour, Ba­lassa Bálint báró holttestét több mint három évszázados kóborlás után végre örök nyugalomra helyez­ték Hibben. Itt álljunk meg egy kicsit. Nem lett volna jogunk nekünk, esztergomiaknak az első magyar lirikus hamvaihoz? Hiszen történel­mileg bebizonyított tény, hogy Esz­tergomban esett el. Nem követel­hettük volna a „virágénekek" halhatatlan dalnokának hamvait az ország első templomának kriptájába ? Hátha nem tagadták volna meg tő­lünk. Ám a naiv esztergomiak köny­nyen ezt felelnék erre: Már mit csi­nálnánk mi Balassa hamvaival ? A szentesi magyar szerint. 'O ugyanis lovat akart venni. Az eladó igy di­csérte lovát: Ha erre éjfélkor felül bátyámuram Szentesen, 8 órára fo­gadok, hogy Debrecenben van. — S felelt a vevő : — De mit csinálok én 8 órakor Debrecenben ? A válasz : Szeretett Fiam, Leveled derült hangulatomat borússá változtatta. Fáj a lelkem, hogy legkedve­sebb tanítványom ily nagy lelki vergő­désben látom. Hogy felelhessek kérdésedre, összehív­tam az egész klastromot, de tisztelendő testvéreim közül se tudta egyse: mi az az érzés, amely téged egy leány tekin­tete után ugy nyugtalanít. Én pap va­gyok. Ismerem a lelkeket. De, hogy mi lehet ez: nem tudom. Hanem mig misézni voltam, kedves levélkéd asztalomon felbontva feledtem. A hóbortos Gáspár inas elolvasta. S azt irta rá a szemtelen csacsi makrancos betűkkel: „Ez az érzés : a szerelem!" Hát hogy mennyire nem értett meg téged a tökfilkó, magad láthatod. Légy nyugodt és megelégedett, ez a boldogság forrása ! Imádkozz ! Ölel tanárod Bányai „Esztergom és vidéke" tárcája.

Next

/
Thumbnails
Contents