Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-23 / 67.szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. = Előfizetési árak: == Egész évre . .12 kor. Negyedévre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Prokopp Gijula és Brenner

1 Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: {hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendői) Kossuth Lajos (azelőtt Bada)-ntca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Glosszák. Esztergom, 1906. aug. 22. Esztergom ä tout prix dicsőséget szomjúhozott. Dicsőség kellett neki. Nem is mert arra gondolni, hogy könnyen nyakára ülhet szent Fiasco Azt gondolták, hogyha az ajtónagy ságú plakátokat széthordják, nyomban gerundiumot ragadnak Hunnia ban s csak úgy nyüzsög majd itt az idegen. Hát minket, esztergomiakat már nem vesznek komolyan. Sőt magunk se vesszük komolyan önmagunkat. Ez a mondás groteszknek látszik, — pedig igaz. Máskép nem ugrattuk volna bele magunkat egy ilyen hétfenekű flascoba. Persze kiadtuk a jelszót: majd jövőre! S az idén ? Jobb lett volna, ha inkább megint elmarad — jövőre. Mi a rendezés előtt megírtuk lapunkban, hogy az ünnepély nagyobbszer.ű rendezéséről, mint mindenről, az idén lekéstünk. Ez egyeseknek nem tetszett. Azt mondták: igenis nem késtünk el. No jó. Nem késtünk el. Mi beleegyeztünk. S a . tőlünk telhető erővel reklámoztuk az ünnepet. Tudtuk, hogy a jó reklám már fél siker. r • Kemény Mólosról. Irta: Drozdy Győző. Poéta halt meg. Kemény Miklós, az életöröm, az ábránd, a szerelem — a fájdalom, kín és a szomorúság költője. Gyászolnak az őszirózsák, melyekről utolsó dalát irta. Gyászolnak a liliomok; gyászol az éjszaka csillagaival, az ég harmatkönynyeivel. Mert aki az őszirózsát, az éjt, a csillagot úgy szerette: kiejtette a lantot a kezéből. A halál, akárhogy undorodott tőle Kemény Miklós, mégis csak erősebb volt a poézis minden hatalmánál. A bölcset legyőzte a bölcsek bölcse: az életet és halált osztó Allah, ki hideg csókjával elfonnyasztja a nyiló bimbót, lezárja a dalos ajkakat. Szomorú nyári délután, hamvas szürkületkor találták őt meg a Primás-sziget sarkán, gyászosan zizegő füzes árnyán, kezében a méregptöhárral, melyből dallos ajakával kiitta a hjfpit. A kis fülemüle énekelte fölötte, hogy „requiescat in pace !" A szőke Duna tajtékzó, fodros hullámai dúdolták az utolsó dalt fülébe- Szerette őt a Duna. Sokat énekelt itt, merengő partján. , Hát csakugyan jöttek is 5—6-an egy-egy városból. Mikor itt voltak: itt se láttak egyebet nagy reklámnál. Minden házon ott tündöklött a programm. Az idegen, aki felke resté városunkat, hallgathatott volna kétszer toronyzenét nagy lárma kö zött. Fölmehetett volna háromszor a Bazilikába. De a kincstárt^ Esz tergom nevezetességét, azt csak két szer nyitották ki. Akkor oly sok volt az érdeklődő, hogy ugyancsak meg kellett szenvednie, már annak is, ki a kincstár ajtajáig eljuthatott. Hogy a vidékre tervezett kirándulások elmaradtak, annak csak örülni tudunk. Szerencsétlen ötlet volt ez. Hanem Balassa Bálint eleste helyének megkoszorúzása szégyenünkre válik. Először azt se tudjuk, hogy tulajdonképen hol esett el a 16. század jeles poétája. E kérdésben még nem distingváltak Esztergom történészei. Másodszor, még egy tégladarabbal vagy egy emlékoszloppal se tartottuk érdemesnek megörökíteni egy halhatatlan férfiú eleste helyét. Evvel kár lett volna az idegeneknek dicsekedni. Jó, hogy nem volt ott egy se. Egy hasznot mégis meríthet a Mi keseríthette őt el annyira, hogy elvesse magától az életet ? Az átlag öngyilkosságok jóformán mind semmiségek miatt történnek. A diák, ki főbe lövi magát, mert megbukik; a kis leány, ki felakasztja magát, mert nem vitték el a bálba ; a szerelmes cseléd, ki marólúgot iszik, mert udvarlóját mással látta; a naiv ifjú öngyilkossága, ki kútba ugrik mert az ideálja nem fogadta el köszönését : inkább komikus, bosszantó és nevetséges, mint megható. Nem eléggé érthető és mély egy nagy, zseniális iró és filozófus öngyilkossága sem, ki megcsömörlik az élet ostobaságától és céltalanságától. Mint Stirner Max és Maupassant. Hanem Kemény Miklós öngyilkossága érthető. Aki ezt irja utolsó levelében barátjának : „Közel állok a teljes megvakuláshoz. Hetek kérdése az egész. Nem tudom teljesíteni kötelességemet. Az orvosok a jövőre nézve megfosztottak minden reménytől. Mit tegyek ? Vagyonom nincs és nem nőttem fel koldulásra. Legyen hát vége a hazugságoknak ! Rettegtem attól, hogy az emberek szánalma elevenen eltemessen. És jártam vig arccal és beszéltem álmokról, tervekről, jövőről. Pedig évek óta tudom, hogy halott vagyok. Tehetségeim szárnyat adtak nekem ; ambícióm repülni késztetett. Egy átkos szerencsétlenség pedig lekötözött a rögváros e halvaszületett ünnepből is A tanulságot. Most már tudjuk hogy mint kell eljárni a jövőre Mert il n'y a que le premier pas qui coűte; — csak az első lépés nehéz. S mi már azt megtettük. S most tanulunk sokat, mikor már finita la commedia. * A mi megyénk népe csak nem akar keresztülmenni egy egészséges katharsison. Ha búcsú van a falu ban, ha nincs : fejlékelés nélkül vasárnapot elképzelni nem tudunk. Azaz, hogy ép csak elképzelni tu dunk. Mert valóságban nem igy van. Pörge kalapos legényeink igen vigak, igen szabadok. Nem respektálják az egyéni szabadságot. Bé kés emberekbe belebotlanak az utcán tivornyázás után. Aki kezükbe kerül, ugyancsak keresnie kell neki az egérutat, mert ugyancsak „kifaszó". Nap-nap után hall az ember ujabb és ujabb támadásokról. Ennek oka kétségkívül csendőrségünk hiányos voltában keresendő. Némely bűntény után csak fél nap múlva érkeznek meg távoli állomásokról a csendőrök. Ez szükségessé teszi a csendőrőrsök szaporítását vármegyénkben. Mert a közbiztonhöz. Kibontakozó értelemmel emelkedtem már, mikor végzetem teljes tudatára ébredtem. Aztán csak csapkodtam szárnyaimmal, markíroztam a röpülést; az emberek nem látták meg a láncot, mely fogva tart és nem enged emelkedni. Elfáradtam. Vége legyen a hazugságoknak. Nem vagyok én sem okos ember, sem nagyrahivaíott; halott vagyok, hitvány por, semmi más. Bejártam az élet magasságait és mélységeit. Szépnek találom a világot, a vágyaim határtalanok, a lelkesedésem lángja lobogó és mégis meg kell semmisülnöm. Pedig hogy szeretnék élni! Küzdeni, dolgozni a társadalomban és a csendes magányban elmerengeni egy gyönyörű álmon. Eh! Es war' zu schön gewesen, Es. hätt' nicht sollen sein ! Minden, minden romba dől. Pedig építeni szerettem volna, hatalmasat, maradandót. Meghalok, pedig imádom az életet. Imádom az életet! Erős vagyok, egészséges vagyok és mégis el kell pusztulnom. Miéit nem születtem korlátolt eszűnek ? Hitvány jelleműnek miért nem nevelődtem ? Talán megtudnék békülni sorsommal és tengődni kegyelemkenyéren. De igy ! Égbetörő vágyakkal sárban feküdni — soha ! Nem tudok tovább irni. Szenvedek." Közel állani a megvakuláshoz. Ezt tudni, érezni és érezni az ambíciót, a tehetséság tényleg ázsiai állapotban leledzik még nálunk. Ilyenformán érthető a Pesti Hirlap véleménye, hogy vármegyénket el kell törülni a térkép színéről. Be kell olvasztani Hont és Komárommegyébe. Vigyázzunk ! (-y -ó'.) Sovinizmus és nemzeti gazda. ság. Irta Földes Béla. Magyarország talán az egyedüli állam napjainkban, hol bizonyos körökben elterjedt nézet az, hogy a sovinizmus bün. Mindenütt a világon pedig minden n'emzet fia át van hatva a sovinizmus szellemétől. London nagy terei épp ugy hirdetik az angol sovinizmust, mint Berliné a németet, Bukarest a románt. Mindenütt a politikai élet iránytűje a sovinizmus, mert az semmi egyéb, mint az akarat a hatalomhoz, az élethez, a bizalom a nemzet jövőjéhez. Gazdaságilag is ez tette nagygyá a nemzeteket. A küzdelem az idegen ellen, vetette meg Anglia nagyságának alapját. A küzdelem az idegen kereskedő, az idegen hajó, az idegen áru ellen, tölti be ott azt a nagy korszakot, melyben az állam get, mely repülni késztet. Azfán csak a rögön maradni, koldusán, nyomorultan. Imádni az életet — vakon. Nagy ésszel tengődni — kegyelemkenyéren. Égbetörő vágyakkal — sárban feküdni. Soha! Ezt Kemény Miklós nem tudta volna megtenni. A vak élő halott. Kemény megvakult volna. Ő pedig nagy lelkével, zsenialitásával élő-halott nem akart lenni. Inkább a valódi halálba menekült. Megvakulni . . . Agyvelejében borzasztó forradalmat idézett elő ez a gondolat. Egy kibogozhatatlan, szürke zűrzavarnak lett központja. A fekete, ijesztő árnyak, folyton nőttek . nőttek . . . dagadtak, hullámokká emelkedtek s egy zuhanással elborították lelkét. S amint testi szemei előtt egyre sötétült a világ: lelki szemeivel mindig fényesebben látta, hogy nincs menekülés se le, se fel. Semerre sem. Mosolyogva járt közöttünk az utolsó percig. Élvezte az életet. Örült neki. Mert nagyon szeretett élni. De lelkében fázott. Borzongott. Remegett. Gyötörte a láz. Kínozta, tépte, szaggatta, cibálta e gondolat: megvakulni . Megjelentek előtte a tükörfekete, füstös, fehértollas apokaliptikus halállovak. Belátta, hogy neki halnia kell, — ha élni akar. Mert ha tovább él — meghal. S ez az utóbbi élőhalottság borzasztóbb, rémeESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK HIVATALOS LAPJA.